KI A KANYARBÓL...
Örök igazság, hogy a nagy futballtornákon a csoportmeccsek közül eleve csak a második fordulót szabadna megrendezni (plusz esetleg a harmadik fordulóból azokat a meccseket, ahol nem jó mindkét csapatnak a döntetlen).
Az Afrika Kupán persze megrendezték az első és a második "kanyart" is, vegyes színvonallal. Az "ingadozó" jelző nemcsak a mérkőzések nívójára, hanem az egyes csapatok teljesítményére is bízvást ráakasztható. Alig van olyan csapat,a melyik mindkétszer egyformán jól teljesített (igaz, az egyformán rossz két teljesítmény sem jött össze sokaknak...). Kisebb-nagyobb bukások (Zambia, Marokkó) és feltámadások (Kamerun) jellemzik eddig a mezőnyt. A három 6 pontos közül Egyiptom bántóan erős (pedig én titokban a fekete-afrikai focit favorizálnám...), Elefántcsontpart ízléstelenül európai focit játszott Nigéria ellen, Ghana viszont egyenletesen izzadtságszagú, "csakbegyötrünkeggyeltöbbgólthamáritthonjátszunk" játékot produkált. (Mindemellett a hazaiak méltán érdemlik ki a legfantáziátlanabb szerelés különdíját is: már a 2006-os VB óta jobb ügyhöz méltó buzgalommal ragaszkodnak a vagy alulfizetett, vagy a szövetség vezetőinek rokoni körébe tartozó dizájner által kiötlött egyszínű fehér mezükhöz-nadrágjukhoz vékony fekete csíkkal. A helyzeten az is csak nagyon keveset javít, hogy Essien ezen sorok írásakor püföli a marokkói hálóba Ghána vezető gólját. Ha valami véletlen folytán a mérkőzés lefújásakor a néger hóemberek egynél több góllal vezetnének, természetesen elnézést fogok kérni...)
Szóval, ha úgy nézzük, kevés az elfogultan egyértelmű örömre okot adó esemény. Pláne, ha hozzászámítjuk, hogy Nigéria szupersasai önmagukat alulmúlva mélyen szárnyalnak.
Mi adhat mégis némi kis reménysugárt az éjben?
Hát talán Angola látványos feltámadása, ahogy egy félidő alatt leoktatták a 2002-es VB-meglepetéscsapatát, Szenegált. Aztán a sok gól, ami persze betudható a laza ízületek mellett a laza védelmeknek is (Zambia e tárgyban bemutatott "mélyiskolája" örök elrettentő példa marad minden időkre), de ettől függetlenül mégiscsak pozitív fejlemény.
És ha már szóba került Angola és Nigéria: nem lehet nem észrevenni a rendkívül kegyetlen versenyt: pár éve még seholsem jegyzett csapatok akár a csoportelsőségért is harcban állnak; míg megrengethetetlennek hitt csapatok küzdenek az "életben maradásért".
Szóval, resszkess Európa!
(És akkor a melegítőben védő kapusokról még nem is beszéltem...)
2008. január 28., hétfő
2008. január 25., péntek
Keresztek és csillagok — 1.
Bár a cím Zorán dalszövegéből való, ez most mégsem a kultúra rovathoz tartozó írás lesz.
Szóval "idén" (2007) december eleje felé ismét megjelentek szép fővárosunk forgalmasabb pontjain a nagy, fából ácsolt keresztek. Sokan sokfélét megírtak már erről — nyilván nálam sokkal okosabb emberek — pl. azt, hogy valakinek a születésnapjára (Jézus, karácsony) halálának eszközét (kereszt) felállítani kb. olyan, mint a most született csecsemőnek koporsót küldeni ajándékba. (Attól a "magyarázattól" most tekintsünk el, hogy ez a kereszténység egyetemes jelképe, egyrészt, mert semelyik másik keresztény ünnepen nem került még sor keresztállításra [pedig mondjuk húsvétkor jobban helyén is volna a dolog...], másrészt pedig a lentebb tárgyalandók miatt.)
Idén karácsonykor - gondolom, épp az előbbiek miatt - le is maradtak a "Megszületett a Megfeszített" feliratok. Lett azonban helyettük más: most az "Áldott karácsonyt a keresztény Magyarországnak!" felirat díszítette a keresztek tövét, melyek, - no, láss csudát! - a magyar (és a szlovák:) ) címerből ismert ún. apostoli kettőskeresztek voltak. Azt kell mondjam, a jelenség legalábbis elgondolkodásra késztető. Rengeteg zavarba ejtő kérdés jut az ember eszébe, azokról még csak nem is beszélve, amelyek csak homályos rosszérzésként fogalmazódnak meg, valahol hátul tülekedve elő a tudatalattiból. Nos, a rendszeresség kedvéért kezdjük az egyszerűbbekkel, a direkten megjelenőkkel!
Az első kérdés, amit ennek kapcsán megfogalmaznék, valahogy így hangzik:
— 1/ Helyes dolog-e a 21. században, amikor az állam és egyház szétválasztása evidencia (kellene legyen), közterületekre vallási jelképeket felállítani?? – Ahhoz, hogy ezt a kérdést helyesen meg tudjuk válaszolni, emlékeztessük magunkat arra, hogy egyes körökben milyen ellenszenvet vívott ki egy másik egyház szintén közterületi Hanuka-ünnepe. Sőt, tevőleges ellenlépéseket is. (Ami persze két további alkérdést is felvet. Nevezetesen, hogy 1/a: Helyes dolog-e és ha igen, akkor milyen alapon vallás és vallás, hit és hit közt különbséget tenni? 1/b: Egyáltalán: helyes dolog-e hívő emberek áhítatát megzavarni pusztán szubjektív érzülettől hajtva, azaz azért, mert nekem nem tetszik az adott vallás?)
Ha mindezeket sikeresen megválaszoltuk, akkor rá kell jöjjünk, hogy az 1/-es főkérdés újabb kérdéseket hoz magával. Elsőként mondjuk mindjárt azt, hogy egyáltalán milyen fogalom a "közterület"? Azt jelenti-e, hogy a köz minden tagja kedve szerint bármit csinálhat ott, vagy pedig azt, hogy csak a "köz", tehát a teljes egész használhassa rendeltetésszerűen (járás-kelés), és ott semmilyen partikuláris csoportnak ne legyen helye, pláne ne olyan esetekben, amikor az ott megrendezésre kerülő esemény (mise, hanukka stb.) céljaira a közösségnek van kijelölt helye (templom, zsinagóga). Jó, de ha ez így van, mit tegyünk az utcaszínházakkkal, a Könyvheti rendezvényekkel (biztos joggal tiltakoznának az analfabéták és a nemolvasók); vagy mondjuk mi legyen a szt. István-napi körmenettel?? Ok, akkor gondoljuk azt, hogy a "közterület" fogalmába az is beletartozik, hogy a köz egyes tagjai vagy kisebb csoportjai a megfelelő engedélyek birtokában (induljunk ki abból, hogy a keresztállítóknak, Hanukát ünneplőknek, a körmentben részvevőknek ez megvan) használhassák bizonyos ideig saját céljaikra a közterületet. Tehát kvázi a Hatalom bölcsességére bízzuk, hogy mérlegelje, mi megengedhető, és mi nem. Ha viszont beleegyezőleg bólintott, akkor ezt nekünk nincs jogunk se egyénként, se csoportként felülbírálni. Legyen szó akár ellenérzéssel kezelt felekezetről, akár barbár fetisizmusnak is felfogható megmozdulásról, és igen, akár olyan művészeti alkotásról (pl. kék műanyag tehénről!!), amely sérti vélt vagy valós érzéseinket. És ha mindezeket jól végigrágtuk, plusz feltettük még az olyan érdekes kérdéseket is, hogy EGY személynek miért kell területfoglalási engedély (koldusok, utcazenészek), akkor lépjünk a következő kérdésre!
(folyt. köv.)
Szóval "idén" (2007) december eleje felé ismét megjelentek szép fővárosunk forgalmasabb pontjain a nagy, fából ácsolt keresztek. Sokan sokfélét megírtak már erről — nyilván nálam sokkal okosabb emberek — pl. azt, hogy valakinek a születésnapjára (Jézus, karácsony) halálának eszközét (kereszt) felállítani kb. olyan, mint a most született csecsemőnek koporsót küldeni ajándékba. (Attól a "magyarázattól" most tekintsünk el, hogy ez a kereszténység egyetemes jelképe, egyrészt, mert semelyik másik keresztény ünnepen nem került még sor keresztállításra [pedig mondjuk húsvétkor jobban helyén is volna a dolog...], másrészt pedig a lentebb tárgyalandók miatt.)
Idén karácsonykor - gondolom, épp az előbbiek miatt - le is maradtak a "Megszületett a Megfeszített" feliratok. Lett azonban helyettük más: most az "Áldott karácsonyt a keresztény Magyarországnak!" felirat díszítette a keresztek tövét, melyek, - no, láss csudát! - a magyar (és a szlovák:) ) címerből ismert ún. apostoli kettőskeresztek voltak. Azt kell mondjam, a jelenség legalábbis elgondolkodásra késztető. Rengeteg zavarba ejtő kérdés jut az ember eszébe, azokról még csak nem is beszélve, amelyek csak homályos rosszérzésként fogalmazódnak meg, valahol hátul tülekedve elő a tudatalattiból. Nos, a rendszeresség kedvéért kezdjük az egyszerűbbekkel, a direkten megjelenőkkel!
Az első kérdés, amit ennek kapcsán megfogalmaznék, valahogy így hangzik:
— 1/ Helyes dolog-e a 21. században, amikor az állam és egyház szétválasztása evidencia (kellene legyen), közterületekre vallási jelképeket felállítani?? – Ahhoz, hogy ezt a kérdést helyesen meg tudjuk válaszolni, emlékeztessük magunkat arra, hogy egyes körökben milyen ellenszenvet vívott ki egy másik egyház szintén közterületi Hanuka-ünnepe. Sőt, tevőleges ellenlépéseket is. (Ami persze két további alkérdést is felvet. Nevezetesen, hogy 1/a: Helyes dolog-e és ha igen, akkor milyen alapon vallás és vallás, hit és hit közt különbséget tenni? 1/b: Egyáltalán: helyes dolog-e hívő emberek áhítatát megzavarni pusztán szubjektív érzülettől hajtva, azaz azért, mert nekem nem tetszik az adott vallás?)
Ha mindezeket sikeresen megválaszoltuk, akkor rá kell jöjjünk, hogy az 1/-es főkérdés újabb kérdéseket hoz magával. Elsőként mondjuk mindjárt azt, hogy egyáltalán milyen fogalom a "közterület"? Azt jelenti-e, hogy a köz minden tagja kedve szerint bármit csinálhat ott, vagy pedig azt, hogy csak a "köz", tehát a teljes egész használhassa rendeltetésszerűen (járás-kelés), és ott semmilyen partikuláris csoportnak ne legyen helye, pláne ne olyan esetekben, amikor az ott megrendezésre kerülő esemény (mise, hanukka stb.) céljaira a közösségnek van kijelölt helye (templom, zsinagóga). Jó, de ha ez így van, mit tegyünk az utcaszínházakkkal, a Könyvheti rendezvényekkel (biztos joggal tiltakoznának az analfabéták és a nemolvasók); vagy mondjuk mi legyen a szt. István-napi körmenettel?? Ok, akkor gondoljuk azt, hogy a "közterület" fogalmába az is beletartozik, hogy a köz egyes tagjai vagy kisebb csoportjai a megfelelő engedélyek birtokában (induljunk ki abból, hogy a keresztállítóknak, Hanukát ünneplőknek, a körmentben részvevőknek ez megvan) használhassák bizonyos ideig saját céljaikra a közterületet. Tehát kvázi a Hatalom bölcsességére bízzuk, hogy mérlegelje, mi megengedhető, és mi nem. Ha viszont beleegyezőleg bólintott, akkor ezt nekünk nincs jogunk se egyénként, se csoportként felülbírálni. Legyen szó akár ellenérzéssel kezelt felekezetről, akár barbár fetisizmusnak is felfogható megmozdulásról, és igen, akár olyan művészeti alkotásról (pl. kék műanyag tehénről!!), amely sérti vélt vagy valós érzéseinket. És ha mindezeket jól végigrágtuk, plusz feltettük még az olyan érdekes kérdéseket is, hogy EGY személynek miért kell területfoglalási engedély (koldusok, utcazenészek), akkor lépjünk a következő kérdésre!
(folyt. köv.)
2008. január 23., szerda
2008. január 17., csütörtök
Brékin' nyúz: Macskafogó 3. — Hajsza az éjszakában
Bár ezt alapvetően nem naplószerű, magánéleti blognak szántam/szánom, azért a következőkről való beszámolást most nem hagynám ki.
Ma hajnali negyed négykor a következő szituáció kiváltotta hangeffektusokra ébredtünk: egyik okos macskánk - kihasználva a nyitva felejtett emeleti ablakot - az őt üldöző ellenséges erők elől - amelyek most egy szép, nagydarab szürke kandúr képében realizálódtak - bemenekült a hazai pálya előnyét jelentő lakásba. Balszerencsére üldözője - meglehetős jogi képzetlenségről téve tanúságot a magánterület tisztelete tárgyában - követte őt.
A fújó, harcra készen nyivákoló macskák közé ekkor érkeztem deus ex machinaként (és tényleg: pont az emeletről). Ha valaki gyors lakásátrendezésre vágyik, teljes szívemből tudom ajánlani, hogy próbáljon megfogni egy kétségbeesetten menekülő macskát otthona falai közt: garantáltan nem fog ráismerni kérójára.
Ami azonban még érdekesebb: Tarzan végre a helyére került, egyszerűen muszáj volt őt rehabilitálnom. Nekem maximum döntetlen eredménnyel sikerült megküzdenem a betolakodóval (az is inkább a Fekete Lovag-féle döntetlenre hajadzott), míg ő azért elég jó mutatókat produkált az oroszlánok elleni küzdelemben.
Az is biztos, hogy Johnny Weismüller nem kapott másnap helyes kis kötéseket a kerületi SZTK-ban mindkét karjára, valamint tetanusz-oltást. Az öt részletben beadandó veszettség elleni védőoltásról már nem is beszélve.
Hát ez történt. A gépelés most kicsit döcögősebben megy, kérem ezért népes olvasótáborom szíves megértését és türelmét.
Ma hajnali negyed négykor a következő szituáció kiváltotta hangeffektusokra ébredtünk: egyik okos macskánk - kihasználva a nyitva felejtett emeleti ablakot - az őt üldöző ellenséges erők elől - amelyek most egy szép, nagydarab szürke kandúr képében realizálódtak - bemenekült a hazai pálya előnyét jelentő lakásba. Balszerencsére üldözője - meglehetős jogi képzetlenségről téve tanúságot a magánterület tisztelete tárgyában - követte őt.
A fújó, harcra készen nyivákoló macskák közé ekkor érkeztem deus ex machinaként (és tényleg: pont az emeletről). Ha valaki gyors lakásátrendezésre vágyik, teljes szívemből tudom ajánlani, hogy próbáljon megfogni egy kétségbeesetten menekülő macskát otthona falai közt: garantáltan nem fog ráismerni kérójára.
Ami azonban még érdekesebb: Tarzan végre a helyére került, egyszerűen muszáj volt őt rehabilitálnom. Nekem maximum döntetlen eredménnyel sikerült megküzdenem a betolakodóval (az is inkább a Fekete Lovag-féle döntetlenre hajadzott), míg ő azért elég jó mutatókat produkált az oroszlánok elleni küzdelemben.
Az is biztos, hogy Johnny Weismüller nem kapott másnap helyes kis kötéseket a kerületi SZTK-ban mindkét karjára, valamint tetanusz-oltást. Az öt részletben beadandó veszettség elleni védőoltásról már nem is beszélve.
Hát ez történt. A gépelés most kicsit döcögősebben megy, kérem ezért népes olvasótáborom szíves megértését és türelmét.
2008. január 16., szerda
Mesebeli Afrika - 1.
APAAAA, KEZDŐŐŐŐDIK!!!
Egészen pontosan tudom, mikor fedeztem fel az afrikai futballt magamnak. 1990. június 8-án történt, egy szép koranyári délutánon. Az olaszországi VB nyitómérkőzését játszotta épp a '86-os világbajnok, Argentína (akkoriban még az dívott, hogy nem a házigazda, hanem a szolgálatban lévő címvédő csap össze a nyitómeccs keretei közt egy erre a célra kiszemelt áldozattal). Az ellenfél az a Kamerun volt, aki már nem először szerepelt VB-döntőben, de azon kívül, hogy három döntetlennel kiesett '82-ben, nem sok minden érdemlegeset illett róla tudni.
Nos, a mérkőzés X-edik percében, amikor az ember épp azon morfondírozott, hogy a magyar csapat hiányában (akkor még nem tudtuk, hogy ez csak egy szép hosszú sorozat első fázisa) vajon kit is zárjon a szívébe, a következő történt: egy teljességgel ismeretlen és valószínűleg mókás nevű kameruni (ebben mindig is jók voltak, hamarjában arról a vébéről csak Ekeke, Makanaki vagy épp a bőrradírról elnevezett Milla ugrik be), akit valószínűleg nem tájékoztattak, hogy a világbajnoki címvédővel játszanak épp, szépen felnyomult a baloldalon, majd az argentin térfél közepe táján hirtelen megállt. De még szinte ugyanabban a pillanatban, különösebb nekikészülődés vagy erőlködés nélkül fogta magát és keresztbe ívelte a labdát, a jobb oldalvonal mellé. Nem 3 méterrel eléje vagy 1-gyel mögéje, hanem ODA. Bár, hogy pont a vonalra esett-e volna a labda, az örök rejtély marad, ugyanis látszólag a semmiből előrobogott egy zöld-pirosba bújt fekete bőrű fiú és az érkező labdát úgy vette át , hogy futtában hármat dekázott vele, miközben ezzel egyidejűleg le is rázta a keresztezni érkező argentin hátvédet.
A dolog külön pikantériája, hogy mindeközben a Magyar Televízió vendégkommentátoraként a mexikói tésztaevő mágus, Mezey György épp azt fejtegette, hogy Kamerun sajnos elég defenzíven játszik. Igaz, később, az egyik afrikai kiállítása kapcsán kifejtett mást is. Miután már akkor, első hallásra is egetverő baromságnak tűnt, így szóról szóra megjegyeztem: "Most már végleg megpecsételődött a derék kameruniak sorsa"- mondta, derékba törve ezzel ígéretesnek tűnő jósnői karrierjét. A mérkőzést egyébként Kamerun 1-0ra megnyerte, én pedig miután megkerestem a padlón az eset következtében oda leesett államat, és visszaillesztettem a helyére, egy életre az afrikai foci megszállott hívévé váltam.
Így már csak csendes, megértő bólintással nyugtáztam '96-ban Nigéria, majd 2000-ben (ki más?) Kamerun olimpiai bajnoki címét labdarúgásban. Léteznek persze a "fekete kontinens" focijával szemben is ellenérvek, amelyek valóságtartalma tagadhatatlan. Ezek közül talán a leginkább fájó az, hogy az afrikai foci rendkívül durva (is tud lenni). Mondjuk, fizikai adottságaik megvannak ehhez, de szofisztikáltabban ezt úgy is mondhatjuk, hogy az afrikaiak ebben is őszintébbek: nem tudnak olyan rafináltan szabálytalankodni, mint európai és dél-amerikai kollégáik, hogy az a nézőnek fel se tűnjön, csak a szenvedő fél szenvedjen, de az nagyon....
Meg ugyebár a "taktikai fault" jelentőségét sem sikerült még felfogni. Bár, ahogy egyre több lesz a más kontinensről származó szövetségi kapitány, egyre több lesz erre is az esély...
Hogy az afrikai csapatok nem tudnak (nagy tornát) nyerni? Miután most egymás közt lesznek, ez a veszély nem fenyeget: február 10-én Accrában azért valaki fel fogja emelni a kupát. És az a valaki afrikai ország állampolgára lesz.
Mindenesetre most, a bejegyzés lezárásakor a torna hivatalos oldalán lévő visszaszámláló szerint már csak 3 nap, 7 óra, 26 perc 45 másodperc van a sorozat kezdetéig...
Azt már féllábon is.
Egészen pontosan tudom, mikor fedeztem fel az afrikai futballt magamnak. 1990. június 8-án történt, egy szép koranyári délutánon. Az olaszországi VB nyitómérkőzését játszotta épp a '86-os világbajnok, Argentína (akkoriban még az dívott, hogy nem a házigazda, hanem a szolgálatban lévő címvédő csap össze a nyitómeccs keretei közt egy erre a célra kiszemelt áldozattal). Az ellenfél az a Kamerun volt, aki már nem először szerepelt VB-döntőben, de azon kívül, hogy három döntetlennel kiesett '82-ben, nem sok minden érdemlegeset illett róla tudni.
Nos, a mérkőzés X-edik percében, amikor az ember épp azon morfondírozott, hogy a magyar csapat hiányában (akkor még nem tudtuk, hogy ez csak egy szép hosszú sorozat első fázisa) vajon kit is zárjon a szívébe, a következő történt: egy teljességgel ismeretlen és valószínűleg mókás nevű kameruni (ebben mindig is jók voltak, hamarjában arról a vébéről csak Ekeke, Makanaki vagy épp a bőrradírról elnevezett Milla ugrik be), akit valószínűleg nem tájékoztattak, hogy a világbajnoki címvédővel játszanak épp, szépen felnyomult a baloldalon, majd az argentin térfél közepe táján hirtelen megállt. De még szinte ugyanabban a pillanatban, különösebb nekikészülődés vagy erőlködés nélkül fogta magát és keresztbe ívelte a labdát, a jobb oldalvonal mellé. Nem 3 méterrel eléje vagy 1-gyel mögéje, hanem ODA. Bár, hogy pont a vonalra esett-e volna a labda, az örök rejtély marad, ugyanis látszólag a semmiből előrobogott egy zöld-pirosba bújt fekete bőrű fiú és az érkező labdát úgy vette át , hogy futtában hármat dekázott vele, miközben ezzel egyidejűleg le is rázta a keresztezni érkező argentin hátvédet.
A dolog külön pikantériája, hogy mindeközben a Magyar Televízió vendégkommentátoraként a mexikói tésztaevő mágus, Mezey György épp azt fejtegette, hogy Kamerun sajnos elég defenzíven játszik. Igaz, később, az egyik afrikai kiállítása kapcsán kifejtett mást is. Miután már akkor, első hallásra is egetverő baromságnak tűnt, így szóról szóra megjegyeztem: "Most már végleg megpecsételődött a derék kameruniak sorsa"- mondta, derékba törve ezzel ígéretesnek tűnő jósnői karrierjét. A mérkőzést egyébként Kamerun 1-0ra megnyerte, én pedig miután megkerestem a padlón az eset következtében oda leesett államat, és visszaillesztettem a helyére, egy életre az afrikai foci megszállott hívévé váltam.
Így már csak csendes, megértő bólintással nyugtáztam '96-ban Nigéria, majd 2000-ben (ki más?) Kamerun olimpiai bajnoki címét labdarúgásban. Léteznek persze a "fekete kontinens" focijával szemben is ellenérvek, amelyek valóságtartalma tagadhatatlan. Ezek közül talán a leginkább fájó az, hogy az afrikai foci rendkívül durva (is tud lenni). Mondjuk, fizikai adottságaik megvannak ehhez, de szofisztikáltabban ezt úgy is mondhatjuk, hogy az afrikaiak ebben is őszintébbek: nem tudnak olyan rafináltan szabálytalankodni, mint európai és dél-amerikai kollégáik, hogy az a nézőnek fel se tűnjön, csak a szenvedő fél szenvedjen, de az nagyon....
Meg ugyebár a "taktikai fault" jelentőségét sem sikerült még felfogni. Bár, ahogy egyre több lesz a más kontinensről származó szövetségi kapitány, egyre több lesz erre is az esély...
Hogy az afrikai csapatok nem tudnak (nagy tornát) nyerni? Miután most egymás közt lesznek, ez a veszély nem fenyeget: február 10-én Accrában azért valaki fel fogja emelni a kupát. És az a valaki afrikai ország állampolgára lesz.
Mindenesetre most, a bejegyzés lezárásakor a torna hivatalos oldalán lévő visszaszámláló szerint már csak 3 nap, 7 óra, 26 perc 45 másodperc van a sorozat kezdetéig...
Azt már féllábon is.
2008. január 10., csütörtök
Az ember, aki (nem) túl sokat tudott (pisilni), avagy több Roger Moore-t az olimpiai csapatba!
Kovács Ági nem indul a pekingi olimpián. Ez a bejegyzés azonban nem erről szól. (Bár annyit azért megjegyeznék, hogy mindaz, amit elmondott önfeláldozásról, extrém terhelésről, kíméletlen edzésekről, nagyon tiszteletre méltó, és igaz is, de alighanem semmi olyan elem nincs benne, amit egy doppingolásban vétkes [pontosabban: e tárgyban megbukott] sportoló ne mondhatott volna el ugyanekkora joggal. Hiszen mint tudjuk, a dopping az egyébként is emberfeletti teljesítményhez ad hozzá még egy kis szükséges pluszt csupán.)
Inkább beszélnék valaki másról. Nem tudom, a kollektív tudatalatti tökéletesen háttérbe szorította-e, vagy van még, akinek rémlik Fazekas Róbert neve??
Igen-igen, ő volt az a honfitársunk, aki 2004 egyik mediterrán estéjén Göröghon szép fővárosában egy többek közt erre a célra is rendszeresített legelőn a jelenlevők közül a legmesszebb dobta az erre a célra rendszeresített kerek tárgyat.
Az, hogy az ezért járó aranyozott ezüstmedált mégsem ő vihette haza, pusztán csak annak volt betudható, hogy megjelent néhány kellemetlenkedő alak, akik cserébe 75 ml vizeletet követeltek. Robi egy darabig próbálkozott, majd - és most jön az érdekes rész, figyelem! - közölte, hogy neki bizony most távoznia kell, mert otthon sürgős dolgai akadtak, és még haza is kell érnie. Addig-addig, míg végülis a Nemzetközi Sportdöntőbíróságnak kellett leszögeznie, hogy ez az eset bizony a doppingvizsgálat szabályaival ellentétes, és így - ha nem is objektíve - doppingvétségnek minősül. Kész, pont.
És most szeretném felkérni a Kovács Ági-fanklub bármelyik tagját, hogy sétáljon oda FR-hoz és próbálja elmagyarázni neki, hogy Roger Moore akár obi-, akár szubijektíve fontosabb személy, mint azok a családtagok, akikhez a diszkoszvető majdnem-olimpiaibajnok igyekezett!
Aligha hiszem, hogy ez sikerülne... De ha mégis, és kiderülne, hogy az egykori James Bond és Angyal annyira és annyival fontosabb személy mindenki másnál, hogy a vele való találkozás esetén a nemzetközileg elfogadott doppingellenőrzési szabályok hatályukat vesztik, akkor volna egy javaslatom: a Pekingbe utazó magyar olimpiai csapatba nevezzük be Roger Moore-t is! Kétségtelenül ma is meglévő sármja mellett az ősz 007-es azért lenne elsősorban hasznos, mert így bármelyik magyar versenyző megtagadhatná a doppingvizsgálatot arra való hivatkozással, hogy épp Roger Moore-ral van találkozója az olimpiai faluban, és hát mint tudjuk, ez mindent felülír: a Minden lében két kanál egyikét nem illik, sőt nem lehet megváratni.
Persze lehetnek apróbb nehézségek: hazánk hagyományos sportnemzet, az olimpia ideje alatt akadhatnak olyan napok, amikor több sportágban több sportolónk is arany- vagy dobogóközelbe kerülhet. Ilyenkor persze kötelező a doppingvizsgálat. Ez szegény James-et nagyon megterhelheti: naphosszat csak találkozókra kellene várnia a magyar sportolókat, szinte embertelenül nagy megterhelést róva az akkor már a 82. évét taposó színészre...
Egyértelmű tehát a megoldás: a sportsikerekért semmi sem drága — klónoztassunk minden sportolónak egy-egy személyre szabott Roger Moore-t! De legalábbis minden szakág részére egyet...
Hopp, eszembe jutott még valami: mi volna, ha csak nem doppingoló sportolókkal vennénk részt az olimpián?? Áhh, hagyjuk, ez olyan fantasztikus, valóságtól elrugaszkodott elképzelés, hogy beszélni is kár róla....
Inkább beszélnék valaki másról. Nem tudom, a kollektív tudatalatti tökéletesen háttérbe szorította-e, vagy van még, akinek rémlik Fazekas Róbert neve??
Igen-igen, ő volt az a honfitársunk, aki 2004 egyik mediterrán estéjén Göröghon szép fővárosában egy többek közt erre a célra is rendszeresített legelőn a jelenlevők közül a legmesszebb dobta az erre a célra rendszeresített kerek tárgyat.
Az, hogy az ezért járó aranyozott ezüstmedált mégsem ő vihette haza, pusztán csak annak volt betudható, hogy megjelent néhány kellemetlenkedő alak, akik cserébe 75 ml vizeletet követeltek. Robi egy darabig próbálkozott, majd - és most jön az érdekes rész, figyelem! - közölte, hogy neki bizony most távoznia kell, mert otthon sürgős dolgai akadtak, és még haza is kell érnie. Addig-addig, míg végülis a Nemzetközi Sportdöntőbíróságnak kellett leszögeznie, hogy ez az eset bizony a doppingvizsgálat szabályaival ellentétes, és így - ha nem is objektíve - doppingvétségnek minősül. Kész, pont.
És most szeretném felkérni a Kovács Ági-fanklub bármelyik tagját, hogy sétáljon oda FR-hoz és próbálja elmagyarázni neki, hogy Roger Moore akár obi-, akár szubijektíve fontosabb személy, mint azok a családtagok, akikhez a diszkoszvető majdnem-olimpiaibajnok igyekezett!
Aligha hiszem, hogy ez sikerülne... De ha mégis, és kiderülne, hogy az egykori James Bond és Angyal annyira és annyival fontosabb személy mindenki másnál, hogy a vele való találkozás esetén a nemzetközileg elfogadott doppingellenőrzési szabályok hatályukat vesztik, akkor volna egy javaslatom: a Pekingbe utazó magyar olimpiai csapatba nevezzük be Roger Moore-t is! Kétségtelenül ma is meglévő sármja mellett az ősz 007-es azért lenne elsősorban hasznos, mert így bármelyik magyar versenyző megtagadhatná a doppingvizsgálatot arra való hivatkozással, hogy épp Roger Moore-ral van találkozója az olimpiai faluban, és hát mint tudjuk, ez mindent felülír: a Minden lében két kanál egyikét nem illik, sőt nem lehet megváratni.
Persze lehetnek apróbb nehézségek: hazánk hagyományos sportnemzet, az olimpia ideje alatt akadhatnak olyan napok, amikor több sportágban több sportolónk is arany- vagy dobogóközelbe kerülhet. Ilyenkor persze kötelező a doppingvizsgálat. Ez szegény James-et nagyon megterhelheti: naphosszat csak találkozókra kellene várnia a magyar sportolókat, szinte embertelenül nagy megterhelést róva az akkor már a 82. évét taposó színészre...
Egyértelmű tehát a megoldás: a sportsikerekért semmi sem drága — klónoztassunk minden sportolónak egy-egy személyre szabott Roger Moore-t! De legalábbis minden szakág részére egyet...
Hopp, eszembe jutott még valami: mi volna, ha csak nem doppingoló sportolókkal vennénk részt az olimpián?? Áhh, hagyjuk, ez olyan fantasztikus, valóságtól elrugaszkodott elképzelés, hogy beszélni is kár róla....
2008. január 7., hétfő
A nagy kamudalom
A nagy birodalom — RTL Klub 2008. jan. 5.
Nem kis fáradságba került, de megérte.
Jónéhány órai szemgolyókoptatás eredményeként végre elmondhatom: szombat este alighanem láttam minden idők legszarabb amerikai történelmi filmjét. (Bár a Trója, és a karácsonyi kikapcsolódásként lenyomott, Kovac doki [Goran Visnjic] főszerepelte Spartacus erős mezőnyt jelent e tekintetben, és ahogy hallom, a Mennyei királyság is nagyon ott volt.)
Sietnék leszögezni, hogy úgy tűnik, az "amcsi történelmi film" új kategóriává növi ki magát, amely minden saját előzményét (ne sírj, ne sírj, Ben Hur...) megszüntetve meghaladja, és újabb hétmérföldes lépést jelent a tökéletes (= analfabéta) állampolgár kitenyésztése felé.
Abba nagyjából már belenyugodtam, hogy az amerikaiak szerint a múlt mint olyan csak annyiban különbözött a 20-21. századtól, hogy az emberek (valamiféle érthetetlen szeszélytől hajtva) nem úgy öltözködtek, és nem azt ették, ahogy és amit a maiak (ami persze elég baj, mert se egy burkolt Nike, se egy McDonald's reklámot nem lehet benyomni), de különben ugyanabban a társadalomban éltek, és ugyanazok az egyéni és kollektív célok vezérelték őket, mint a manapság élőket. (Itt konkrétan, ha jól értettem Julius Caesar célja "a nép" földhöz juttatása volt [a római farmerok legnagyobb örömére], míg a naptárban őt követő kolléga alighanem az ókori globalizáció jeles szószólója volt, hiszen valamiféle kultúrát akart elvinni a Birodalom legtávolabbi sarkába is, ezáltal felemelendő a barbárokat, és leradírozva az idegengyűlöletet).
Értem én, hogy a fentiek után erősen illuzórikus bármiféle hitelességet is számon kérni az adott "műalkotás"-tól, de azért hadd jegyezzem meg, hogy volt itt minden: Vesta-szüzet szerelmével üldöző cézár-jelölt (ami egyébként a legbiztosabb módja lett volna egy gyors és látványos lincselésnek anno), és őt viszontszerető Vesta-szűz; gladiátorokkal barátkozó Júliuszcézár; fekete (afroamerikai :) ) szenátor; gladiátornak önként jelentkező ismeretlen, és őt habozás nélkül felvevő tulaj (pedig ugyebár ez az ismeretlen akárki is lehetett, akár római szenátor is...) eltűnt, majd a semmiből előkerülő, rosszarcú egyénekből álló, lerongyolódott elitlégió stb. A hitelesség azonban jelen esetben olyannyira arcul lett csapva, hogy a történelmi valósággal szemben (az egyébként tökéletesen kimaradó második triumvirátus, azaz kettejük+Lepidus szövetsége, és a Philippi mellett vívott csata után) az Octavianus-Antonius szembenállás idején épphogy a későbbi Augustus uralta Rómát és a birodalom nyugati felét, míg Antoniusnak a keleti végek jutottak (az egyébként szintén teljesen elsikkadó) Kleopátra legnagyobb örömére. Mindemellett az már igazán csak szőrszálhasogatás, hogy az imént emlegetett elitlégió Bibracte mellett, mely mint tudjuk Burgundiában fekszik , a Mezopotámia-Irán térségében honos pártusoktól szenved vereséget.
Jó, belátom, dőreség egy amcsi történelmi filmen (továbbiakban: ATF) ismeretterjesztést számon kérni. De akkor biztos a kalandos-romantikus (vulgo: kardozós-baszós) történelmi film hagyományait óhajtották volna továbbvinni, gondolhatnánk. Nos, az első elem kétségtelenül megvan (apropó feltűnt már vkinek, hogy nincs ATF heteroszexuális szerelmi szál nélkül? - ezt legmókásabban persze a Trója esetében láthattuk, ahol a Patroklosz-vonalból nagyon szoros nagybácsi-unokaöccs kapcsolat lett, míg Brizéisz hadizsákmányból szerelmessé lényegült át...), de hogy ezt a valamit a szó jobb értelmében lehet-e filmnek nevezni, az erősen kétséges.
Mert az még csak-csak, hogy ebben az ATF-ben nincs semmi fő vezérlő elv, amely a szereplőket (végülis az sem teljesen bizonyos, hogy ki is a főszereplő), a történet egészében mozgatná (talán a család, vagy a szerelem, vagy a nagy államférfivá válás vágya, vagy a puszta túlélés akarása?), de hogy ez az egész dramaturgiailag is agyag- (vagy inkább semmilyen) lábakon áll, az biztos: a"történet" (hihi) "gerincét" (muhahaha) ugyanis egy teljességgel céltalan, mi több töketlen menekülés, vagy méginkább ide-oda csapódás alkotja egy képzeletbeli Itáliában, ahol Észak ott van rögtön Dél mellett, és valahol okvetlenül lennie kell egy csillagkapunak vagy féreglyuknak, mert a döntő csata éjjelén Octavianus a "messzi Észak"-ról - lóra pattanván - elnyargal a Rómában fogva tartott Vesta-szűz(?) barátnőhöz, édeleg vele, majd még hajnalra vissza is ér, hogy megnyerje a döntő csatát jól. Aminek végén azért életben hagyja Antoniust, hadd legyen legalább némi kis esélye szegény Kleopátrának...
Mindenesetre a "film" számomra legszórakoztatóbb momentuma az volt, amikor a nemrég még gladiátorként működő felszabadított rabszolga Caesarral vonván párhuzamot a következő mondattal helyteleníti Octavianus barátkozását a kétes jellemű római arisztrokráciával (vagy tán magával Antoniussal):
"Caesar sosem barátkozott volna nála alacsonyabb rangúval"-- mondja mindezt az a gladiátor, akire Caesar személyes barátjaként tekintett, és ezért bízta rá unokaöccsét-utódját :)))
Persze mindez lehet fordítói lelemény is, mondjuk az"alantas" helyett. Ezt valószínűsíteni látszik az a könnyed fölényesség is, amivel az eredeti "Empire" címet sikerült lefordítani "A nagy birodalom"-ra.
Végezetül egy kis anekdota, amely annyira tanulságos, hogy akár igaz is lehet(ne):
Valamikor még a 20. század harmincas éveinek elején, amikor még az ATF nem létezett, az első Tarzan-filmek egyikének fogatásán nagy bajban volt a stáb: az afrikai dzsungelben játszódó történethez csak indiai elefántokat tudtak szerezni. Miután digitális technika akkoriban még nem létezett, találékony módon úgy segítettek magukon, hogy az agyarasoknak papírból nagyobb pótfüleket ragasztottak. Így nagy megkönnyebbülésükre megúszták a rájuk váró köznevetséget, hiszen - így okoskodtak - azt mindenki tudja, hogy az afrikai elefántok füle jóval nagyobb, mint indiai fajtatársaiké.
Ma már ez a veszély aligha fenyegetne.
Hála az ATFeknek is.
Nem kis fáradságba került, de megérte.
Jónéhány órai szemgolyókoptatás eredményeként végre elmondhatom: szombat este alighanem láttam minden idők legszarabb amerikai történelmi filmjét. (Bár a Trója, és a karácsonyi kikapcsolódásként lenyomott, Kovac doki [Goran Visnjic] főszerepelte Spartacus erős mezőnyt jelent e tekintetben, és ahogy hallom, a Mennyei királyság is nagyon ott volt.)
Sietnék leszögezni, hogy úgy tűnik, az "amcsi történelmi film" új kategóriává növi ki magát, amely minden saját előzményét (ne sírj, ne sírj, Ben Hur...) megszüntetve meghaladja, és újabb hétmérföldes lépést jelent a tökéletes (= analfabéta) állampolgár kitenyésztése felé.
Abba nagyjából már belenyugodtam, hogy az amerikaiak szerint a múlt mint olyan csak annyiban különbözött a 20-21. századtól, hogy az emberek (valamiféle érthetetlen szeszélytől hajtva) nem úgy öltözködtek, és nem azt ették, ahogy és amit a maiak (ami persze elég baj, mert se egy burkolt Nike, se egy McDonald's reklámot nem lehet benyomni), de különben ugyanabban a társadalomban éltek, és ugyanazok az egyéni és kollektív célok vezérelték őket, mint a manapság élőket. (Itt konkrétan, ha jól értettem Julius Caesar célja "a nép" földhöz juttatása volt [a római farmerok legnagyobb örömére], míg a naptárban őt követő kolléga alighanem az ókori globalizáció jeles szószólója volt, hiszen valamiféle kultúrát akart elvinni a Birodalom legtávolabbi sarkába is, ezáltal felemelendő a barbárokat, és leradírozva az idegengyűlöletet).
Értem én, hogy a fentiek után erősen illuzórikus bármiféle hitelességet is számon kérni az adott "műalkotás"-tól, de azért hadd jegyezzem meg, hogy volt itt minden: Vesta-szüzet szerelmével üldöző cézár-jelölt (ami egyébként a legbiztosabb módja lett volna egy gyors és látványos lincselésnek anno), és őt viszontszerető Vesta-szűz; gladiátorokkal barátkozó Júliuszcézár; fekete (afroamerikai :) ) szenátor; gladiátornak önként jelentkező ismeretlen, és őt habozás nélkül felvevő tulaj (pedig ugyebár ez az ismeretlen akárki is lehetett, akár római szenátor is...) eltűnt, majd a semmiből előkerülő, rosszarcú egyénekből álló, lerongyolódott elitlégió stb. A hitelesség azonban jelen esetben olyannyira arcul lett csapva, hogy a történelmi valósággal szemben (az egyébként tökéletesen kimaradó második triumvirátus, azaz kettejük+Lepidus szövetsége, és a Philippi mellett vívott csata után) az Octavianus-Antonius szembenállás idején épphogy a későbbi Augustus uralta Rómát és a birodalom nyugati felét, míg Antoniusnak a keleti végek jutottak (az egyébként szintén teljesen elsikkadó) Kleopátra legnagyobb örömére. Mindemellett az már igazán csak szőrszálhasogatás, hogy az imént emlegetett elitlégió Bibracte mellett, mely mint tudjuk Burgundiában fekszik , a Mezopotámia-Irán térségében honos pártusoktól szenved vereséget.
Jó, belátom, dőreség egy amcsi történelmi filmen (továbbiakban: ATF) ismeretterjesztést számon kérni. De akkor biztos a kalandos-romantikus (vulgo: kardozós-baszós) történelmi film hagyományait óhajtották volna továbbvinni, gondolhatnánk. Nos, az első elem kétségtelenül megvan (apropó feltűnt már vkinek, hogy nincs ATF heteroszexuális szerelmi szál nélkül? - ezt legmókásabban persze a Trója esetében láthattuk, ahol a Patroklosz-vonalból nagyon szoros nagybácsi-unokaöccs kapcsolat lett, míg Brizéisz hadizsákmányból szerelmessé lényegült át...), de hogy ezt a valamit a szó jobb értelmében lehet-e filmnek nevezni, az erősen kétséges.
Mert az még csak-csak, hogy ebben az ATF-ben nincs semmi fő vezérlő elv, amely a szereplőket (végülis az sem teljesen bizonyos, hogy ki is a főszereplő), a történet egészében mozgatná (talán a család, vagy a szerelem, vagy a nagy államférfivá válás vágya, vagy a puszta túlélés akarása?), de hogy ez az egész dramaturgiailag is agyag- (vagy inkább semmilyen) lábakon áll, az biztos: a"történet" (hihi) "gerincét" (muhahaha) ugyanis egy teljességgel céltalan, mi több töketlen menekülés, vagy méginkább ide-oda csapódás alkotja egy képzeletbeli Itáliában, ahol Észak ott van rögtön Dél mellett, és valahol okvetlenül lennie kell egy csillagkapunak vagy féreglyuknak, mert a döntő csata éjjelén Octavianus a "messzi Észak"-ról - lóra pattanván - elnyargal a Rómában fogva tartott Vesta-szűz(?) barátnőhöz, édeleg vele, majd még hajnalra vissza is ér, hogy megnyerje a döntő csatát jól. Aminek végén azért életben hagyja Antoniust, hadd legyen legalább némi kis esélye szegény Kleopátrának...
Mindenesetre a "film" számomra legszórakoztatóbb momentuma az volt, amikor a nemrég még gladiátorként működő felszabadított rabszolga Caesarral vonván párhuzamot a következő mondattal helyteleníti Octavianus barátkozását a kétes jellemű római arisztrokráciával (vagy tán magával Antoniussal):
"Caesar sosem barátkozott volna nála alacsonyabb rangúval"-- mondja mindezt az a gladiátor, akire Caesar személyes barátjaként tekintett, és ezért bízta rá unokaöccsét-utódját :)))
Persze mindez lehet fordítói lelemény is, mondjuk az"alantas" helyett. Ezt valószínűsíteni látszik az a könnyed fölényesség is, amivel az eredeti "Empire" címet sikerült lefordítani "A nagy birodalom"-ra.
Végezetül egy kis anekdota, amely annyira tanulságos, hogy akár igaz is lehet(ne):
Valamikor még a 20. század harmincas éveinek elején, amikor még az ATF nem létezett, az első Tarzan-filmek egyikének fogatásán nagy bajban volt a stáb: az afrikai dzsungelben játszódó történethez csak indiai elefántokat tudtak szerezni. Miután digitális technika akkoriban még nem létezett, találékony módon úgy segítettek magukon, hogy az agyarasoknak papírból nagyobb pótfüleket ragasztottak. Így nagy megkönnyebbülésükre megúszták a rájuk váró köznevetséget, hiszen - így okoskodtak - azt mindenki tudja, hogy az afrikai elefántok füle jóval nagyobb, mint indiai fajtatársaiké.
Ma már ez a veszély aligha fenyegetne.
Hála az ATFeknek is.
2008. január 2., szerda
Ahogy most állnak a dolgok
Nos, nézzük csak, mi is a helyzet!
Szóval van egy ország, amelyben két nagyjából egyformán erős politikai oldal uralja a közéletet. Mindkettő arra készült, hogy a soron következő választásokon ő kerül majd hatalomra. Természetesen csak az egyik nyerhetett. Erre a másik erő vezetője deklarálta, hogy csalás történt. Ennek hatására a vesztes oldalán lévők először spontán, majd egyre szervezettebb és nagyobb erejű megmozdulásokat szerveztek, amelyek hatására a párt vezetője deklarálta, hogy a nép vele van, ő a többség vezetője.
A választások győztese viszont mint a demokratikusan megválasztott hatalom képviselője, keményen fellépett a demonstrációk ellen. A demonstrációk eldurvultak, utcai harcok törtek ki, autók gyulladtak, kirakatok törtek be.
Az ország fokozatosan haladt az anarchia felé, az egykor ígéretes idegenforgalom drámaian visszaesett, a gazdasági csőd elkerülhetetlennek tűnt.
Jaj, majdnem elfelejtettem: az országot nem Magyarországnak, hanem Kenyának hívják....
Szóval van egy ország, amelyben két nagyjából egyformán erős politikai oldal uralja a közéletet. Mindkettő arra készült, hogy a soron következő választásokon ő kerül majd hatalomra. Természetesen csak az egyik nyerhetett. Erre a másik erő vezetője deklarálta, hogy csalás történt. Ennek hatására a vesztes oldalán lévők először spontán, majd egyre szervezettebb és nagyobb erejű megmozdulásokat szerveztek, amelyek hatására a párt vezetője deklarálta, hogy a nép vele van, ő a többség vezetője.
A választások győztese viszont mint a demokratikusan megválasztott hatalom képviselője, keményen fellépett a demonstrációk ellen. A demonstrációk eldurvultak, utcai harcok törtek ki, autók gyulladtak, kirakatok törtek be.
Az ország fokozatosan haladt az anarchia felé, az egykor ígéretes idegenforgalom drámaian visszaesett, a gazdasági csőd elkerülhetetlennek tűnt.
Jaj, majdnem elfelejtettem: az országot nem Magyarországnak, hanem Kenyának hívják....
A sport éve
Sűrű évünk lesz, teli jobbnál jobb eseményekkel.
Most nem arra gondolok, hogy leesett a Nagy Fehérség, amin lehet csúszkálni és közben lövöldözni, vagy csak simán sífutni (de természetesen erre is, csak az ilyesmi évente aktuális), hanem olyasmikre, hogy idén bizony lesz olimpia Pekingben (erről még nyilván írva lesz itten), meg labdarúgó EB (erről is, naná!), és most már mindjárt itt az Afrika Kupa (erről meg pláne, elöljáróban csak annyit: ria-ria-Kamerun), szóval nem marad üresen a "sportrovat"...
Meg szem szárazon.
Most nem arra gondolok, hogy leesett a Nagy Fehérség, amin lehet csúszkálni és közben lövöldözni, vagy csak simán sífutni (de természetesen erre is, csak az ilyesmi évente aktuális), hanem olyasmikre, hogy idén bizony lesz olimpia Pekingben (erről még nyilván írva lesz itten), meg labdarúgó EB (erről is, naná!), és most már mindjárt itt az Afrika Kupa (erről meg pláne, elöljáróban csak annyit: ria-ria-Kamerun), szóval nem marad üresen a "sportrovat"...
Meg szem szárazon.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
