Tempora mutantur

Bizony, változnak az idők, és bennük változunk mi emberek.
Úgy látszik, ez a változandóság – mint manapság oly sok minden – pártspecifikus, és különösen a legnagyobb ellenzéki párt köreiben dívik.
Ha mi történetesen nem tartozunk a Fidesz vezető funkcionáriusi köréhez, akkor még emlékezhetünk Révész Máriusz esetére, aki miután 2006. október 23-án tapasztalati úton meggyőződött arról, hogy a képviselői igazolvány ugyan arra jó, hogy ne kelljen megfújni az alkoholszondát, de nem elégséges a rohamrendőrök megállítására (különösen, ha nem megfelelő társaságban tartózkodik az ember), közvetlen az eset után úgy nyilatkozott, hogy sajnos egyáltalán nem emlékszik a vele történtekre. Ám egy-két nap múlva, ahogy pártja narrációja megszületett a történtekről, csoda történt: RM elkezdett emlékezni. (Talán nem különösebben meglepő módon úgy, hogy az a fenti narrációba tökéletesen belesimult.) Persze, láttunk már ilyet, hogy (szó szerint is vett) nagy megrázkódtatások után kell idő, hogy visszatérjen az ember emlékezete, és akkor a Fideszt körüllengő pozitív spirituális erőről nem is beszéltünk, amely szintén jótékony hatású lehetett a (megfelelő) memóriafrissülés szempontjából.
De mit gondoljunk egy olyan esetről, amikor szó sincs fejbeverésről, és ezzel járó emlékezetvesztésről vagy -torzulásról, mégis alig több, mint 3 hét tökéletesen elég ahhoz, hogy a sértett első, nagyonis kategorikus állásfoglalásával homlokegyenest ellenkező véleményt fogalmazzon meg?
Jómagam is megemlékeztem a Meggyes (másutt Medgyes) Tamás esztergomi polgármester házát és autóját ért gyújtogatásos támadásokról. Az április 8-i dátummal kiadott nyilatkozatokban a polgármester bűnözőkről, és gazdaságilag sújtott, rosszkedvű emberekről beszélt tiszteletre méltó tárgyilagossággal, a TV2 reggeli hírműsorának adott nyilatkozatában pedig kifejezetten tagadta, hogy az ügynek bármiféle politikai motívum szerepet játszott volna. (Aki persze figyelmesen elolvassa a belinkelt index-tudósítást az utolsó sorig, az a záró, keretes részben találkozhat a Fidesz állásfoglalásával is:
"A Fidesszel szemben az elmúlt hetekben elkövetett támadások és erőszakos cselekmények miatt a párt kedden közleményben szólította fel a rendőrséget, tegyen hatékony lépéseket a közélet szereplőit ért támadások, fenyegetések indítékainak és elkövetőinek felderítéséért. A Cser-Palkovics András, a Fidesz helyettes szóvivője által jegyzett kommüniké tarthatatlannak nevezi, hogy a politikai indítékból elkövetett támadások és bűncselekmények elkövetőit a rendőrség mind a mai napig nem derítette fel."
És lám, 8-ától 30-áig kellett csak eltelnie 22 napnak, hogy Esztergom polgármestere is megértse pártja és a változó idők szavát: mai nyilatkozatában már a bűnözői körökkel kapcsolatban álló városi ellenzék a gyújtogatások oka. (Én esetleg a gyáva, bujkáló, fülét-farkát behúzó MSzP-s terrorszervezetre javasolnám a Magyarok Nyulai elnevezést...)
Persze, világos, hogy most, amikor megkezdődik a kisebbségi kormányzás ki tudja meddig tartó időszaka, és az olyannyira áhított előrehozott választások elérhető közelségbe látszanak kerülni, minden apropóra szükség van, amelynek kapcsán lehet egyet ütni az MSzP-n. Tényleg változnak az idők, és bennük az emberek. De ha már klasszikusok, tán egy másik latin mondás még jobban ide illik:
O tempores, o mores...

Ars brevis, vita longa

Sokat koptatott közhely, hogy a legjobb irodalmi művek alapjául mindig valós események szolgálnak; avagy más megközelítésben: a való(ságos) világ mindig képes rátromfolni az írók-költők szegényesnek bizonyuló fantáziájára. Különösen igaz ez a mai magyar és világabszurd esetében.
Én magam is viccelődtem azon, hogy bizony nem elképzelhetetlen, hogy a nemzeti öntudat kifejeződésének tekintett árpádsávos lobogókat valószínűleg Kínában gyártják (,mint szinte minden mást a világon). De ez most mindenen túltesz: "Free Tibet" zászlók Kínában gyártva. Kíváncsi vagyok, vajon mikor indul újra a termelés pártellenőrzés mellett.

Fizessenek a bárkik!

Ahogy az várható volt, az internetadó elleni első nagy össznépi felháborodáshullám elültével megszólaltak az újszülött pártfogói is. "Érveik" nem nagyon sokfélék, de annál sivárabbak, és főképp felháborítóbbak.
Az alap kiindulási pont az, hogy a kultúra pénzbe kerül. A relációanalízises tesztek mintájára azt mondanám, hogy az állítás ugyan igaz, de a hozzá kapcsolt következtetések egyáltalán nem következnek belőle, ráadásul nem is igazak. A pénzbe kerülő kultúra jelenségéből ugyanis a buzgó apologéták szerint arra lehet/kell következtetni, hogy azt a fogyasztónak finanszíroznia kell. Önmagában még ez az állítás is így-úgy életképes, bár hallani harangozni ezt-azt állami mecenatúráról (pl. a Kogart támogatása), sőt mintha létezne magán mecenatúra is, de hagyjuk a populizmust! A dolog innentől bicsaklik meg véglegesen, nézzük, mely pontokon!
1/KIK a fogyasztók, akiknek finanszírozniuk kéne a kultúrát?
Nos, alap (= naiv) megközelítésben a fogyasztó az, aki az adott terméket/szolgáltatást igénybe veszi, használja, megvásárolja. Ezért nem ildomos a rövidkaraj árába beépíteni a különben hasznos dohányzásellenes propaganda költségeit. Pedig nyilván a húsfogyasztók között is kevés az olyan, aki a tüdőrákot célozta meg hosszú távú programként, tehát más szóval, érdekükben áll a mások által kibocsátott füst mennyiségének visszaszorítása. És mind a két termék forgalmazása a kereskedelem hatókörébe tartozik. Ugyanígy nem gondolom bölcs lépésnek az internet megadóztatását a könyvkiadás, a hanghordozók vagy a magaskultúra javára. Egész egyszerűen: a két terület fogyasztói nem esnek egybe. Különösen disszonáns ez a lépés attól a kormánytól, amelyik a reformgondolat jegyében (nagyon helyesen!) a vizitdíj kapcsán már leszögezte azt az alapelvet, hogy a szolgáltatásért, annak közvetlen használója fizessen, lehetőleg közvetlenül az igénybevevés helyén; így növelve a közvetlen felelősségérzetet és kizárva a befizetett összeg állami bürokrácia útvesztőjében való elveszését. Ha a március 9-i népszavazásból annyit sikerült tanulságképpen levonni, hogy ez helytelen megközelítés volt, az nagyon kiábrándító.
2/MIT, MIRE fizessenek a "fogyasztók"?
Nos, a gondolat végülis teljesen logikus: adóztassunk meg egy olyan szegmenst, amelynek használói köre dinamikusan növekszik, ily módon a bevételek is hasonló növekvő tendenciát fognak mutatni még jó ideig. Csak hát az ehhez gyártott ideológia is sekélyes (erről majd a 3. pontban), és a követelés is... khm... gazdaságilag gyengén megalapozott. Kezdjük azzal a köztudomású – csak valahogy mostanság kevesebbet hangoztatott ténnyel – ,hogy ma Magyarországon a műszaki cikkeket, és azon belül "természetesen" a számítástechnikai eszközöket, alkatrészeket és az adatrögzítés, archiválás eszközeit is példátlanul magas, 25%-os áfa terheli. Lehet gondolkozni, hogy miért Szlovákiából vagy a kínai piacról szerzi be mindenki a CD-DVD-szükségletét. És ha ezen sikerült elgondolkozni, akkor ehhez tegyük hozzá a még ütősebbet: minden adathordozó (CD, DVD, sőt a pendrive és a memóriakártya) - és talán, ha jól emlékszem, még az adattárolásra használatos hardverelem, (vulgo: vincseszter) árára is rárakódik egy plusz faktor, amit láss csodát, épp oda, a szerzői jogok védelme érdekében működő hivatalon keresztül a művészetbe folyik be, ahova a tervezett internetadónak kéne.

3/ MIÉRT, MI OKBÓL fizessünk?

Van Magyarországon egy érdekes díj. Az autósok fizetik az autópálya-használat fejében, és a pénzükért cserébe mutatós kis szélvédőre ragasztható matricákat kapnak. (Bár a dolognak ez a része megszűnőben, folyamatos áttérés zajlik az elektronikus regisztrációra.) A fentiek szellemében ez igencsak progresszív és szerethető díjnak tűnik: az fizeti, ott és akkor, aki és ahol meg amikor használja a sztrádát. (Bár a mostani népszavazós hangulatban végülis fel lehetne vetni, hogy fizetünk adót, meg a benzinbe épített útalap, meg a súlyadó, töröljük hát el a sztrádadíjat.) Amit azonban kevesebben tudnak, az az, hogy a sztrádadíj nyáron magasabb! Erre a hivatkozási alap az, hogy nyáron, miután nagyobb a mozgás, többen autóznak, tehát jobban kopik a sztráda anyaga, tehát többe kerül azt felújítani. A lebilincselő logikájú okfejtés csak egyetlen apró ponton sántít: nevezetesen, ha több ember többször használja a sztrádát, akkor megemelt díj nélkül is többet fognak befizetni abba a kasszába, amely arra volna hivatott, hogy a magyar autópályák állagát (minimum) szinten tartsuk. Arról már nem is beszélve, hogy a newtoni hatás-ellenhatás törvény értelmében egy nagyobb útkoptatás nagyobb gumikopással jár együtt, amelynek költségeit valahogy még soha nem jutott eszébe az autópálya-kezelőnek megtéríteni a tulajdonosoknak.

Ezt a kis kitérőt csak azért engedtem meg magamnak, mert a fenti lebilincselő logika (,amely egyébként kétségtelenül megérne egy külön posztot is) köszön vissza az internetadó meg"okolásában" is. Az pedig valahogy úgy hangzik, hogy azért kéne ezt bevezetni, mert az eddigi járulékforrás, a hagyományos hanghordozókra kivetett sarc drámaian visszaesett. (Azaz: a járulékfizetést sikerült egy olyan termékhez kötni, amelynek forgalma visszaesett, és a trend szerint még tovább fog csökkenni, ezért gyorsan keresni kell valami mást, amely ellenkezőleg mozog. [Azt mondjuk sehol nem olvastam, hogy a netadó bevezetésével párhuzamosan megszüntetnék a hanghordozókra kirótt járulékot.]) Más megközelítésben a tervezet közvetve elismeri, hogy az ilyen-olyan címen szedett járulékoknak-díjaknak nincs közvetlen közük a kultúrához, hiszen, lám tetszés szerint változtathatók tetszés szerinti időpontban. Lehetne itt további, ócska populista párhuzamokkal előjönni, hogy a vizitdíj rövid karrierje során, amikor csökkenni kezdett az orvoshoz fordulások száma, akkor nem az volt a reakció, hogy ennek nyomán vezessük be még a sztetoszkóp-adót is, dehát hagyjuk a múltat, a vizitdíjat a nép bölcsessége el is temette.
Tehát próbáljuk meg összefoglalni, mi történik, ha bevezetik a netadót!
Továbbra is fizetni fogunk művészi produkciókért, a Romantictól kezdve a Belgáig. Alapvetően élből csalónak és törvényszegőknek leszünk nézve, hiszen minden adatrögzítésre alkalmas eszköz után (hologramos matrica!) további díjat fizetünk, tekintet nélkül arra a szabályozásra, amely ma Magyarországon teljességgel legálisnak és törvényesnek ismeri el nemcsak a saját magunk által készített felvételeket, DE! az ún. "saját célra" készített másolatokat is, minden jogvédett alkotásról. Ezen kívül 25%-os áfával megvesszük a számítástechnikai alkatrészeket (mint alapinfrastruktúrát), illetve kipengetjük a net havidíját. (Jelezném, hogy ezek áfa nélkül is elég magas összegek európai és világviszonylatban, és pláne azok, ha a jövedelmekhez mérjük őket.) És akkor erre jön még rá a kultúratámogató netadó. És nem, nem azzal az állítólag 30-50 Ft-nyi havi összeggel van gond, hanem azzal, hogy ha a fentebb leírtakat figyelmesen átnézzük, akkor valahogy az jön le belőlük, hogy nagyon gagyi indoklással az amúgyis döglődő rókáról még egy, kb. negyedik-ötödik bőrt akarnak lehúzni.
Mindegy, bárki is fizet, csak fizessen.

Örök nosztalgia II.

"Keresem megvételre a Fidesz Demokrácia Központ-jának jelentését díszkiadásban kaméleon- vagy rinocéroszbőrbe kötve a 2008. március 9-i népszavazáson a győztes párt által elkövetett visszaélésekről és csalásokról."

Labdarúgó-világbajnok, 2010: Magyarország

Immár nincs több dolgunk. Hátradőlhetünk kényelmes foteleinkben, hosszabb távra tervezni szeretők pedig elkezdhetik a sör- és pezsgőkészletek beszerzését. Előbbieket a válogatott hosszas, 7 meccses menetelésének átvészeléséhez, utóbbit pedig a folyamat végén megnyert döntő megünneplésére. Nagyon aggályosak a helyfoglalást is intézhetik a felkapottabb bulizó helyeken. (Miután a döntőt július 11-én fogjuk megnyerni, vízparti helyek is szóba jöhetnek, különösen, ha a globális felmelegedést is tekintetbe vesszük.)

Egyesek talán felvetik azt a kérdést, mire alapozom a fentieket. Nos, a válasz roppant egyszerű. Kisteleki "Kizárólag Külföldi Kapitány Kell" István végre elérte célját: a magyar válogatott élén végre külföldi kapitány, Erwin Koeman áll. Márpedig, ha valaki ennyire akar valamit, ami első látásra végül is teljesen irracionális (hiszen az eddigi külföldi kapitányok [Jenei, Mattheus] nem igazán bizonyítottak, vagy tűntek átütő hatásúnak), akkor annak okvetlenül mélyebb okai kell, hogy legyenek. És ha valaki olyannyira kitartóan dolgozik egy projekten, hogy saját ún. tekintélyének a maradékait, szavahihetőségét is lerombolja, akkor annak valami nagyon nagy, sőt óriási oka kell, hogy legyen. És ha ebbe az a magyar szakember is homlokráncolás nélkül belemegy, akit kimondottan "jobbhíján" okából tart meg a szövetség a kapitányi poszton, de csak addig, amíg nincs jobb, akkor már tényleg csak egy dologra lehet gondolni: mindez a magyar futball évtizedes nagy álmát, a világbajnoki cím elnyerését van hivatva szolgálni.

Hiszen ennél kevesebb ilyesmit, ekkora presztízsvesztést nem érne meg. Hiszen ekkora tekintélyveszteséget még az a lehetőség sem ér meg, hogy a külföldi "szakember" tájékozatlan lévén egyrészt itthoni bennfentesek tanácsaira lesz szorulva, másrészt könnyebben megvezethető, és ez nagy mennyiségű pénzzel egyenértékű.

Én legalábbis így gondolom. Viszont az is igaz, hogy én nem vagyok az MLSz elnöke.

Ornitológusok a Városházán

Az, hogy a magyar tudósnemzet, köztudott. Az is világosnak látszik, hogy inkább a reáltudományokban jeleskedünk (nyilván, mert humán területen az ember valahogy hamarabb válik hazaárulóvá, akár Nobel-díja dacára is). Eddig azonban az homályban maradt, hogy még az egyszerű hétköznapi magyar polgárok között is milyen sok a madártan (ornitológia) iránt érdeklődő tudósjelölt.

Most azonban népünk eme méltán misztikusnak nevezhető tudományos elköteleződése napvilágra került. Nem is kellett ehhez más, csak a Fővárosi Közgyűlés aktuális ülése. És ott is csak annyi, hogy szóba kerüljön a turulszobor sorsa.

Az ornitológiai érdeklődés már ott nyilvánvalóvá vált, amikor többen eleve tyúktojással (nyilván a turultojás hiánycikk volt a csarnokban [bár a turul huncut jószág, úgy tűnik, egy ilyen akció nála nem feltétlenül tojással végződik]) felszerelkezve érkeztek. Egyszer persze azt is elmagyarázhatná valaki, hogy az a békés állampolgár, aki csak és kizárólagosan alkotmányos szabadságjogait gyakorolni érkezik egy közgyűlésre vagy bárhova máshová, miért készíti be a retiküljébe/kézitáskájába egy 6-8 személyes rántotta-parti alapalkatrészeit??

Mindegy, az ornitológusok bevonultak, a tévében látható képek szerint ornitológiai érdeklődésüktől hajtva még azt is elviselték, hogy véletlenül náluk levő hőn szeretett sűrített levegős szirénájuktól is meg kellett válniuk ideiglenesen. Még szerencse, hogy az árpádsávos maradhatott, mert az köztudomású, hogy anélkül nem lehet elmélyült ornitológiai tanulmányokat folytatni.

Azt, hogy a turul ürügyén a padsorokban helyet foglaló, békésen ordibáló honfitársaink ornitológiai érdeklődéstől hajtva jelentek meg, onnan tudható, hogy minden más lehetőség egyszerűen kizárható. Nyilván nem a szobor művészi értékei miatt jelentek meg (most hagyjuk az ócska demagógiát, hogy erről viselkedésük is tanúskodott:)), hiszen a "bazi nagy madár karmai közt bazi nagy kard, és a cipeléstől nyitott csőrrel liheg" tematika önmagában is kevés művészi értéket látszik hordozni, a megvalósításról pedig itt most tán szemérmesen hallgassunk. Önmagában egy adott dolog kora nem képvisel értéket, de egy köztéri tárgy, épület esetében egy idő után már beszélhetünk műemléki jellegről. Csakhát ilyesmiről itt szó sincs, a turul – bár ügye lassan felveszi a rétestészta-formátumot – még tinédzserkorba sem lépett. Meg az az igazság, hogy ahogy néztem, ezek az arcok nem nagyon ismerősek egy műemlékvédő megmozdulásról sem - pl. a régi zsidónegyed házaiért folyó demonstrációkról. (Bár, az biztos, hogy egyiküktől-másikuktól nem áll távol a zsidógettó gondolata.)

És végezetül azt is kár gondolni, hogy a "műalkotás" eszmeisége váltotta ki a felhorgadó támogatást – hiszen, mint tudjuk, pont itt van a legnagyobb probléma: mű nem arról szól, ami a címe. Úgyhogy marad az ornitológiai érdeklődés.

De komolyra fordítva a szót: az ugye megvan, hogy hatalmi ágak demokratikus szétválasztása? És hogy az ítélkező hatalmi ág dönt, a végrehajtó pedig ezt végrehajtja? Mindezt csak azért, mert úgy tűnik, hogy sokan annyira elmélyültek az ornitológiában, hogy az az apróság elkerülte a figyelmüket, hogy a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletet hozott a tárgyban, amelynek legfeljebb mikéntje lehet vita tárgya. És itt sajnálatos módon az egyébként nagyon helyes meglátás ("Kiabálással nem lehet semmit megoldani") gazdáját, Pokorny Zoltánt is fel kell világosítsuk: a bírósági ítélet nem a szobor témája, és előre megadott tárgya közötti ellentmondást kifogásolta, hanem a "műtárgy" létesítésének teljesen szabálytalan mivoltát. És ebből a szempontból totál mindegy, hogy a szobor csodaszar vasat vagy guruló turult ábrázol, esetleg Menő Manó menóráját.

Az ornitológus végülis különös fajtája a tudósvilágnak. Úgy látszik, mélységesen kielégületlen marad, ha legalább egy "hazaáruló" nem hagyja el madártanászi ajkait, vagy legalább nem emleget fel egy horvátországi nyaralót. (Az a téma szempontjából úgy tűnik, mindegy, hogy az ország fővárosa bukott jópár milliót, legalább majd ezt is Demszky nyakába lehet varrni.) Mindenesetre úgy tűnik, hogyha ma Magyarországon valaki be akar tartatni egy jogerős bírósági ítéletet, az bőségesen elég hozzá, hogy hazaárulónak minősüljön. Mégcsak nyaraló sem kell hozzá Nagymagyarország adriai partjain...

Örök nosztalgia

(Hommage á Ö. I.)

Két fiktív apróhirdetés a mai magyar sajtóból:

I.

"Keresem, egyben bekötve vagy külön-külön a Magyar Vizsla 2007-es évfolyamát, és 2008-ban eddig megjelent számait."

II.

"Megvennék vagy megrendelnék bármilyen Mártiriusz Kft. által forgalmazott/gyártott terméket vagy szolgáltatást."

Idióta születik

Hazai politikai életünk egyik sajátságos vonása, hogy ha az egyik politikai oldal előáll valami egetverő baromsággal, akkor a másik nem azt fogja lépni, hogy alapos, mélyenszántó szakmai érvekkel kimutatja, hogy az a javaslat mitől nem jó, és miért nem volna célszerű bevezetni, hanem egy kis fikázás után az ellenoldal lehetőleg egy még nagyobb, még orbitálisabb, a valószerűség határait még inkább semmibevevő javaslattal áll elő.

A Fidesz előáll azzal, hogy szerencsejátékból kell fedezni az egészségügy azon kieső bevételeit, amelyek épp ez "egészmagyarországnyert" népszavazás kapcsán estek ki?? Mi a teendő ilyenkor?? Napnál is világosabb, hogy az Mszp-nek elő kell állnia azzal, hogy a munkára, szórakozásra, kapcsolattartásra — és igen, egymilliomodik funkcióban művelődésre IS – használt internet megadóztatásából kell a kultúra támogatását megoldani. (Mellesleg: miért MOST lett ez olyan rettenetesen fontos??? Folyik a háttérben a jövő évi költségvetés előkészítése, és kiderült, hogy az Okulási Kultúrrális Misztérium kevesebbet kap, mint amennyire számított??)

Aztán nincs megállás félúton: adóztassunk meg mindent, ami bármilyen módon összefüggésben van a kultúrával! Ruházatot és szőnyeget, mert abban dizájn van, az meg persze kultúra, mert csak. (Mellesleg: ilyen alapon kultúra az elektronikusalkatrész-gyártás, mert ugye könnyen lehet, hogy a kondenzátort, tranzisztort tévébe szerelik majd bele. Sőt, a csavarhúzó is, amivel a tranzisztort gyártó gépsort szereli a tmk-s...) De most tényleg, ha én a magyar kormányban működő kínai ügynök volnék, okvetlenül előállnék valami ilyen jellegű ötlettel: ha valamivel, ezzel biztosan sikerülne végleg elintézni a minőségi termékeket, és mindenki gagyi, padlizsánlila és jajdekék kínai cuccokban járna majd, amik igaz, hogy hamar szétmennek, és hányást okoznak a szembejövőnek, de relatíve még olcsóbbak lesznek, miután azokra tuti, hogy senkisem fizet dizájnadót. (Neszeneked kultúra, b@meg...)

A kormány most már egész biztosan jó úton van: sikeresen eleget tett a Fidesz azon elvárásának, hogy viselkedjen dilettáns idiótaként, és kapkodjon fűhöz-fához, mint Bernát a ménkűhöz.

Mi pedig csak nézzük ferde szemmel.

Update az Ugyanaz kétszer-hez

Fenti című kis szösszenetben a szélsőséges politikából a közéletbe leszüremlő egyre drasztikusabb eszközökről próbáltam képet festeni.

Ha valaki akkor esetleg úgy érezte volna, hogy ez a kép túl sötétre sikerült, azok kedvéért most szeretném csokorba gyűjteni az azóta eltelt időszak néhány témába vágó eseményét.

— Felgyújtják Medgyes Tamás esztergomi polgármester házát és autóját: politikai közszereplőt ér támadás, ami esetleg szokatlan lehet, az az, hogy melyik oldalon állót, ezt nehéz lenne baloldali provokációnak eladni... A módszer kezd a teljes politikai palettára érvényes lenni...

— Az egésznapos sztrájk reggelén két BKV-telephelyet is támadás ér: robbantás, illetve valószínűleg légpuskával (esetleg erős csúzlival) történő folyamatos lövöldözés. A támadás nyilvánvalóan magán indíttatású, a politikai felhangoktól sem mentes BKV-sztrájk kapcsán.

— A XIII. kerületben egy autót felgyújtanak, egyet felrobbantanak: az indokok ismeretlenek, alighanem a folyamat legutolsó állomásaként megjelent a magántermészetű leszámolásban, bosszúállásban a politikából eltanult módszer. (Bár ha fel akarunk nőni a magyar közéletet uraló paranoiához, akkor megjegyezhetjük, hogy a kerületben szocialista vezetés van, vagy akár gondolhatunk az Újlipótvároshoz kapcsolódó sztereotípiákhoz is....)

És mivel ez már nem is a Balkán, hanem valami még sötétebb, tragikusabb, jogosan mondhatjuk: Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát!

Csak egy gyors menet :)

Itt a tavasz, a kertben tombol a fülledt erotika...

Bevezetés a diktatúriába

1. A legsötétebb kádári idők
Van Magyarországon egy párt, amelyik nem szűnik meg a múlttal riogatni. Érdekes módon ez a párt ugyanakkor – öndefiníciója szerint – konzervatív beállítottságú. (Nos, aki az MDF-re tippelt, az vesztett.) A Fidesz először (bár akkor még korántsem volt konzervatív [öndefiníciója szerint sem]) a nemrég magunk mögött hagyott időszak iránti spontán félelemre alapozva komcsizott, most pedig úgy tűnik, a kollektív amnéziára, illetve az ifjabb nemzedék történelemtanulás iránti csekély affinitására alapozva teszi ugyanezt.

Most például a gyurcsányi diktatúra újabb jeleként tálalják a törvényt, amely egyébként 1998-tól 2002-ig is érvényben volt, ami szerintük lehetővé teszi az önkormányzatok lehallgatását is. Mert ugye a diktatúrák tipikus jellemzője, hogy a saját önkényes, visszaélésekre is alkalmas embertelen rendelkezéseiket törvénybe iktatják, megszavaztatják (a többpárti parlamentben), és közhírré teszik.

Hát, kérem... egész biztos, hogy a kádári idők a sötétek, nem pedig egyes pártok politikai kommunikációja?

***

2. "A béke vagy te..."

Van itt viszont egy virtigli kommunista diktatúra, amely bizonyos esetekben – különösen, ha saját jól felfogott érdekei így kívánják – kapitalista piaci szereplőként viselkedik és cselekszik; de ha a saját maga által vélt érdekeit sérelem éri, rögvest lehull az álarc, és előugrik a maoista reflex.

Kínában pl. buddhista terroristákat lepleztek le (,amely nagyjából ugyanolyan népes kategória lehet, mint a "szűz utcalány"), bojkottálják a francia áruházláncokat (nyilván teljesen spontán módon), mert a gonosz franciák tiltakoztak a tibetiek elnyomása ellen, illetve a kínaiak szintén spontán módon követelték, hogy igenis joguk van CSAK nekik megrendezni az olimpiát.

Értsd: nem maga az olimpiai eszme a fontos, hanem az, hogy az a bizonyos olimpia csakis és kizárólag Pekingben kerüljön megrendezésre.

Agresszivitással vádolják a Béke Nobel-díjas dalai lámát, és ugyanakkor ellensúlyozandó a tibeti függetlenségi hangulatot, átnevelő "tanfolyamokat" szerveznek Lhaszában.

Szóval: így néz ki egy diktatúra.

Készítsünk jó híreket!

Az élet egyik nagyon szép, ha nem a legszebb ajándéka a következetesség erénye. Például ebbe a körbe tartozik az is, hogy következetesen ragaszkodunk a jó hírekhez. A mostani bel- és külpolitikai helyzet azonban nem mindig kényeztet el minket ilyesmivel. Aki azonban elég elszánt, az vállalja a szembesülést a negatív hírekkel, és a maga és embertársai épülésére kemény következetességgel és akár csak minimális valóságismerettel könnyen állíthat elő pozitív kicsengésű híreket.

Persze ez így túl általános, talán megfoghatatlan is. Lássunk tehát egy gyakorlati példát, amelynek nyomán bárki elindulhat a fent vázolt úton!

Az alaphír a következő:

"A tudósítás szerint szombat hajnalban egy kisebb csoport egyetemista egymás közt magyarul beszélgetve tartott a kolozsvári zeneiskola melletti park felől a Malom utca irányába. Útjukat három ismeretlen román fiatal keresztezte, akik, miután elhaladtak a magyarul beszélgető diákok mellett, visszafordultak, és hátba támadták őket. Néhány ütlegelés után a földre teperték, összerugdosták őket, majd elszaladtak a Sétatér irányába.

A törvényszéki orvos az ortodox virágvasárnap ünnepére hivatkozva csak két nappal később, azaz hétfőn állítja ki a látleletet, amivel majd a rendőrségen feljelentést tudnak tenni. Amint ez megvan, a fiatalok feljelentést tesznek az ismeretlen tettesek ellen."

Hát igen, ez így elég elkeserítő, hervasztó. De nem győzzük hangsúlyozni, hogy milyen fontos a következetesen alkalmazott pozitív hozzáállás. Csapjunk hát bele! Először is nyessük le a második bekezdést, mert ez egy pozitív hír végén stílusidegen, ily módon felesleges. Aztán vegyük elő mai magyar politikai tapasztalatunkat, és transzformáljunk! (Ez a követhetőség kedvéért a szövegben jelölve.)

"A tudósítás szerint szombat hajnalban egy kisebb csoport cigány fiatal egymás közt beszélgetve tartott a tatárszentgyörgyi iskola melletti park felől a Majom utca irányába. Útjukat három jól ismert magyar gárdista fiatal keresztezte, akik, miután elhaladtak a beszélgető romák mellett, visszafordultak, és hátba támadták őket. Néhány ütlegelés után a földre teperték, összerugdosták őket, majd elszaladtak a Horthy Miklós tér irányába."

Íme, minimális átalakítás, és az eddigi elkeseredés helyett már örülhetünk is a szinte ugyanannak a hírnek.

Mert a következetesség nagyon fontos.

Kis színesek a Metróból/ról

1. Vissza a múltba!
"Kóka János szerint Kuncze Gábor visszatérése erősítené a liberalizmust, és az SZDSZ egységét szolgálná.
Kóka János felidézte azt a napokban tett nyilatkozatát, amely szerint elnökjelöltként indul az SZDSZ tisztújításán, de ha Kuncze Gábor is hasonlóan dönt, akkor visszavonja saját jelölését. Kuncze Gábor egységteremtő, integratív habitusa az SZDSZ-t és a liberalizmust erősítené – mondta Kóka."

Az SZDSZ-t lehet szeretni és nem szeretni (bár mostanság, mintha az utóbbi felé kezdene elbillenni a mérleg nyelve). Ugyanakkor azt is meg kell jegyezzük, hogy ami miatt a magyar liberális pártot normális európai kultúrember nem kedvelheti, azok az ismérvek ráhúzhatók az összes többi magyar pártra is. (Most az abnormális ázsiai bunkókkal ne foglalkozzunk...) Az viszont kétségtelenül a javukra írandó, hogy az elnökválasztás tekintetében ők állnak a legközelebb ahhoz, amit az ember a "demokratikus párt" fogalma alatt ért: az előre lefektetett időközönként megtörtént a pártelnökválasztás, és egyik regnáló elnök sem épített ki a párton belül olyan egyszemélyi uralmat, hogy a választás hosszú távon formalitássá váljon – többnyire többes jelölés volt, akadt alternatíva. (Tessék azért belegondolni, hogy ez a mostani politikai életünkben jelen lévő többi alakulatról csak nagyon erős fenntartásokkal [vagy úgy sem] mondható el!!)

De az új elnökválasztási szappanopera elég rendesen belerondított ebbe az összképbe. És a tehetséges újonnan megválasztott(?) elnöknek(?) ezt sikerült még tovább fokoznia. Próbáljuk meg felidézni a kádári örökséget néhány pillanat erejéig, és a sorok közt olvasva olvasni!

"Elismerem az előző választás érvénytelen voltát (ezért vagyok hajlandó az új választáson indulni), és erősen remélem, hogy újra engem választanak elnökké. Az új választást azonban csak addig látom szükségesnek, amíg a manapság is rendkívül népszerű Kuncze Gábor nem száll ringbe, mert így vele szemben sem nekem, és ami sokkal fontosabb: Fodor Gábornak sem volna esélye. Szóval a lényeg: bárkit, csak Fodort ne!"

***

2. Halasztott megbotránkozás

"Szeretné kitölteni 2009-ig szóló mandátumát a szexbotrányba keveredett Max Mosley, a Nemzetközi Automobil Szövetség elnöke, aki azt mondta: jövőre, 16 év után önként távozna."

"Jaj fiúk, hát igen, óvatlan voltam, és megbuktam azzal a kis ribanccal, de hát olyan jó elnöknek lenni. Meg olyan kínos volna, ha EZÉRT kellene lemondanom... Na, igazán, azt az egy évet még hadd töltsem ki, addig a botrány is elcsitul, én is megszedem még magam, és szimpatikus módon önként lemondva távozhatom. Ja, és akkor azt is el fogom hallgatni, amit én tudok rólatok..."

A magyar politikai "párbeszédről"

Igen, jogos a kérdés: lehet-e írni olyasmiről, ami nincsen. Való igaz: kulturált, európai értelemben vett párbeszéd a magyar politikai életben már nagyon régen – legalább jó egy évtizede – nincsen. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy valamiféle metakommunikáció mindig létezik, ha több szereplőről van szó. Erre a legszemléletesebb példa a hidegháború korának "politizálása".

Úgyhogy most arra tennék kísérletet, hogy a mai magyar politikai metakommunikáció témáit és eszközeit feltárjam. Alapvetően mindenkinek vannak közös tapasztalatai, így hát néhány dolgot axiómaként is kezelhetünk. Például elsőként mindjárt azt, hogy a mai magyar politikai (meta)kommunikácó a politikai hatalomról szól, ekörül forog. A politikai hatalom megszerzéséért folytatott ádáz harc mára szinte közhely lett, és számtalan dolgot hozott magával. Az egyik - és tán legfőbb és legártalmasabb ilyen dolog, - hogy öngerjesztő folyamattá vált. Azaz az a metakommunikáció, amely magában a politikában zajlik, a politikáról való beszédnek-gondolkodásnak is sajátjává vált. Más szóval egyre inkább elfogadott nézetté kezd válni, hogy a politika – szemben a klasszikus meghatározással – nem a köz ügyeinek intézése, sőt előmozdítása, hanem a hatalomért folytatott ádáz és kíméletlen harc, amelyben minden megengedhető.

Természetesen a köz ügyeinek előmozdításáról verbális szinten egyik tábor sem tesz le, de nem mulasztja el – többé vagy kevésbé burkoltan annak közlését sem, hogy ezt a feladatot csak ők tudják megfelelően, és hitelesen megoldani. (Szép példája ennek pl. a Fidesz 2006-os kampányban a két forduló között feltűnt "Most csak Magyarország számít!" szlogenje, amit az elbukott második fordulót követően villámgyorsan követett az a deklaráció, hogy a gazdasági-társadalmi felemelkedés titkát – ,amelyet ők természetesen ismernek, és amely egész Magyarországnak hasznára válik – azért nem teszik közkinccsé program formájában, mert akkor az ellentábor megvalósítja. (Hát ennyit Magyarország érdekeiről.....)

Az, hogy a politikai kommunikáció olyanná vált, amilyenné – ,ahogy az már talán a fentebbiekből is kiderült – magából a politika céljáról vallott nézetekből is levezethető. Méghozzá elsősorban az ún. "politikai elit" nézeteiből. Természetesen dőreség volna azt képzelni, hogy a világ többi részén, vagy akár csak az ún. "boldogabbik részén" csupa hivatástudatból tevékenykedő idealista sertepertél a politikában és környékén; de ugyanakkor kétségtelen tény, hogy hosszú távon az e területen működőkkel szemben valamiféle íratlan követelményként jelenik meg, hogy a köz ügyeinek szolgálata legyen az elsődleges szempont. Ezt jelenleg Magyarországon a fentebb már emlegetett a "nemzet ügyének kizárólagos képviselete"-elv minél hangosabb recitálása van hivatva pótolni.

Nyilván nagyon sokféle okot, kezdőpontot tudhatunk megjelölni vérmérsékletünk és politikai beállítódásunk szerint a fentebb taglalt jelenség(ek) okaként-eredeteként. (Mellesleg: az is a fentiekből eredeztethető, hogy egy objektív, tényszerűen létező jelenség pártállás szerint más- és másképpen magyarázható.) Akárhogyan is próbálunk azonban visszanézni, mindenképpen megtaláljuk azokat a jelenségeket, amelyek apró momentumként kísérik végig a mai állapotokhoz vezető utat. Például nem is kell hozzá túl nagy rosszindulat, hogy ha egy addig radikális liberalizmusáról ismert párt – felismerve, hogy a másik oldalon ott a lehetőség egy csomó "gazdátlanul" maradt szavazat begyűjtésére – hirtelen magát konzervatív irányultságúnak kezdi címkézni és láttatni, csakhogy a hatalom közelébe vagy magába a hatalomba kerülhessen, akkor ebben is csak a fenti folyamatok jellemző állomását lássuk.

Amikor a fentebbiekről leltárt készítünk, felróhatjuk azokat egyik vagy másik pártnak (sajnos, úgy tűnik, nem nagyon létezik ettől a "bűntől" mentes politikai alakulat), de a hangsúlyokat akárhova is tesszük, nem felejtkezhetünk el arról, hogy az okoknál sokkal súlyosabban esnek latba a következmények. Ezek közül kétségtelenül a legártalmasabb a társadalom mentalitására gyakorolt hatás: a "permanens háború" elmélete ellenséget kreál a más politikai nézetet vallóból, és – ahogy azt fentebb is említettem – a politikai hatalmat ön- és végső célnak lát(tat)ja, ami "természetesen" lehetetlenné teszi a pártszempontokon túli és azok fölötti célok képviseletét. ( 2006-ban az új országgyűlésnek nem sikerült megszavaznia sem a pártfinanszírozás átláthatóvá tételét, sem az országgyűlés létszámának csökkentését, holott elvileg ezekben – legalábbis a nyilatkozatok szintjén – egyetértés volt a parlamenti pártok közt. Ugyanakkor évről évre példás egyetértésben sikerül szavazni a képviselői illetmények rendezéséről, ami itt természetesen itt nem elsősorban azok csökkentését jelenti. [Tudom, ez itt demagógia, de úgy tűnik a téma a szerzőre is hatást gyakorol:)]) Nem nehéz belátni: ahol ellenségek alkotják a politikai palettát, ahol csak EGY párt képviselheti a kizárólagos igazságot (akár azzal megspékelve is, hogy a másik(ak) haza- és nemzetárulók vagy szélsőséges[ek]), ott szükségszerűen erodálódik a demokrácia, és főleg a demokratikus gondolkodás.

Tegyük hozzá szomorkásan: azokat a pártokat, amelyek nem szándékoznak kilépni ebből az ördögi körből-spirálból (és EGY darab párt önmagában a másik[ak]kal szemben ezt aligha teheti meg), ez aligha zavarja — hacsak épp nem kedvük szerint is való.

"A" — dehogy(isnem)!!

Mint igazi magyar férfiembernek, számomra kora gyermekkoromtól a foci volt "a" sport. Jégkorongot valószínűleg a téli olimpiák alkalmából láttam először, és rögtön az rögzült bennem, hogy ez valami olyan sport, amelyet csak külföldön játszanak. Így aztán, amikor már érettebb fővel szembesültem vele, hogy magyar jégkorong mint olyan, igenis létezik, akkor ez először komoly meglepetést jelentett. Másodjára aztán az "igen, helyünkön vagyunk" érzése kapcsolódott a sporthoz: reménytelen kínlódás a "C" csoportban, valahol fényévekre az "igazi" hokitól.

Emlékszem, akkoriban jót mosolyogtam a fanatikusokon, akik rendületlenül hittek, csinálták a dolgukat, vagy egyszerűen csak rajongtak kedvenc sportjukért. Ma már visszanézve persze könnyű okosnak lenni, és kijelenteni, hogy valahogy mindennek épp a fordítottja történt, mint a fociban: itt senki nem akaszkodott rá erre a sportágra, csak tényleg az elhivatottak foglalkoztak vele; nem szégyelltünk tanulni, nem nyírtuk ki a jó kezdeményezéseket, és ha nem is vörös szőnyegen, hanem rengeteg kacskaringó és megtorpanások sora után, ma a távoli Japánban a sors végre igazságot szolgáltatott: a toronymagas esélyesnek tartott Ukrajna legyőzésével válogatottunk eljutott a hoki elitjébe, a kanadaiak, szlovákok, svédek, finnek, oroszok (stb.) közé.

SZÉP VOLT FIÚK!

Egy állatorvosi ló

Naponta többször is van szerencsém járni a Kőbánya-Kispest csomóponton jövet és menet.

Szerencsés megoldásnak gondoltam eddig, hogy azok a repülővel Ferihegyre érkező naiv és kevésbé pénzes külföldiek, akik a világszínvonalú budapesti tömegközlekedés mellett döntenek, okvetlenül áthaladnak itt. Itt rögvest ízelítőt kaphatnak mindenből, ami rájuk vár Isten kalapjának bokrétáján: saját mocskában ázó hajléktalan, "hármategyszázasért" árusok, többtízezres szintetizátor zeneszava mellett kolduló muzsikusok, és tetőtől talpig színes ifjúság.

Most, hogy e "hangulatos keleties sürgés-forgás" megszűnőben lévőnek látszik, cserében kiderül, hogy a KöKi más módon is a mai magyar valóság tükre (volt). Ez a terület birtokosának, a BKV-nak és használóinak, a bolttulajdonosoknak hosszan elhúzódó csatározása kapcsán vált világossá. A részleteket és az előzményeket nem szeretném százegyedszer is felmondani, pusztán a jogi helyzet érdekességére hívnám fel a figyelmet.

A pillanatnyi állítások alapján úgy tűnik, mindkét fél a jog talaján áll. A BKV területtulajdonosi mivoltára hivatkozik, míg a bérlők hatályos szerződéseikre. Nos, legyünk életszerűek: egyrészt ugyebár elég nehezen képzelhető el olyan (a másik fél által is beleegyezően aláírt) bérleti szerződés, amely azt tartalmazza, hogy a bérbeadó bármikor jogosult indoklás nélkül egyoldalúan felmondani a jogviszonyt. (Ez talán a - gondolom - havonta fizetendő díjak miatt is életszerűtlen.) Másrészt miután nyilván nem minden bolt, szolgáltató együtt kezdett a KöKin, nyilván az sem valószínű, hogy minden bérlőnek egy időpontban járjon le a szerződése, pláne nem épp akkor, amikor a BKV érdekei véletlenül épp úgy hozzák.

Fentebbiek alapján – miután a logika szabályai szerint két egymásnak ellentmondó állítás nem lehet egy időben igaz – a következő két állítás tűnik lehetségesnek, abból kiindulva, hogy legalább egyvalaki igazat mond:

1/ A KöKin (üzlet)helyiségeket bérlőknek nincs és soha nem is volt semmiféle szerződése a BKV-val (jó magyar szokás szerint valaki valahol persze azért kapott pénzt). Ez esetben persze formálisan a magyar főváros szuperbrandjének van igaza, ha nincs szerződés, akkor bármikor jogosan rakja ki a területét foglalókat; csak az az aprócska kérdés vetődik fel, hogy akkor miért tűrte a BKV hosszú évekig ezt a törvényen kívüli állapotot.

2/ A Kőbánya-Kispesten helyiséget bérlő boltosoknak-szolgáltatóknak szabályos, törvényes szerződésük van, előre rögzített lejárattal, meghatározott terminusokkal. Ez esetben viszont a BKV viselkedése nem az elmúlt évek folyamán volt érthetetlen, sőt elfogadhatatlan, hanem most az, amikor erejével és a tulajdonosi jogállapotra való hivatkozssal visszaélve felrúg szabályos jogviszonyokat. Mondanom sem kell, így az a kérdés, hogy miért teszi ezt.

A KöKin az autóparkoló mögött lebontották a palánkot, nagy üres terület tűnt elő. Ha befüvesítik, ígéretes kövér legelő lesz a beteg állatorvosi lovaknak.

Berluszkóni monnyon le!!!

Friss hírek szerint az újonnan megválasztott(?) olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi győzelmi beszédében nagyon nehéz időket ígért az olasz választópolgároknak a gazdaság rendbetétele érdekében.

Nem igazán követtem részletekbe menően az olasz választási kampányt, de amit hallottam, annak alapján úgy tűnik, hogy a "cavaliere" a megelőző hetek során egyáltalán nem beszélt ilyesmiről, azaz ha szigorúak vagyunk, becsapta a választóit, hazugsággal nyert. Rendkívüli kíváncsisággal várom, amint ennek hatására az egyébként is vérmes természetű olaszok tömegei fognak az utcára vonulni, és hangosan skandálva követelik Silvio Berlusconi lemondását.

Most éri meg Olaszországban tyúkfarmot vásárolni, hamarosan fel fog lendülni a tojás iránti kereslet.

Lelkiismeretet mindenkinek!

Harmadszor is leszavazta az Országgyűlés az államfő biztos-jelöltjeit.

Most ne beszéljünk arról, hogy A kiválasztott-ba illő mentalista-mutatvány, ahogy Uri Geller reménybeli utódja a cilinderből kapdossa elő a jelölteket, vajon hasznos-e, vagy létezik más, célravezetőbb módszer. Inkább hallga csak, mit mond a felsült illuzionista!

"Sólyom László kiemelte: háromszor fordult elő, hogy a parlamenti meghallgatások után a bizottságok nem hoztak fel érdemi kifogást a jelöltek ellen, és többedszer fordul elő, hogy a frakciók elbújnak a lelkiismereti szavazás mögé, hogy ne kelljen indokolniuk. Ez az eljárás, éppen azért, mert indokolatlan, veszélyezteti az államszervezet működését - fogalmazott."

Nicsak-nicsak, a "lelkiismeret" mint sötét, megvetendő erő, amely ráadásul irracionális, és csak arra való, hogy valami alantast elbújtassunk mögéje/beléje, afféle trójai falónak használva. Pedig nekem erősen rémlik 2006-ból egy bizonyos köztársasági elnök, aki "lelkiismereti okokra" hivatkozva utasított el bizonyos Kossuth-díjra előterjesztett jelölteket vagy azok kézfogását. (Másra hivatkozva aligha tehette volna.)

Telt-múlt az idő, míg egyszercsak – jó másfél évvel később – a köztársasági elnök által adott hagyományos ebédre, amelyre a történelmi egyházak képviselőit várta volna, a Mazsihisz képviselői nem mentek el. Tették ezt arra hivatkozva, hogy nem tehetik, mert belső erkölcsi mércéjük, az ún. lelkiismeretük ezt nem teszi lehetővé, mert nem tudnak azonosulni bizonyos köztársasági elnöki intézkedésekkel. Lett is ebből nagy purparlé, pedig csak annyi történt, hogy azt a rendezőelvet, amelyet – láthattuk fentebb: eléggé vitatható módon – maga a köztársasági elnök emelt be a politika világába, mások is alkalmazták.

És most már alig kellett 4 hónap, hogy a korábban olyannyira bálványozott "lelkiismeret" szitokszóvá változzzon a köztársaság elnökének ajkain. Úgy tűnik, ma Magyarországon csak Sólyom Lászlónak lehet lelkiismerete, vagy legalábbis csakis ő hallgathat annak szavára.

És ha így nem is a nemzet egységét, de saját egyediségét mindenképpen megtestesíti.

Keresztek és csillagok — 3.

Miután alaposan megvizsgáltuk a felállítás helyét és magát a felállított szimbólumot, nem marad más hátra, minthogy górcső alá vegyük a harmadik elemet is, a (kettős)kereszt tövében megjelenő táblát.

És itt rögtön szembesülünk is az első problémával. Fentebb "szimbólum"-nak neveztem a keresztet, alighanem teljes joggal. DE!

Kell-e egy bármilyen — szimbólumszerepét jól betöltő — szimbólumhoz magyarázatot mellékelni?

Egyrészt visszacsatolva megkérdezhetjük, hogy ebben az esetben a kettőskereszt valóban jól töltötte-e be azt a szerepet, amelyet neki szántak (valószínűleg nem, ezért is a "magyarázat"). Másrészt, ha a kereszt valóban egyetemes és jelen esetben is értelmezhető szimbólum, akkor viszont élnünk kell a gyanúperrel, hogy a magyarázatként mellékelt kis felirat el szándékozik bújni valami vitathatatlan érték, valami magasztosnak tekintett mögé. Ezek után vessünk egy pillantást magára a feliratra is!

"Áldott karácsonyt a keresztény Magyarországnak!" - mondja a tábla.

Lépjünk túl azon, hogy az "áldott" kifejezés elég markánsan egy bizonyos valláshoz, annak gyakorlóihoz kötődik, így megint fel kéne vetnünk azt, (amit már az első részben érintettünk is,) hogy a mindenki által használt közterületen csak abban az esetben volna helye, ha mindenkinek szólna, nem csak egy vallási közösség számára bírna releváns jelentéssel.

Az egyedül problémamentes "karácsony" után találjuk a felirat legérdekesebb elemét, a "keresztény Magyarország" jelzős szerkezetet. Pusztán grammatikailag vizsgálva egy ilyen szintagma két jelentéssel bírhat: egyrészt lehet elkülönítő jellegű, tehát kb. olyan jelentéssel bíró, hogy "Magyarország keresztény (vallású) része"; másrészt bírhat egy általánosító-azonosító jelentéssel is, azaz "Magyarország (mint olyan, teljes egészében) keresztény". És létezik - sajnos - egy harmadik (nem annyira grammatikai) értelmezési lehetőség is, de erről kicsit később.

Viszont az egyértelmű, hogy ha a fentebb részletezett két jelentés közül bármelyiket próbáljuk meg "használni", a "köztéren elhelyezett vallási szimbólum kiegészítő magyarázatá"-nak értelmezésekor, újabb problémákkal szembesülünk, ráadásul olyanokkal, amelyeket már érintettünk korábban. Hiszen az első esetben ismét ahhoz a kérdéshez érkezünk vissza, hogy egy bizonyos vallási közösség, amely "csak" saját követői számára nyilvánul meg - ,amihez vannak ennél célszerűbb fórumai is - miért használ ehhez olyan közterületet, amely mindenki, más vallásúak és ateisták számára is nyitott.

A "keresztény Magyarország" másik értelmezésével egyszerűen csak annyi a baj, hogy nem igaz, vagy - legyünk engedékenyebbek - nem felel meg a valóságnak. Hiszen ahogy a második részben már szó volt róla, megszűnt az egy ország - egy vallás egyértelmű helyzet, sőt még a vallásosság univerzális jelenléte is. (Ennek kapcsán érdemes böngészgetni a KSH 2001-es népszámlálás kapcsán végzett felmérését a hazai lakosság vallási megoszlásáról. A 7,6 milliós magát vallásosnak tudóval szemközt másfél milliós az egyértelműen nem vallásosak tábora, és jó egymilliós a "nem kíván válaszolni". [Ez utóbbi kategória aligha a valamilyen tételes valláshoz tartozókat takarja, hiszen akkor nyilván ott szerepelnének. És többé-kevésbé az is szociológiai közhely, hogy az egyes vallásoknál megjelenő létszámok túlzottak: azok {főleg az idősebbek}, akik szinte egyáltalán nem gyakorolják a vallást semmilyen módon, csak "beleszülettek" abba, azok is automatikusan odatartozónak vallják magukat.]) A különböző keresztény felekezetek híveinek száma a felmérés szerint kicsivel alatta marad a 7,5 milliónak, ami ugyan elég jól hangzik (az összlakosság 3/4-ét jelenti kb.), de létezik egy szűkebb értelmezési lehetőség is. Az apostoli kettőskereszt használata és a saját felekezetre a "keresztény" kifejezés használata igazából csak a katolikusok sajátja (szemben a protestáns felekezetek által használt "keresztyén"-nel). Az 5,58 milliós létszám persze még mindig meghaladja a lakosság 50%-át (feledve a fentebb leírtakat egy ilyen felmérés pontatlanságairól), de ahhoz mindenképp kevés, hogy a "keresztény Magyarország" fentebb ismertetett második értelmezése elfogadható legyen.

Fel kell vessük tehát a kérdést:

Hogy értelmezzük a kereszt tövében olvasható feliratot?

Nem kell túl sokat – még 100 évet sem – visszamenni a magyar történelemben ahhoz, hogy a "keresztény Magyarország" harmadik értelmezésére ráleljünk, általában még egy jelzővel, az "úri"-val kiegészítve. A két világháború közötti magyar politikai kurzus definiálta így önmagát. Utalva az "úri"-val főként a még mindig anakronisztikusan eleven feudális hagyományokra, míg a "keresztény"-nyel pedig mindenekelőtt egy olyan egységes (szín)magyar (vallási) "hagyományra", amelynek egyetlen, de nagyon fontos jellemzője az, hogy "nem zsidó". A kifejezésnek ez az eleme, azon túl, hogy mélységesen keresztényietlen, ráadásul a második világháború közeledtével egyre hangsúlyosabbá is vált.

Talán túlzott belemagyarázásnak is tűnhetne egy ilyenfajta megközelítés, ha... ha... ha...

1/ ha nem tudnánk azt, hogy ma a - "keresztény" egyházak által is erőteljesen támogatott - jobboldal nagy részében mekkora nosztalgia él e a korszak iránt, annak minden kártékony és mára végképp anakronisztikussá vált jellemvonásával – közte a markáns antiszemitizmussal – együtt;

2/ ha nem állna ott ennek a korszaknak pregnáns összefoglaló jelképeként (feudális királyság + "keresztény"ség) épp a kettőskereszt.

De az bizonyos, hogy ha valami távol áll a karácsony üzenetétől, az épp ez a fajta megközelítés (vagy épp "megtávolítás").

És ha mindezt a vallás, a szeretet vallásának egyik legnagyobb ünnepe mögé elbújva művelik egyesek, bízva annak tekintélyében-támadhatatlanságában az bűn, méghozzá olyan bűn, amelyik megerősíti az oly sokat hangoztatott tételt: országunkban ma nagyon súlyos, mély erkölcsi válság uralkodik.

(vége[?])

Az öntudatos fasiszta

Tamásmacskából kitört az öntudat. (Azt a jelenséget, amikor valaki permanensen átlép normákat, de közben egyfolytában az őt ezzel kapcsolatosan ért [vélt, vagy valós] sérelmeket panaszolja [pl. a városromboló csőcselék] egyébként is rühellem mint újabban elharapózó magyaros divatot, amire még ún. jogászok is rásegítenek; de itt most különösen irritáló volt.)

A pólóboltos a jobb vállára gyógyult kamerával (szegény, emiatt biztos csak a bal oldalán tud feküdni, ami - tekintve politikai "meggyőződését" - biztos sok álmatlan éjszakát okoz neki) kikérte magának, hogy fasisztának nevezzék őt és cégtársait.

Pedig ha valakinek élből a cigányozás és zsidózás a reflex - mint az blogján olvasható a jegyiroda-eset kapcsán -, ha valaki eszköznek, és mindent megoldó eszköznek tekinti a fekete ruhában előadott erőszakot vagy az azzal való fenyegetést, az bizony fasiszta.

És ebből a szempontból édes mindegy, hogy ő maga mit gondol a céljairól vagy a saját ideológiájáról.

Ugyanaz kétszer

A hír


1. Újabb baloldali provokáció

A "magyar" baloldal félelmetes erkölcsi züllésének újabb stációjához érkezett.

Nem elég, hogy jegyirodákba beépített ügynökei lépten-nyomon lefasisztázzák a békés jegyvásárlókat, de a szinte már megszokott ócska politikai provokációk mellett-után immár a hétköznapi élet, a kultúra területén is megjelenik ez a mélységes megvetésre méltó jelenség. Rettenetes, hogy ide jutottak: saját házaik felgyújtása, és az azokra való rálövetés után - mégha közbe-közbe követnek is el hibát, pl. amikor elfeledkeznek arról, hogy ők most provokálnak, és pl. fehér port küldenek Orbán Viktornak vagy a HírTv-nek - immár nem átallanak ártatlan, fasisztázó jegyirodákat is felgyújtani az általuk provokált tüntetésekről oly jól ismert Molotov (nem véletlen a kommunista-bolsevista elnevezés!!!) -koktéllal.

De nem fog nekik sikerülni: nem tudják elterelni a figyelmet a.... a.... miről is?? Hát.. amiről el akarják terelni. Mert ugye ez most egy olyan ország, hogy állatira számít, mire figyel a közvélemény, és mit szeretnének a széles tömegek....

2. Pusztuljanak a libsibolsik!

Hát elérkezett ez a perc is. Pedig sokak számára alaptalan huhogásnak, rémisztgetésnek, vészharangkongatásnak tűnt (,vagy legalábbis megpróbálták azt hinni, hogy csak az, semmi egyéb). Egy folyamat elérte a következő fokozatát, teljesen logikusan, prognosztizálható módon. Mert nézzük csak, mi is történt! A hatalom - és a vele járó források - birtoklásának érdekében az egyik oldal elhatározta, hogy a másik oldalt állandó nyomás alatt kell tartani. Ennek leglátványosabb eleme pedig az eddig soha nem látott durvaságú megnyilvánulások egész sora. Ezeknek bizonyos elemei - sípolás, vesszenezés, kereplőzés, gyalázkodás szóban és transzparenseken, majd (a verbális tettlegességet követte a tényleges) a tojás- aztán a kődoblálás – fokozatosan "legális", "bevett", elfogadott eszközökké váltak. Minderre az a képmutató indok szolgált magyarázatul, hogy "ez ellen a hazug, érzéketlen illegitim kormány ellen egyrészt minden megengedhető, másrészt az emberek jogos indulata nem tartható kordában". (Jegyezzük meg: a kordában tartásra nem sok kísérlet történt, annál inkább pl. kordonbontásra, ezzel jó példát mutatva.) Azaz a generált konstrukció (a kormány milyensége) szolgált indokul az abból eredő cselekedetekhez, tökéletes zárt rendszert alkotván.

És ahogy annak idején, a boldog 90-es években a köztársasági elnök kifütyülése szélsőségesen durva és erőszakos cselekedetnek számított, aztán a nyíltszíni fütyülés fokozatosan vált politikai eszközzé; úgy mára a politikusok testi épségének támadása vált gyakorlattá. És ahogy a fütyülés "köznapi" gyakorlattá vált, a radikálisan megnyilvánulók újabb, erőszakosabb megnyilvánulások felé fordultak. Mára azonban már a Molotovkoktél-dobálás vált szinte a politikai véleménnyilvánítás bevett eszközévé. A bevett eszközöknek azonban az a sajátossága, hogyha valamely területen beválik, akkor használója megpróbálja annak hatókörét kiterjeszteni. Ha mszp-s iroda ellen jó volt a Molotov-koktél, akkor miért ne volna bevethető jegyiroda ellen is? Pláne, ha úgy tűnik, hogy ez egy egyre inkább bevett kommunikációs formává válik, ráadásul hatásos is, mert lehet, hogy nem meggyőző, de legalább anyagi kárt okoz annak, aki velünk szemben áll. Arról nem is beszélve, hogy a mindennapi életet sajnálatos módon át- és átszövő politika is abba az irányba hat, hogy 1/sérelmeinket hajlamosak legyünk visszavezetni politikai okokra (nem azért nem szolgálnak ki, mert a zenekar tök ismeretlen és jegy sincs az eseményre, hanem mert magyar vagyok, az együttes pedig nemzeti érzelmű); 2/azokat a megoldásokat, amelyeket a politika elfogad, szentesít, hajlamosak leszünk átvinni életünk más területeire is.

És itt már hiába nem az illegitim és erkölcsi hulla Gyurcsány-kormányról van szó többé, hanem adott esetben "csak" egy jegyirodáról, megszűnik a mérlegelés. Nemcsak, hogy szemet szemért lesz a vezérelv, hanem a sokkal durvább visszavágás, a megtorlás. Hogy miért is? Azért, hogy diadalmaskodjon a "jó" és az "igazság". Kérdés, hogy ilyen eszközök mellett lehet-e egyáltalán még ilyesmiről beszélni.

És akkor végezetül lássunk egy-két példát a fentebbiekre! Arra, hogy a benzines palackkal történő önítélkezés egyes körökben már dicsőségnek számít, jó bizonyíték a jeles katapultépítő blogja. És ha valami dicsérendő, elsimerésre méltó, akkor nyilván lesznek követők, a cselekmény ismételhető és ismétlendő. És ha valami eszközzé vált az egyik oldalon, akkor pusztán a jólneveltség cask nagyon kevés visszatartó erőt jelent: égnek már fideszes politikusok házai is. De gondoljunk akár csak arra, hogy miután általános eszközzé vált, egy személyes, politikafüggetlen leszámolás is elbújhat mögéje, mindenképpen azt konstatálhatjuk: a kör bezárult.

Autómatrcia-update-5.

Igen, ismét jelentkez(het)ünk a messze múlt dicső árnya felé visszamerengő magyar néplélek autómatricában manifesztálódó rezdüléseinek újabb kis gyöngyszemével.

Bár jelen versenyzőnk nem tud új motívumokat felmutatni, a meglévő régieket új rendbe szervezve, újraértelmezve méltán követel magának helyet a matricázók panteonjában.

Egyben arra is érdemes felfigyelni, hogy – kibővítve a P.Mobil örökbecsűjét – nemcsak a rock, hanem a történelmi hamistudat által táplált emberi hülyeség is örök és elpusztíthatatlan: a rendszám a legújabb, a K-val kezdődő szériából való, és mindezt még pikánsan ellenpontozza is a matrica alatt (a szerb határőrvidék és Horvátország térségében) befigyelő EU-s felségjelzés is.

IéEB már megint

KIJEVI JÉRCEMELL
CSIRKEBECSINÁLT-LEVES <----

(megfejtés: alsó madárfogás)

Szakértői kormányt a hazának!

Most, amikor a nemzet- és hazaáruló Gyurcsány-kormány (másod)percei meg vannak számlálva, a Távlatosan és Felelősen Gondolkodó Igaz Magyar Hazafiaknak immár a jövőbe kell tekinteniük. A T. és F. G. I. M. H.-nak természetesen az is világos kell, hogy legyen, hogy bár a most mindjárt (2010-ben[?]) leköszönő nemzetvesztő kormánynál már csak jobb jöhet, de nemzetünk óriási erkölcsi és aprócska gazdasági válságából a kivezető utat csak egy igazán szakértő kormány vezetésével lelhetjük meg. Bár a T. és F. G. I. M. H. előtt az is nyilvánvaló, hogy ezen igazi szakértők (,akik — ezt tán mondani sem kell — gyökeresen különböznek az eddig regnáló kormány dilettánsaitól) milyen körből kell, hogy kikerüljenek, most a magunk szerény eszközeivel élve tennénk egy-két javaslatot, ezzel elősegítendő a kibontakozást. És persze szögezzük azt is le, hogy az alapos szakértelem, a nemzeti elkötelezettség, és az abból fakadó hivatástudat által fűtött munkabírás, valamint a feladatkörök átfedéséből adódó lehetőségek azt is indokolják, hogy egy személy akár több tárcát is vállaljon.

Nézzünk tehát egy kormánynévsort, és rövid indoklásokat az egyes jelöltek neve mellett!

Önkormányzati és Területfejlesztési Miniszter + Külügyminiszter — Toroczkai László: aligha képzelhető el a területfejlesztésben avatottabb szakember, az ő személye garancia arra, hogy a 19-ből hamarosan 64 (vár)megye legyen. Miután ez várhatóan némi akadékoskodással fog járni mások részéről, ezért indokolt a külügyi tárca ugyanabba a kézbe adása.

Oktatási és Kulturális Minisztérium — Tarlós István: mindnyájan emlékszünk, hogy eme jeles szakember milyen folyamatos, nem lankadó érdeklődést tanúsított a Sziget Fesztivál iránt évről évre, hogy a szemüvegesek iránt érzett olthatatlan szimpátiájáról már ne is beszéljünk!

Honvédelmi Miniszter + Titkosszolgálatokat Felügyelő Tárca Nélküli Miniszter — Budaházy György: aligha kell magyarázni a választást; aki azzal buzdítja a tömeget, hogy "Vezessen minket a kíváncsiság!", az igazi jó titokminiszter-anyag. A hon védelme pedig aligha lehetne jobb kezekben. Ha a fentebb emlegetett legendás munkabírás engedi, még egy tévéelnöki posztot is szívesen megszavaznánk.

Szociális és Munkaügyi Miniszter — Mikola István: ismét nincs szükség nagyon részletes indoklásra; a társadalom és az ifjúság problémái iránti érzékenység szinte predesztinálja a jelöltet erre a posztra; különösen hogy széles társadalmi támogatottságra is számíthat mind a szinglihordák, mind a tuctuczene-kedvelők részéről.

Gazdasági és Közlekedési Miniszter — Schmitt Pál: kell-e mondani, hogy aki ennyire ellene van mindenféle bojkottnak, annak a gazdasági tárca élén van a helye.

Környezetvédelmi és Vízügyi Miniszter — Satu: ki más volna az ideális jelölt, mint az, aki a Kossuth téren már bizonyította, mennyire tisztában van vele, mi minden károsíthatja, teheti tönkre a környezetet??!

Igazságügyi és Rendészeti Miniszter + Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Miniszter — Vona Gábor: a jelölt már bizonyította, hogy a Magyar Gárdával a háta mögött csodákra képes; a különben gyakran perpatvartól hangos bírósági folyosókon példás rendet tartottak, és Tatárszentgyörgyön bizonyította, hogy a vidék rendbetételére is képes. Természetesen élesen vissza kell utasítsuk azokat a magyarázatokat, amelyek összefüggést vélnek találni az adott tárca és a miniszterjelölt paraszti származása között.

Egészségügyi Miniszter — Orbán Viktor: túl azon, hogy a jelölt alapból bármilyen munkát képes ellátni a miniszterelnökségtől a középcsatári posztig, szintén mellette szól, hogy aligha van nála nagyobb ellensége a vizitdíjnak. Bostoni vizitjének díját - 32 millió forintot - sem volt hajlandó kifizetni.

Pénzügyminiszter — Rogán Antal: aki ekkora vehemenciával képes a belvárosi parkolási díjak behajtására, az az ország kasszáját is képes rendbe rántani. De tulajdonképpen bárki jó, aki alaposabban ismeri a Fidesz pillanatnyi anyagi helyzetét.

Hopp, most látom csak, a miniszterelnököt meg nem kihagytam?!

Nincs valakinek valami jó ötlete? Bár ilyen miniszteri gárdával bárki könnyen elboldogulhat...

"Holt" lelkek

A kisebbségi kormányzás kísértete járja be a Kárpát-medence tájait. (Azt azért jegyezzük meg, hogy de facto eddig – a '94-es szocialistákat kivéve – minden kormánypárt kisebbségben volt, azaz mandátumainak száma nem haladta meg az 50%-ot; az ilyesmi kezelésére találták ki a koalíciót.)

Ezzel kapcsolatosan valamelyik esti hírműsor hívta fel a figyelmet arra, hogy a szocpártnak vannak aranytartalékai a témában. Akkor, amikor minden egyes szavazat számíthat egy esetleges kisebbségi kormányzás esetében, szigorúan pragmatikusan nézve, bizony nagy luxusnak tűnhet két olyan permanensen inaktív (=nem szavazó) képviselő, mint Horn Gyula és Toller László. Bár első látásra a két képviselő helyzete szinte teljesen megegyezik (betegségük, ill. súlyos balesetük miatt akadályoztatva vannak az érdemi munkában, pártjuk pedig [kegyeletből, vagy ha rosszindulatúak vagyunk, az irántuk érzett anyagi felelősségtől vezettetve] nem akarja elvenni tőlük a mandátumot), valójában azonban épp ellenkező a helyzetük.

A egykori vattakabátos drótvágó ugyanis országos listáról került be a parlamentbe, így hát esetében tényleg csak a tisztelet (plusz a fentebb taglalt anyagiak) jöhet számba, amiért pártja nem szánja rá magát, hogy a 2006-os országos lista első mandátumhoz nem jutott személyével - ,aki persze aktív szavazót jelenthetne - pótolja.

Más a helyzet az egykori pécsi polgármesterrel. Ő ugyanis 2006-ban egyéni mandátumot szerzett, ami kétségtelenül tökösebb dolog, mint a szocia-lista elején lévőként szinte automatikusan bekerülni. Csakhogy az idők változandósága azt hozta magával, hogy manapság egy szegfűs színekben induló egyéni jelöltnek legalábbis nem egyértelműek a győzelmi esélyei, hogy nagyon-nagyon finoman fogalmazzak. Kevésbé finoman szólva: elég egyértelműek a vereség esélyei.

És itt jön az igazi politikai csapdahelyzet: mert ugyebár, ha egy párt következetes akar lenni, akkor a két nagyon hasonló helyzetben lévő képviselőt egyformán cseréli meg vagy tartja le, vagy a tiszteletre vagy a pártérdekre figyelve. Kérdés persze, mi a jobb: két hiányzó szavazat, vagy az egy szavazat ide-egy oda felállás.

És persze az is kérdés, hogy ma Magyarországon van-e egyáltalán következetesen cselekvő politikai párt.

Hitelesség és eredetiség a netes kultúrában (II.)

I.Hitelesség
2. Új tendenciák

Mindaz, amiről e cikkfolyam első részében szó volt, nagyjából olyan, már ma is látható tendenciákat jelez, amelyek merőben szokatlanok, és nemcsak az információ fogalmát, de talán épp magát a hitelességét is átértelmezik.

Ezúttal személyes példával kezdeném: egyszer egy tanítványom szorgalmas akarván lenni, behozott irodalomórára egy netről "leszedett" Móricz-életrajzot. Érdeklődve futottam végig, hogy milyen színvonalú, érdemes-e a faliújságra kitenni, a Köz elé bocsájtani. Megdöbbenve láttam, hogy a szöveg említi Móricznak egy olyan regényét, a "Rohanok" címűt, amelyről sohasem hallottam. Természetesen nem vagyok Móricz-szakértő, és a meglehetősen gazdag életműben bőven elfér egy-két kevésbé ismert regény is, de ez egyrészt a jelentősebbek közt kiemelve szerepelt, másrészt a címe sem volt "móriczos". Végülis aztán kiderült, hogy igazándiból a Rokonok-ról van szó, csak valahol hiba csúszott a folyamatba. (Legyünk jóindulatúak, és feltételezzük azt, hogy alighanem egy csúnya kézírással jegyzetelt papírról gépelt be egy másik személy egy életrajzot.) És itt vetődik fel kérdésként az egyszer már említett technikai fejlődés: ha bárki pillanatok alatt (bármilyen) információt tehet fel a netre, és - ahogy legtöbbször - elsődleges és egyetlen szempontunk, hogy az az általunk megadott keresőkérdésnek megfeleljen, akkor a (tudományos könyvkiadásnál adott) előzetes kontroll, és az elsajátított tudás hiányában hogy tudunk arról dönteni, hogy az információ helytálló-e, azaz egyszerűbben megfogalmazva: TÉNYLEG információ-e?

Valószínűleg nem kell különösebben kétségbeesnünk: a folyamat alighanem önszabályzó módon fog lezajlani. Ugyanúgy, ahogy a könyvkiadás esetében kialakultak a sztenderdek, hogy honnan érdemes tájékozódni, megbízható információkat beszerezni, és honnan nem; úgy ez meg fog történni az internetes források esetében is. (Azaz pl. senki nem keveri össze az Encyclopedia Britannicat a Júlia füzetes romantikus regénnyel.)
Jelen pillanatban a következő látszik: miután az infomáció közlésének csak technikai korlátja van (már persze bizonyos helyeken, mert pl. az olimpia házigazdájának országában cenzúrázzák a netet), ezért a hitelesség kérdése oly módon válik bonyolultabbá, hogy bármilyen kérdésben bárki megnyilvánulhat. Kérdés persze, hogy ezt előnyként vagy hátrányként kell-e megélnünk: hiszen a korlátlan nyitottság ennek az új kultúrának éppen a legújszerűbb, forradalmi vonása, amit kifogásolni akár maradi, elitista attitűd is lehet. Mindenesetre a "hagyományos" ismertetőjegyek itt már nem működnek: sem a kiadó, sem a szerző ismertsége, sem a könyv külleme nem ad útbaigazítást.

Érdekes módon úgy tűnik, hogy jelen pillanatban egy fordított arányosság határozza meg a megbízhatóság-kérdést. Ezt valahogy úgy lehetne egyszerűen leírni, hogy a világhálóról beszerzett információ annál megbízhatóbb, hitelesebb, minél kisebb részterületről van szó. Azaz értelemszerűen megbízhatóbb lesz az az információ, amelyet pl. a kvantumfizika tárgyában lelünk, mint mondjuk a mai magyar politikai-pártviszonyokra vonatkozó. (Még akkoris, ha jogos az a felvetés, hogy az első szigorúan véve tudományos részterület, míg a második a legkevésbé sem az. De ha belegondolunk, ez az állítás az azonos területekre - mondjuk a sport, hobbi vonatkozásra — is igaz: a foci pl. nyilván több embert érdekel — akik között szükségszerűen akad pár dilettáns is], mint pl. a gombfoci.) Más szavakkal ezt a helyzetet úgy is leírhatjuk, hogy a hitelesség garanciájául a kisebb, zárt (adott esetben virtuális) közösségek szolgálnak. Ezekbe egyrészt nehezebb a bejutás, hiszen a kisebb közösségek egyik alapvető építőeleme a "mindenki ismer mindenkit"-effektus; másrészt a speciálisabb területek értelemszerűen kevesebb érdeklődőt, de mindenekelőtt kevesebb szakembert kívánnak/vonzanak, ráadásul az utóbbiak képzési procedúrája bonyolultabb, hosszadalmasabb. (Ismét hangsúlyozni kell, hogy amit itt megpróbálok felvázolni, az csak egy pillanatnyilag érvényes modell. )

Mindazok, akik eddig figyelmesen olvastak, és még érteni is vélték, azt, amiről – reményeim szerint – szó volt, most jó stréber módjára jelentkezhetnek, és közbekotyoghatnak:

-De tankérem, hát pl. épp a Wikipédia nem így működik.

Igaz.

De vegyük észre, hogy mindazok a problémák, amelyek a Wikit és a hozzá hasonló "tömegek bölcsessége" elven működő netes fórumokat (akár még egy szó szoros értelmében vett fórumot is) érintik, éppen ebből származnak.

(folyt.köv.)