Még egy szó népszavazás előtt

Egy népszavazás - mint egyébként minden politikai aktus - egyben a Hatalom tükre is arról, hogy hogyan látja magát és a népét/választóit, illetve e kettő viszonyát. Mi az, amit népszavazásra bocsájt: mekkora jelentőségű, milyen kihatású, sőt egyáltalán: valós-e a megvitatandó probléma. Ez utóbbi kapcsán nehéz nem gondolnunk a mostani hétvégén ránk váró ikszelésre. Sokszor, sokan, sokféleképpen  elmondták már, hogy egy abszolút nem létező probléma kapcsán kellene állást foglalnia az egyszerű honpolgárnak, amelyik feladat így, ebben a formában nemcsak a népszavazás intézményéből, hanem annak alapjából, a népfelség elvéből is csúfot űz. Van azonban egy olyan szenpont is, ami mélyebb összefüggések alapján is kimutathatja az egész "népszavazás"-nak hívott processzus kutyakomédia-mivoltát. Próbáljuk most meg ezt körüljárni! Az első számú ordas nagy hazugság ebben a rettenetes népbutításban a "lehet" és a "muszáj" összemosása: az, hogy ha egy demokráciában valamire lehetőség van, az nem jelenti azt, hogy az a dolog kötelező is egyben (csak a választás szabadsága az, ami biztosított). Tehát pl. ha egy országban mód van az euthanáziára, az nem jelenti azt, hogy szenvedő idős rokonainkat a halálba KELL küldenünk, mint ahogy a legalizált könnyűdrog sem jelenti azt, hogy csecsemőtől az aggastyánig mindenkinek éjjel-nappal füvet KELL szívnia. Elmehetnénk most afelé, hogy hosszasan elmélkednénk arról, hogy egy-egy állam mennyire tekinti önálló, döntésképes felnőtteknek a saját polgárait, de van itt egy érdekes(ebb) ellentmondás is. Tegyük fel, hogy Magyarországon létezik óvodások számára elérhető nemátalakító műtét, és erre lehetőség is van! Ez rögtön felvet néhány további érdekes problémát. Először is egy alapvetés: ma a 18 év alattiak nálunk nem nagykorúak, így nem jogképesek. Ami kb. azt jelenti, hogy a felelős, fontos döntéseket helyettük ennek a feltételnek megfelelő szüleik, gondviselőik hozhatják meg. Igen, az állam nem bízik ezeknek az embereknek a felelős döntésében, akik saját gyermekükről döntenek. (Már persze, ha ez a döntési helyzet fenállna egyáltalán.) Persze az is szép, hogy ugyanakkor a propaganda pont arról harsog, hogy a szexualitással kapcsolatos tájékoztatás-nevelés pont ugyanezeknek a (megbízhatatlan) szülőknek a feladata. De az igazi csavar az, hogy egészen pontosan ezek a megbízhatatlan szülők azok, akiknek most népszavazáson kellene dönteniük a gyerekük sorsáról. (És persze az összes többi gyerekéről is, akik szexualitással kapcsolatos ügyeiben, mint tudjuk, csakis a saját szüleik az illetékesek.)
Azaz egyszerűen és röviden: a Hatalom pontosan azokat szólítja meg és kéri véleménynyilvánításra egy adott (egyébként nem is létező) ügyben, akikről pontosan ennek a népszavazásnak a kiírásával deklarálta, hogy szerinte megbízhatatlanok, és nem tudnak felelős döntést hozni.

Már persze, ha ez az egész nem volna egy aljas manipulációt szolgáló konstrukció csupán. 

Két gondolat a Háborúról

Now the sun's gone to hell and 

The moon's riding high 

Let me bid you farewell 

Every man has to die 

But it's written in the starlight 

And every line in your palm 

We're fools to make war

On our brothers in arms

(Dire Straits: Brothers in Arms)

1/ Ki lehet-e maradni, semlegesnek lehet-e lenni?

Egyértelműen: NEM. Ennek több oka is van.

Egyrészt azért, mert bár olyasmi létezik, hogy hadüzenet, és ez egyoldalú deklarációként is működik (ha hadat üzentem, hadiállapotban vagyok, függetlenül a célország reakciójától), de olyan, hogy béke-/semlegességüzenet nincs. Ahhoz, hogy ilyesmi működjön, az kellene, hogy a hadakozni óhajtó fél tiszteletben tartsa ezt az egyoldalú deklarációt. Hasonló okokból elbújni sem lehet a Háború elől: ezzel próbálkozni olyan naivitás, ami durván megbosszulhatja magát. Hiszen egy valójában nem létező, mesterséges konstrukcióban, az államhatárban bízunk ilyenkor ("ide [Magyarországra] csak nem jönnek már"). Ez nemcsak azért nonszensz, mert a modern háborúk nem nagyon ismerik az "államhatár" fogalmát (lásd a két országon keresztülrepülő drón példáját -- és akkor még a legszörnyűbb lehetőséget, az egyik országra ledobott atombomba határokon átsodrodó hatásait még nem is említettük), hanem azért is, mert egy hadviselő féltől ilyenkor azt várnánk el, hogy tartsa tiszteletben egy másik (önmaga által semlegesnek deklarált) állam határait, azaz annak szuverenitását. Azt talán mondanom sem kell, hogy ez a Háború pont nem a szuverenitás tiszteletben tartásáról szól.

2/ Mi a "semlegesség (kimaradás)" üzenete?

Semlegesnek maradni elvileg egy nagyon szimpatikus üzenet hordozója, kb. valami olyasminek, hogy "a békét szeretjük, elítéljük a háborút és/vagy az összecsapásokat kirobbantó kérdésben egyik fél álláspontjára sem helyezkedünk, ebben semmi érdekeltségünk nincs". Ezek jól hangzó szlogenek, de mint láttuk, a gyakorlatban nem mindig érnek akár egy hajítófát is, a jelen Háború körülményei között pedig különösen nem.

Van azonban egy nagyobb baj is. Optimális esetben ez a Háború nem fog úgy végződni, hogy bármelyik fél is totálisan megszűnjön létezni. Így aztán jogosan merül fel az a gondolat, hogy a Háború utáni relációkat döntő módon befolyásolhatja a konfliktus ideje alatt tanúsított viselkedésünk. Ez természetesen nagyon sokat számít cserben hagyott szövetségesek esetében is, de ez elég egyértelmű. Ami sokkal érdekesebb, az az, hogy mit üzenünk a Háború kirobbantójának a viselkedésünkkel. Az, amit most az ún. magyar külpolitika előad nagyjából a következő üzenetet hordozza: "Nézzétek, mi igazából továbbra is szeretnénk a ti hátsótokban tartózkodni (úgy megszoktuk, már hiányzik is az otthonos melege), de bizonyos hülye lekötöttségek miatt most legalább egy kicsit úgy kell csinálnunk, mintha nem értenénk egyet veletek. De semlegesek maradtunk, úgyhogy azért tudjátok: nekünk EZ is simán belefér!" 

És ezzel az a legnagyobb baj, hogy ezt csak az nem látja, aki nem is akarja látni. Mindenki más igen.

Mikor van a háborúnak vége? avagy a parancsrendszer paranoiája

"A történelem svindli, mondta Henry Ford, az amerikai ipar géniusza, bár szinte egyáltalán nem ismerte" (J. Heller: Képzeljétek el)

"History will teach us nothing" (Sting)

#magistravitae

Elöljáróban

Ez itt egy új rovat/sorozat lenne. Arról szeretne szólni, hogy a történelemből talán igenis lehetne tanulni valamit. Feltéve persze, ha vennénk magunknak a fáradságot, hogy azt ne csak tragikomikus, érdekes, de poros történetek halamazaként kezeljük, hanem a történetek mögött megbúvó összefüggéseket (miután felismertük azokat) megpróbálnánk a jelenünkre is érvényes tanulságokként kezelni. Hátha ez segíthetne valamit a jövőnkön.

______________________________________

Örök humorforrás a kamaszszobákban uralkodó állapotok jellemzésére, hogy ott még akár egy "máig is harcoló német alakulat" is megtalálható. Mint minden közhelynek, ennek a mélyén is megbúvik az igazság, még ha nem is máig, nem is német és nem is alakulat az, amiről itt most szó lesz.

Alig 7 éve, hogy elhunyt az a japán katona, Onoda Hiroo, aki a második világháború lezárulta után még csaknem 30 éven keresztül folytatta a küzdelmet egyre fogyatkozó számú csapata élén a Fülöp-szigetek dzsungeleiben. Ez a megfogalmazás persze azért sem fedi teljesen a valóságot, mivel Onoda számára a világháború nem ért véget 1945-ben, hanem egészen 1974-ig tartott.

Ebből viszont szinte magától adódik a kérdés: hogy lehetséges ez?

Könnyű lenne a dolgot elintézni azzal, hogy fölényesen legyintve a japán fanatizmust emlegetjük. Amely ugyan kétségtelenül létezik, és kétségtelenül szerepet is játszik ebben a történetben, de talán nem önmagában jelent 100%-os választ. Hiszen a japán alakulatok végül is megadták magukat, és 1945 szeptemberében Ázsiában is véget ért a világháború. Ugyanakkor nem szabad azt sem elfelejteni, hogy egy ilyen folyamat mindig hierarchikusan zajlik le: valahol valaki aláír egy (feltétel nélküli) megadást, amely kihat az adott hadigépezet egészére, azaz mindenki a megadás állapotába kerül. Ez persze teljesen logikus, hiszen pont ez a hierarchikusan működő rendszerek sajátossága: van egy parancs, amit valaki kiad "fent", és az onnantól lefelé mindenkire kivétel nélkül érvényes. Egészen mindaddig, amíg nem érkezik új parancs, vagy az eredeti visszavonásra nem kerül (ami persze technikaliag szintén egy új parancs). 

És itt érkeztünk el az alapkérdéshez: mi van akkor, ha nincs új parancs? Nem a régit visszavonó, vagy azt felülíró, hanem egyáltalán nincs.  A rendszer logikája szerint pedig erre az egyetlen helyes válasz az, hogy akkor az előző parancs az érvényes. Onoda története azonban felveti a "meddig?" kérdését is. Hiszen a háborúk előbb-utóbb véget érnek, vagy ha nem is, akkor is érkeznie kellene új parancsnak. Csak hát a hierarchikus-parancsuralmi rendszer pontosan ezeket a józan megfontolásokat iktatja ki: ebben az értelmezési keretben minden ilyesmi gyengíti a parancs erejét, ezért nincs is létjogosultsága. A parancs mind térben, mind időben abszolút hatókörű, és kiadása után a parancsot kiadó személy, sőt szervezet megszünte után is él. A Fülöp-szigetek dzsungelében harcoló japánok története azonban attól válik rendkívülivé, hogy nemcsak a háborút időközben elveszítő inváziós japán hadsereg, hanem a parancs értelmezési keretét jelentő második világháború is megszűnt létezni. És a parancs minél távolabb került  ettől a történelmi pillanattól, annál abszurdabbá vált. De ez csak a külső szempont. Belülről nézve viszont az történt, hogy a legutolsó parancs "A Paranccsá" vált, minden más viszonyítási rendszer eltűnt, ez az egy igazodási pont maradt.

Bár ez a linkelt cikkből kevéssé derül ki, csak áttételesen látszik, de van itt más érdekesség is. Nevezetesen, hogy a parancs kitermelt maga körül egy viszonyítási rendszert, amelyik lépten-nyomon igazolta saját létét: a gerillaakciókat végrehajtó japán katonák háborús helyzetekkel találták magukat szemben, tűzharcokba bonyolódtak, siránkozó vagy ellenük szegülő parasztokba botlottak. És bár kívülről nézvést a japánok akciói a törvényes, békés rend elleni fegyveres reakcióként voltak értelmezhetők, az Egyetlen Parancs bűvkörében élők pont ettől a szemponttól voltak elzárva. Hiszen a parancs egy háborús helyzetre vonatkozott, annak revíziója nem történt meg, tehát szükségképpen továbbra is háborúnak kellett lennie. A háborúban pedig a parancs feltétlen hatókörű. Így előállt egy olyan végtelen ciklus, amit az sem tudott megtörni, hogy valójában időközben minden feltétele megszűnt. Legalábbis kintről, a külvilág felől nézve. Belülről azonban olyan erővel létezett, hogy kintről felszámolhatatlanná vált. (Ha előállt volna az a helyzet, hogy az összes japán elesik a gerillaharcokban, akkor ők - a saját tudásuk szerint - háborúban estek volna el, a kis zárvány ugyan elpusztul, de saját maga számára integráns módon.) 
És ahhoz, hogy ez a zárvány, a háborúnak ez az abszurd továbbélése megszűnjön, a realitásnak be kellett hódolnia az abszurd előtt: a parancsot csak az a háborús parancsnok vonhatta vissza, aki nemcsak háborús, hanem egyáltalán parancsnok sem volt már, rég nyugdíjas lévén.
Úgy kezdtem, hogy tanulságot ígértem. Nos, az alaptanulság látszatra talán az lehetne, hogy a hierarchikus rendszer roppant hatékony, hiszen mindenki pontosan és kétségek nélkül azt csinálja benne, ami a dolga, pontosabban amit a parancs a dolgaként megjelölt. Kicsit jobban megvizsgálva azonban az látszik, hogy ami erősségnek, előnynek tűnik, az valójában nagyon könnyen nemcsak hátrány, hanem zsákutca is lehet.Semmiféle — akár külső, akár belső — kontrollra nincs lehetőség, hiszen az nem része  a rendszernek: csak a Parancs megkérdőjelezhetetlen és egyedi hatalma működik. Optimális esetben a jó parancs jó végkimenetelt szül (persze a résztvevők akkor sem  belső meggyőződéstől vezettetve cselekszenek), a rossz parancs azonban szintén kitermeli a maga rossz, vagy esetleg tragikus következményeit. Éppen ezért azok a struktúrák, amelyek működésében fontos célként jelenik meg az optimális végkimenetel (és ez a végkimenetel társadalmi méretekben nézvést nagy csoportokra vonatkozik), általában kerülik a hierarchikus mechanizmust.
Onoda Hirooért végülis deus ex machina módon eljött egykori parancsnoka, hogy érvénytelenítse számára a parancsot, amely már rég nem volt érvényes. De értünk vajon ki fog eljönni?

 

Lábjegyzet: Nyilatkozzon-e egy ország vezetője nyelvfilozófiai kérdésekben?

Röviden: ne. Esetleg nagyon kivételes, nagyon ünnepi alkalmakkor, mint mondjuk egy kerek évforduló alkalmából, amint átad valami kulturális intézményt (nemröhög!!!). Most épp nincs ilyen, 2023-ban lesz a Himnusz megírásának 200. évfordulója. (Igaz viszont, hogy addig lesz[?] közben egy választás...) 

Hosszabban: normális országokban, melyek érdekes egybeesések folytán általában működő demokráciák is egyben, a szerepek világosak. Mindenki tudja, hogy a történelemhez a történészek értenek a legjobban, a nyelvészethez meg a nyelvészek, és optimális esetben a politikához a politikusok. Az első kettő esetében azért is lehetnek biztosak ebben az adott normálisan működő ország lakói, mivel jól működő és hatékony képzések során sajátítják el a történészek/nyelvészek tudományuk anyagát, és hosszas fejlődési utat járnak be odáig (publikációk, kutatások, egyetemi munka stb.), amíg egyáltalán eljutnak oda, hogy széles plénum előtt nyilatkozhassanak (épp az imént vázolt fejlődési út nyomán). Kevésbé normális országokban a hatalom koncentrációja és ezzel szoros összefüggésben a hatalom paranoiája olyan nagyfokú, hogy elhiszi saját magának (hiszen a központosított struktúra eleve ezt sugallja), hogy MINDEN dolog nála fut össze, ebből adódóan mindenről ő hivatott véleményt adni, (meg)nyilatkozni. És miután ő amúgy is tévedhetetlen, nyilvánvaló, hogy MINDEN kérdéshez ő is ért a legjobban.

Tehát ha azt tapasztaljuk, hogy egy miniszterelnök nyelvészeti (valójában: nyelvszociológiai) kérdésekben nyilatkozik, akkor ne csak bosszankodjuk vagy épp dühöngjünk vérmérsékletünk szerint, hanem azért legyen bennünk kis elégedettség is, hiszen az ország egyik vezető közjogi méltósága épp most nyilatkoztatta ki, hogy diktatúrában élünk.

És mint tudjuk, ő tévedhetetlen.

Asszonyok, lányok

Keress a képen asszonyságot!

Van ez az inkriminált kijelentés. Megpróbálnám végignézni, mi a baj vele.

1/ Nem igaz. Több szempontból sem. Egyrészt talán a legalapvetőbb, amiben a tudomány különbözik a sporttól az az, hogy az eredmény nem önmagáért való, hanem annak a hatása az, ami igazán fontos. Az igazán nagy dolgok pedig globális hatásúak, nem pedig arról szólnak, hogy ki győzött le kit, vagy volt gyorsabb a másiknál. Így aztán az sem válik igazán fontossá, hogy aki elérte őket, az melyik nemzethez/országhoz (erről később) tartozik.
Másrészt: érdemes észrevenni hogy egyre inkább trend a természettudományos Nobel-díjak esetében, hogy egy djíat megosztva ítélnek oda két, sőt nemegyszer három személynek. Ez nemcsak annak a lenyomata, hogy sok jelentős eredmény is születhet egy éven belül, hanem inkább annak, hogy a tudományban is megszűnt a magányos héroszok kora: kutatócsoportok dolgoznak (sokszor több is párhuzamosan egy-egy projekten), és bizony nem egyszer több tudományterületerület képviselői is jelen vannak egy teamben. Ebben a struktúrában egy-egy résztvevő származása nem bír komolyabb jelentőséggel.

És végül, de nem utolsósorban érdemes azt is észrevenni, hogy az, hogy valaki hova születik, az véletlenszerű, míg viszont az, hogy hol éri el azt az eremdényt, ami őt világszerte ismertté teszi, már korántsem az. Múlik ez az adott ország kutatási hierarchiáján (adnak-e lehetőséget a feltörekvő fiataloknak), az infrastruktúrán, és persze a tudmányos életbe, a kutatásba forgatott anyagiakon is. Amibe akár az is beleérthető, hogy egy elmélet kutatási eredmény hogyan "bír" hasznosulni a gyakorlatban.

Összefoglalva: amikor valaki a "magyar származású" kutató nem Magyarországon elért eredményével dicsekszik, akkor éppenséggel kontraproduktív dolgot művel. Hiszen a véletlenszerű faktort emeli ki (amelyik ráadásul semmilyen relevanciával nem bír az adott ország (jelen esetben  Magyarország) tudományos fejlettsége, kutatási potenciálja szempontjából, hacsak úgy nem, hogy bizonyítja: jobb volt innen elmenni, mert csak úgy lehetett elérni az adott, figyelemreméltó eredményt. Persze, szemernyi kétségünk se legyen, hogy - ha már akkor is ő a kormányzó miniszeterelnök - Orbán Viktor már a hirosimai atombombát is "nagy magyar tudományos siker"-ként kommunikálta volna.

2/ A szóhasználat. Nagy valószínűséggel kissé túllihegett dolog egyetlen kifejezésbe kapaszkodva messzemenő következtetéseket levonni egy rezsim romlottságára vagy akár korszerűtlenségére, és azáltal alkalmatlanságára vonatkozólag. Ugyanakkor az is igaz, hogy az "asszonyság" rusztikus avittsága mellett nem kevés kedélyeskedő pejoratív árnyalatot is megjelenít. Persze, ahogy utaltam is rá, az ilyesmi egy kvázi-spontán interjú keretei között bőven elmegy: nem sikerült a tökéletesen megfelelő kifejezést kiválasztani  az interjú rögtönzést kívánó helyzetében, van ilyen. (Ugyanakkor ezt utólag azzal védeni, hogy "mégsem lehetett >>uraság<<-ot mondani" a magát mindenáron tévedhetetlennek látni és láttatni akaró hatalom primitíven nevetséges igyekezete, hiszen nyilván nemcsak ez a két alternatíva létezik.)

Mindemellett abba már igenis bele lehet kapaszkodni, hogy ha Miniszterelnök Úr valakit nem néven nevez, akkor hogyan aposztrofálja őt, milyen jellemzőjét emeli ki. Ha valóban a tudományos teljesítmény iránti büszkeség lett volna a mondanó fókuszában akkor kínálkozott volna a "magyar kutató(nő)", vagy a teljesen gender(fujj-fujj-fujj!)semleges "magyar tudós" kifejezés. Ha még inkább a dagadozó nemzeti kebel további térfogatbővítése felé akart volna elmozdulni a nyilatkozó, akkor kínálkozott volna a "magyar ember" is. Mindezekkel szemben azonban az az "asszonyság" lett a befutó, amelyik — részben archaikus volta, mai ritkás használata okán is — a szóban forgó személy nemi hovatartozására irányítja rá a figyelmet (és ignorálja a tudományos teljesítményt). Ugyanakkor legalább azt midnenképpen Orbán Viktor javára írhatjuk, hogy konzekvens volt azzal a világszemlélettel, amely ugyan kicsit pár évszázados lemaradásban van a valósághoz képest, de kétségtelenül a magyar kormány sajátja: vannak a nők, akik ha valamilyen teljesítményt érnek el (ami nyilvánvalóan férfi-princípium ), az rendkívüli dolog. Persze akadhatnak kínos pillanatok, amikor a férfiak meg nem képesek teljesíteni (nem úgy!).

1+2/ A szóhasználat hamissága (bónusz). Ha az imént épp szóba került a konzekvens viszonyulás a saját világlátáshoz, akkor azért érdemes megjegyezni, hogy ez azért mégsem a maga teljességében jellemzi a miniszterelnöki megszólalást. Talán van, aki még emlékszik Orbán Viktor nemzetkarakterológiai alapvetésére amely szerint az a magyar, akinek majd az unokája is az lesz. Amivel nemcsak az a baj, hogy az "asszonyság"-nak pillanatnyilag nincs unokája, hanem az is, hogy lánya már amerikai állampolgár (is), így aztán jó eséllyel a leendő unoka is az lesz. Persze, ha akarjuk, ezt az egészet jó leckeként is elkönyvelhetjük a demagógia természetéről: mindig úgy nézzük (vagyis inkább láttatjuk) a dolgokat, ahogy az éppen a saját népszerűségünk szempontjából a lehető legmegfelelőbb.

Adjátok vissza a ... mit is? (A Trianon-trauma [félre]kezelésének történetéhez)

Csonkítás előtt

Ezeken a hasábokon ilyen-olyan módon már többször szóba került Trianon. Örök büszkeségem, hogy ezek közül erre az írásomra kaptam az eddigi egyetlen anyázós kommentemet is. Épp ezért most önismétlés helyett valami olyasmivel szeretnék foglalkozni, ami — mint látni fogjuk, talán érthető okokból — nem nagyon áll a hazai interpretációk homlokterében.
Trianon - és a hozzá való viszony - nemzeti ügy. Nehéz úgy végigmenni egy parkolón, hogy ne akadjunk négy-öt Nagy-Magyarország matricás autóra minimum, és nehéz úgy utazgatni az országban, hogy az ember ne ütközzön lépten-nyomon Trianon-emlékművekbe. Mindezeknek azonban van egy közös elemük: nevezetesen, hogy egyfajta területi sérelmet fogalmaznak meg. Ez természetesen nem új keletű dolog, már a 20-as évek magyar propagandája is a megcsonkított, szétszakított ország tényszerű vagy dramatizált vizualizációjával kampányolt.
Ami azonban – különösen 100 évvel későbbről, 2020-ból nézve – ebből a kommunikációból fájón hiányzik, az egy legalább ekkora, és nagyon messze ható tragédia. Annak a felemlítése, sőt felvállalása, hogy egy embercsoport, emberek százezrei, milliói hátrányos, megkülönböztetett helyzetbe kerültek, és ha saját nemzeti kultúrájukat, identitásukat megpróbálták megélni, akkor nemcsak egzisztenciális hátrányoknak, hanem akár életveszélynek voltak kitéve. Az a rengeteg méltánytalanság, igazságtalanság, sőt megalázás, amelyben a határokon kívül rekedt magyarságnak része volt (van), legfeljebb az irodalomban jelent meg, a hivatalos propagandában nem. (Hamarjában egyetlen erre irányuló hivatalos politikai lépés, pontosabban annak kísérlete jut csak eszembe: Grósz Károly 1988-as látogatása a Kárpátok Géniuszánál, amelyen kísérletet tett a falurombolás megállítására, de ez is csúfos kudarccal ért véget.)
 Az emlékműveken, ha meg is jelennek figurális alakok, azok erősen szimbolikus jellegűek: a búsuló, lehorgasztott fejű, vagy éppen dacosan a jövőbe tekintő székely, felvidéki, kárpátaljai magyar az adott elszakított országrészt jelenítette meg, nem a kollektív és mégannyira sem az egyéni emberi sorsot. Ezek a szimbolikus figurák egyben meg is testesítik azt az alapvetően hamis megközelítést, amely szervesen következik a területi alapú sérelem középpontba helyezéséből: azt, hogy a (teljes) területi revízió minden Trianonnal kapcsolatos problémát nemcsak megold, hanem annak kiváltó okait is megszünteti. Az ilyen első pillanatra egyedinek tűnő, de valójában nagyon messzire ható ügyek felvállalására nemcsak azok "politika alattisága" miatt nem került sor, hanem azért, mert a nemzetiséggé lett magyarság problémáinak kezelésére tett lépések két nehezen megválaszolható dilemmát is előhoztak volna. Egyrészt a nemzetiségként való definíció implicit módon magában hordozta volna a teljes területi revízió feladását, hiszen az elszakított területek még a Teleki-féle vörös térkép alapján sem voltak teljes egészében magyar többségűnek nevezhetők. (A történelem furcsa fintora, hogy amikor – ideiglenesen, a bécsi döntésekkel – megvalósult egyfajta revízió, annak alapját a nemzetiségi viszonyok képezték.) Másrészt a nemzetiségi jogok előtérbe tolása (Trianon részleges jogosságának elismerése mellett) további problémákat generált volna. Elsősorban azért, mert az Anyaország nem tudván szakítani ezirányú cseppet sem haladó hagyományaival, továbbra sem volt mondható a nemzetiségi jogok bajnokának (ezt a hagyományt azóta is őrizzük), és hát kinek van kedve érvet szolgáltatni saját maga ellen.
Ez a felfogás (teljes területi revíziót, függetlenül gyakorlatilag mindentől, elsősorban a kollektív és egyéni nemzetiségi [magyar és minden más nemzetiségi] jogoktól) aztán nemcsak a következő világháború végéig tartott ki, hanem teljességgel  beleivódott a magyar közgondolkodásba, annak ellenére (de talán azért is), hogy a szocialista internacionalizmussal összeférhetetlen volt a Trianonról való beszéd és gondolkozás.
Itt tartunk most. Örökségünk kettős: kaptunk egy történelmi léptékű traumát a külvilágtól (bár tágabb összefüggésben nyilván nem saját felelősségünk nélkül), amelyre 100 év alatt képtelenek voltunk másképp reagálni, mint bekövetkeztének pillanatában. Ez a felfogás pedig nemcsak a pont oly nagy dérrel-dúrral hangoztatott nemzeti összefogást-szolidaritást teszi lehetetlenné, hanem azt is kiváltja, hogy a trauma nemcsak velünk marad, hanem évről-évre megoldhatatlanabbá válik, ha nem tudunk kilépni a régi keretekből.

Miért is (ne) vásárolj magyar árut?

Ezt a posztot már nagyon-nagyon régen és többször is meg akartam írni. Nagyjából akkor először, amikor elkezdődött a nagy felhorgadás a "nemzeti" és/vagy "hazai" termékek kapcsán. Aztán — hasonlóan oly sok más témámhoz — ezt is elengedtem, hagytam, hadd pihenjen.

Mi, büszke magyarok

Szerencsére azonban Magyarország Kormánya a blogszférában is gondoskodik róla, hogy az ország lakosságán ne legyen úrrá a tespedés, és mindig szállítja az új és új témákat. Ezúttal a nagyobb élelmiszer-áruházak húspultjaiban a sertéshúsra kitűzendő kis eredetmegjelölő zászlócskák kapcsán éledt újjá bennem a késztetés, hogy elgondolkozzak a dolog hátteréről.  Nem azokról a többé-kevésbé kézenfekvő kérdésekről, hogy a nemzeti érzés miért pont csak a sertéshús kapcsán kell, hogy felhorgadjon a vásárlóban (már azon a közismert tényen túl, hogy Mészáros Lőrincnek elég komoly érdekeltségei vannak a sertéstenyésztésben és -feldolgozásban [és azon a kevésbé ismert tényen is túl, hogy Csányi Sándor is elég komolyan érdekelt a területen]), vagy hogy véletlenül miért sikerült megint úgy meghatározni a feltételeket, hogy a kevésbé kedvelt multik járjanak rosszul. Sokkal inkább arról, hogy a szolidan (és kevésbé szolidan) protekcionista kereskedelempolitikának mennyi a létjogosultsága most és itt. (Feltéve, de nem megengedve, hogy eleve nem ütközik az ilyesmit elég rigorózusan tilalmazó EU-előírásokba.)

A történelemben kicsit is jártasabbak számára kézenfekvő párhuzamként kínálkozik a reformkorban létrejött Védegylet példája. A hazai termelés (abban az esetben persze elsősorban ipari termelés) fellendítése és serkentése ott gazdasági kérdésből valóban politikai, sőt közüggyé vált.
Ugyanakkor érdemes észrevenni, hogy ezen alapvető hasonlóságon kívül sokkal szélesebb a különbségek köre. Ez elsősorban a gyökeresen különböző politikai helyzetből származik: míg a reformkorban a magyar áruk támogatása egyben a magyar gazdasági és ebből következően a magyar politikai önállóság melletti kiállást is jelentett, addig ma gyökeresen más a helyzet. Bár "Magyarország Kormánya" rengetegszer hivatkozik a nemzeti szuverenitás védelmére, alapvetően senkinek nem lehetnek kétségei aziránt, hogy a "Magyarország" nevezetű entitás önálló államként létezik. Arra a kedvezőtlen vámpolitikára sem lehet nagyon hivatkozni, amely a Habsburg-birodalom részeként olyannyira visszavetette a magyar ipari-kereskedelmi fejlődést, hiszen az Európai Unión belül egységesek a vámok, keletre pedig kifejezetten erősen nyomulunk, kedvező(nek mondott) gazdasági megállapodások egész sorát kötjük. Mindemellett mégis az a tapasztalat, hogy az árérzékeny magyar vásárló a  külföldről behozott terméket fogja leemelni a polcról, lévén, hogy az érezhető mértékben olcsóbb. (Különösen igaz ez az élelmiszer-ipar területén, ahonnan a gondolatmenet indult.) Nagyon komplex és messzire vezető elemzés szükségeltetne ahhoz, hogy ennek minden okát minden összefüggésével feltárjuk, de alighanem nem túl nagy tévedés, ha két fontos okot kiemelünk.
Egyrészt a magyar mezőgazdaság rendszerének, és ezen belül a földtulajdon szerkezetének tragikusan korszerűtlen, és mindenféle érdemileg piacképes áru előállítására alkalmatlan mivoltát. Az, hogy nincs értelmes lehetőség a szövetkezeti forma felvételére, hogy nincs működő és egyszerű agrárhitelezés. Hogy az elmúlt évtized során a használható termőföldekre, feldolgozóipari létesítményekre rátette a kezét egy szűk kör, amelyet eufemisztikusan "nemzeti tőkésosztály"-nak szokás nevezni, de nemzeti mivolta csak abban látszik, hogy haszna elsődlegesen forintban jelenik meg.
Másrészt érdemes azt is figyelembe venni, amit tágabban az egész magyar gazdaság versenyképességét gátló tényezőként is meg szoktak nevezni: a munkára rakódó hatalmas járulékterheket. (Amelyek persze sok más problémának, pl. a feketén-szürkén való foglalkoztatásnak is kiváltó okai.)
Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy a korszerűtlen szervezeti és infrastrukturális keretek között létező és termelni próbáló magyar mezőgazdaságot a munkára rakódó extrém magas közterhek is sújtják, és mindez együtt logikusan versenyképtelen, magas árakhoz vezet. Akkor, amikor a magyar kormány közvetlenül és közvetve (pl. kis papírzászlócskák kötelező kitűzetésével) amellett kampányol, hogy a vásárló a "magyar termék" választásával igenis ezeket a magasabb árakat fizesse ki (amelyekben még megjelenik a hírhedten magas áfa is), akkor tehát azt az elvárását fogalmazza meg, hogy a honi vásárló továbbra is szíveskedjen finanszírozni azt a tudatosan impotens agrár- és munkaerő-politikát, amelyet egyébként épp ő maga folytat és tart fenn. Ahelyett, hogy lépéseket próbálna tenni a fentebb vázolt versenyhátrányok megszüntetésére vagy legalább a csökkentésükre.
Hát ezért van az, hogy engem továbbra sem fognak meghatni a sertéshúsba szúrt kis piros-fehér-zöld zászlócskák, "lobogjanak" azok akármilyen szép hosszú hurkapálcán is.