Hétvégi hősök

Ahogy korábbi posztjaimban is jeleztem, az őszödi beszéd napvilágra kerülésének kétéves évfordulója egy szép szerdai napra esett. Bár erre a törvényes rend védelmezői/az elnyomó állam terrorszervezetei erősen készültek, de semmiféle komolyabb megmozdulásra nem került sor ezen a napon.

Érdekes, hogy épp csak nekik nem szúrt szemet, ami eddig szinte kizárólagos tendencia volt; és ezen a héten is további megerősítést nyert. Nevezetesen az, hogy forradalom csak a hétvégén törhet ki. Akinek nincs öröknaptárja, az sem kell, hogy zavarba jöjjön: az ŐB közkinccsé válása óta az összes forradalmi megmozdulás (baloldali pribékek által indukált provokáció) hétvégére, vagy legalábbis munkaszüneti napra esett. (Egy kivételként emlékezzünk meg a kurucinfó nosztalgikus Erzsébethíd-foglalási retrófílinges megmozdulásáról, amelynek nem túl számottevő hatásait is inkább a rendőri erők bénázásának kell betudnunk.)
Nos, ez ezúttal is így alakult. A 2006-ban a rendőri azonosítót még szinte fetisiszta rajongással tisztelő szabadságharcosok (a szórakozóhely-tulajdonosok és partiszervezők nagy bánatára) most is szombat este öltöttek csuklyát, álarcot, sálat hogy spontán véletlenszerűséggel összecsapjanak a rendőrséggel és a nagy döbbenetükre valahogyan a kezükbe került molotovkoktélokat ráhajigálják az egyenruhásokra.
Tulajdonképpen akár meg is nyugodhatnánk: a létező szocializmusból a létező kapitalizmusba való átmenet tökéletesen lezajlott a rendszerváltás óta eltelt 20 év alatt. A forradalmárok hétköznap dolgoznak, rendes polgárként teszik a dolgukat, hozzájárulnak a gazdaság növekedéséhez; majd ahogy bejön a sabbat, rájönnek, hogy — híven a marxi meghatározáshoz — nem tudnak tovább a régi módon élni, a társadalmi rend gyökeres, egy pillanat alatti megváltoztatására van szükség. Majd a hétvége elteltével adag könnygázukat megkapván, az egy főre eső szétrugdosott kuka, kinyitott tűzcsap és felgyújtott autó után ismét visszatérnek a normális kerékvágásba, és dolgoznak tovább alkalmazóiknál, akik persze nem ritkán az olyannyira szidott multik.
Azok kedvéért, akiknek tényleg nincs öröknaptáruk: 1848. március 15-e egy szerdai napra esett...

Politikai kultúránk Őszöd tükrében - II.

A JOBB JÁTÉKAI

Ha arról akarunk töprengeni, hogy a "fogadó" oldal politikai kultúrájáról milyen következtetések vonhatók le az ŐB kapcsán, akkor először is azt érdemes észrevenni, hogy azok a megnyilvánulások, amelyeket reakcióként ma ismerünk, szinte teljes egészében nélkülözik a spontaneitást, az önálló véleményalkotást, kezdeményezőkészséget — végső soron mindenképpen. Érdemes volna egy reprezentatív felmérést végezni arról, hogy a hevesen "vesszen"-ezők, "takarodj"-ozók közül vajon hányan olvasták végig, próbálták egyáltalán megérteni, vagy legalább értelmezni az ŐB-t. Ezt a felettébb nehéz, PISA-teszt jellegű feladatot a többség ráhagyta az abszolút ellenérdekelt félre. (Volt rá példa, hogy valaki váltig amellett kardoskodott, hogy az ŐB tartalmazza Gyurcsány nyílt beismerését a választási csalásokról, majd többszöri felszólításomra is csak azt tudta kiizzadni, hogy "Amit az azt megelőző hónapokban titokban meg lehetett csinálni úgy, hogy nehogy a választási kampány utolsó heteiben előkerüljenek olyan papírok, hogy mire készülünk, azt megtettük " volna ez a nyílt beismerés [ismétlem: a választási CSALÁSé!!].)

Nos, az értelmező-centrum alaposan kitett magáért, hogy demonstrálja saját kreatívitását. Kezdetnek mindjárt megoldották a "minden krétai mindig hazudik" több évezredes dilemmáját. Mert ugye, ha Gyurcsány mindig hazudik, akkor nyilván akkor is hazudott, amikor azt állította, hogy négy évig hazudott.

Persze a dolog némileg árnyaltabb annál, minthogy a puszta logikai ellentmondás volna a legkínosabb benne. Ahogy a másik oldal kapcsán már utaltam rá: sürgősen sikerült elfelejteni, hogy egy beszédről, retorikai teljesítményről (mégha nem is csúcsteljesítményről) van szó. Persze csak így lehetett eladni szó szerint vett valóság-elemekként a különféle stilisztikai alakzatokat (pl. a túlzást: "És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit."; vagy az asszociációt-felidézést: "hazudtunk reggel, éjjel, meg este" [gy.k.: "Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon" — Örkény 1956-ban a rádióról]; vagy akár a kakofémizmusokat).

Ez utóbbiak adják eme poszt egyik legszomorúbb következtetését: az ŐB-misztifikáció legjobban kommunikálható részének a "Dujcán Fejike cúnyán becélt" - tézis bizonyult. Az, hogy egy egész ország (vagy legalábbis egy jelentős része) kórusban üvöltötte éjjel-nappal, hogy "elkúrtuk/-tad", vagy épp hogy "kurvaország", miközben egy második krétai-paradoxont létrehozva habzó szájjal ítélte el a szalonképelen beszédet – messziről szemlélve akár nevetséges is lehetne, de így, testközelből csak szimplán szánalmas.

Persze eleve az egész értelmezés-kísérlet alapeleme is az a rendkívül érdekes logikai bakugrás, amely arra az axiómára épít, hogy "aki a magánéleti etikai normákat áthágja, nem lehet jó politikus". Ez azonban minimum nem axióma, hanem egy eléggé vitatott kérdés: a szexbotrányba keveredett politikusok közül jó pár akad, aki belebukott; de legalább ugyanannyi, aki megúszta. Sokkal elenyészőbb (alighanem konvergál a 0 felé) azon státuszférfiak száma, akik csúnya beszéd miatt kényszerültek lemondásra; és anélkül, hogy a politikusok általános kozmetikázgató kommunikációjába belemennénk, meg kell jegyezzük, hogy a "hazugság" mint olyan általában is csak abban az esetben képezi lemondatás jogalapját, amikor arra egy törvényes eljárás keretei között kerül sor (tehát pl. hamis tanúzáskor). Bár mint Bill Clinton kreatív szex-értelmezése mutatja ("az orál az nem az..."), még ez is megúszható. Természetesen ez a poszt elsősorban nem azért íródik, hogy kárhoztassa azokat az értelmezőket, akik az imént vázoltakat kiötlötték az ŐB-vel kapcsolatban. Sőt, őket valamilyen szinten még dicséret is megilleti azért, hogy olyannyira ismerik a magyar néplelket, vagy kevésbé misztikusan fogalmazva: a magyarság politikai kultúrájának (alul)fejlettségét, hogy tudták, mire lesznek vevők a zemberek.
Nos, a zemberek gyakorlatilag bármire, vagy még inkább mindenre vevők voltak. Aki az elmúlt két évet figyelte, könnyen juthatott arra a következtetésre, hogy ún. politikai kultúránk alapja az a féktelen egocentrizmus, amely már önmagában is kizárja a kollektív jogokra való érzékenységet, de mindemellett még arra sarkallja az egyént, hogy szubjektív ítéletét tényeken nyugvó objektív valóságként lássa, és akarja láttatni másokkal is — bármi áron, akár az ön- és közösségpusztító vandalizmus árán is. És ha kicsit megkapirgáljuk a dolgot, eljuthatunk oda, hogy mindez a mélyben valahol a biblikus messianizmusban, a romantikus hőskultuszban és annak ellentétpárjában, a sötét démoni manipulátor figurájában gyökerezik. Ez a meglehetősen primi... egyszerű "a történelmet a nagy emberek alakítják" szemlélet fonódik össze azzal az elképzeléssel, hogy kudarcaink-balsikereink oka - a fent taglalt démonmesterek hátterében - minden esetben legalább egy-egy világméretű összeesküvés.
Így, ha átgondoljuk mindazt, ami ennek a posztnak a keretein belül felmerült, egyet kell értsünk az ŐB kritikusaival: a Gyurcsány-beszéd valóban a magyar demokrácia nemlétéről szólt. Csak nem halotti búcsúztatóként hanem látleletként, amely világrajöttének akadályait taglalta.

P.S.: Valamikor a 90-es közepén egy diákcsoporttal Nagy-Britanniában jártam. Kettesével-hármasával családoknál szétszórva voltunk szálláson. Tanár kollégámmal úgy gondoltuk, hogy minden este illik valamilyen témáról beszélgetést kezdeményezni a háziakkal. Ezért nagy okosan egyik nap elővettük a politikát. Ez nagyon magyar aggyal jó választásnak tűnt, hiszen akkoriban a miniszterelnöknek, John Majornek már nagyon kifele állt a szekere rúdja, szinte egységes utálatnak örvendett. Feltettük hát a házigazdának a kérdést: mi a véleménye saját miniszterelnökéről. Az első látásra sem oxfordi ötdiplomás professzornak, hanem inkább Wayne Rooney korai előképének tűnő jóember pillanatra elgondolkozott, majd csak úgy foghegyről, de lehetőség szerint minél több iróniát belezsúfolva, összesen két rövid szót mondott: "Nice man."
Aznap nem beszéltünk többet politikáról.

Politikai kultúránk Őszöd tükrében - I.

Hamarosan két éve lesz annak, hogy közkinccsé vált az a beszéd, amely ha nem is a legkiemelkedőbb, de minden bizonnyal egyik leghírhedtebb darabként vonul be a mindenkori magyar retorika történetébe. Természetesen Gyurcsány Ferenc Balatonőszödön zárt körben, a frakció tagjainak elmondott beszédére gondolok, és ezt fogom apropónak felhasználni arra, hogy eltöprengjek egy poszt erejéig a magyar politikai kultúráról, amely a szorosan vett értelmében sajnos (egyelőre?) nem létezik.

ÁLTALÁBAN: MIRŐL IS BESZÉLÜNK?

Kezdjük azzal, amit az őszödi beszéd kapcsán általában hanyagolni szokás, félig talán tudatosan (azok részéről, akik manipulálnak vele), másrészt pedig szinte öntudatlanul (a manipuláltak oldalán)! Nevezetesen a beszéd elhangzásának körülményeire gondolok. Nem elsősorban arra, hogy az egész ország képes volt csámcsogni egy lehallgatott (,tehát illegálisan megszerzett) beszéden (bár ez is sokmindent elárul rólunk), hiszen könnyen lehet arra hivatkozni, hogy vannak esetek, mikor az adott dokumentum/beszéd napvilágra kerülése fontosabb érdek, mint az a szempont, hogy hogyan jut nyilvánosságra. (Pl. a Watergate-ügy jó példa lehet erre. És itt most ne térjünk ki arra, hogy van-e egyéb közös vonás, vagy hogy az ŐB nyilvánosságra kerülése valóban bírt-e ilyen fontossággal, mert ezt nyilván ki-ki vérmérséklete és főleg pártállása szerint másképp ítélné meg.) Sokkal érdekesebb témánk szempontjából két másik tényező: egyik az ŐB "lappangási ideje" — azaz, ha valóban akkora jelentőséggel bír(t), mint azt jobboldali interpretátorai nem győzik hangsúlyozni, akkor a felvételt, amely szükségszerűen az elmondáskor, május végén készült, miért (és hol) kellett szeptember közepéig (azaz csaknem 4 hónapig) "jegelni"? És félő, hogy erre még a taktikai megfontolások (pl. az önkormányzati választásokhoz közelebbi időpont keresése) sem jó válasz, hiszen ha mindent felülíró közérdek volt az ŐB kiderülése, akkor a taktikázgatás ez esetben éppen úgy a "trükkök százai" csoportjába tartozik, mint azok, amelyeket a beszéd kapcsán oly vehemensen elítéltek a felháborodók.
Nem kevésbé érdekes a másik tényező: nevezetesen az, hogy felvételt egy beszédről egyszerűen nem lehet véletlenül készíteni. Azaz tudatosan elő kell készíteni a technikát, megszervezni a körülményeket, konspirálni, stb. Ami viszont — tekintetbe véve, hogy aligha volt pontosan tudható előre, hogy Gyurcsány mit fog mondani — csak egy, de annál siralmasabb következtetésre vezethet: politikai kultúránknak immár szerves, mindennapi gyakorlatává vált a lehallgatás, titkos beszédek és magánbeszélgetések rögzítése (legfeljebb, ha a felvétel nem bizonyul használhatónak, megy a szemétbe). Ezt a következtetést utólag is alátámasztják pl. a Zuschlag-ügy kapcsán előkerült hangfelvételek, és legújabban az Almássy-affér is.
És most lássuk, milyen érdekes következtetések vonhatók le abból, ahogy a két oldal fogadta-értelmezte az ŐB-t!

A BAL (HI)BÁJA
Azt a legelszántabb fanok is kénytelenek elismerni, hogy Gyurcsány Ferenc nehezen (vagy sehogysem) tud szabadulni az üzleti életben megszokott irányítási sémáktól, és ez többször problémákhoz is vezetett már, mint pl. a szaudi focisták "arab terroristaként" való emlegetésekor. Tulajdonképpen már ebben az esetben is látszott az, hogy ami egy vállalati igazgatótanács zárt körében még olyan "szellemességnek" minősül, amit a jelenlevők lojalitása és alárendelt helyzete "segít" megfelelően értelmezni (vö: a főnök viccén mindenki nevet), addig ez egy meglehetősen heterogén közeg, szélesebb hallgatóság esetében már nem működik. (Sőt, az esetlegesen belelátható önkritikai vonás – "ilyen hülyék vagyunk, hogy az arabot azonosítjuk a terroristával" – is nagy valószínűséggel elsikkad, vagy ami még rosszabb, pont az ellenkezőjébe fordul: sima rasszista megnyilvánulássá válik.) Úgy is mondhatnánk: miniszterelnökünk elfeledkezni látszik a pozíciójával járó szükséges körültekintésről (tegyük hozzá, ezzel nem nagyon lóg ki a '90 utáni kormányfők sorából).
Ez természetesen negatív faktora a "politikai kultúra" fogalomkörének, de kezelhető megértéssel, betudható a politikai járatlanságnak. Sokkal problematikusabb azonban az a másik tényező, amelyről érdekes módon mindkét oldal elfeledkezni látszott (persze, mint majd látni fogjuk: okkal). Ez a probléma pedig a beszéd megcélzott közönségének zárt köre. Az, hogy egy (mint látjuk: csak elvileg) jól őrzött objektumban, válogatott, szűk körű hallgatóság előtt hangzott el, szinte teljesen negligálja az "igazságbeszédre" való hivatkozást, és különösen azt, hogy az ŐB – eredeti célja szerint – a teljes magyar politikai elitről szólt volna. Hiszen egy mindenkit – benne az ellentábort is elítélő-leleplező – beszédnek miért kellett volna titokban elhangzania, és a szándék szerint titokban is maradnia? És ami még súlyosabb, az maga a mentalitás. Hogy egyáltalán létezhet, létezik kétféle igazság: az egyik a kiválasztottaknak, a zárt körnek; a másik pedig a szélesebb közvéleménynek. Ez tán a legsúlyosabb hozadéka az egész ŐB-ügynek; és igazából ebből vezethető le az, hogy "a politikusok hazudnak": hiszen aki nem mondja el a teljes igazat, arra ez teljes joggal rámondható. (Tegyük hozzá, hogy ez korántsem MSzP-prvilégium, jópár titkos tanácskozásról tudunk a másik oldalról is, de azokra érdekes módon csak annyi volt a reakció, hogy "oszt jónapot". ) A "baloldal" politikai viszonyulását jól jelzi az a bénultság – ami egyébként nem okvetlen negatív vonás – , amellyel az ellenoldal erőszakos nyomulására nem tudott mit reagálni.

Uborka Morvai-módra

Csak ámulok és bámulok. Az elhíresült kesznyéteni uborkás eset kapcsán megint országos méretű maszatolás folyik. Ún. jogi érvekre való álságos hivatkozások és radikális megoldási javaslatok egyformán előfordultak a nagy országos ötletbizniszben. De a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb ötlet érdekes módon senkinek nem jutott még eszébe. Egy ilyen, egész országot megosztó ügyben az volna az egyetlen helyes megoldás, ha vizsgálatra kérnénk fel a Független Jogász Fórumot, és legfőképpen annak jeles képviselőjét, Morvai Krisztinát.
Természetesen előfordulhat az is, hogy a professzor asszony ezúttal elfoglaltabb lenne, mint volt a 2006 évi őszi eseményekkor, amikor azóta méltán híressé vált megállapításait tette. De azok és a belőlük áradó szellemiség segíthet nekünk eligazodni életünk minden problémás kérdésében, köztük az uborkacsatában is. Mert annak alapján, ahogy a most a Jobbiknak kampányoló FÜGGETLEN Jogászfórumos hölgy 2006 szeptemberében-októberében vizsgálódott, mi is össze tudunk ütni egy kis vizsgálati anyagot. Elég csak arra gondolnunk, hogy az elsődleges szempont nem a közrend és közbiztonság veszélyeztetése, valamint a magántulajdonban okozott kár volt (a forradalmárok részéről), hanem, hogy hány rendőr viselt azonosítót, és milyen eszközöket vettek igénybe a rendcsináláshoz.
Szóval javasoljuk a következőket:
1/ a nyugdíjas uborkát termelt — rendelkezett-e őstermelői igazolvánnyal? Honnan szerezte be az uborkamagot, ha vásárolta? Tudja-e ezt számlával igazolni? Betartotta-e a nyáron elrendelt locsolási tilalmat?
2/ az uborkáskertet elektromos áramra kötött kerítéssel védte — rendszeresen fizette-e az áramszolgáltató számláit? Honnan szerezte be az ehhez szükséges (nyilván színesfémből) készült - vezetékeket? Rendelkezik-e erről szabályos számlákkal? Miért nem szerzett be nagyteljesítményű ipari transzformátort, amellyel emberi egészségre nem ártalmas hatásúvá tudta volna átalakítani az áramot?
És ez még csak pár kérdés a sok-sok lehetséges, lényegretörő szempont közül. Mert a teljes igazságnak sosem szabad elsikkadnia. És ehhez jelent nekünk segítséget a maga objektív mércéjével a helyesen és pártatlanul alkalmazott jog.

Gyurcsány Ferenc NEM hazudik

Rohanó, modern, kiismerhetetlen életünkben legalább egyetlen sarokkő létezett mindezidáig. Történhetett bármi – nőhetett az olaj vagy a földgáz ára, erősödhetett a forint vagy gyengülhetett a magyar dinnyefelvásárlók pozíciója, egy dologban mégis minden körülmények között biztosak lehettünk: Gyurcsány Ferenc hazudik. És persze ennek következtében hazudik az általa primitíven brutális egyszerűséggel vagy démonian ravasz rafináltsággal (ez még eldöntendő) manipulált MSzP is.

És most ez a napnál világosabb igazság is eltűnőben van életünk horizontjáról. Mert annak, aki eddig nyitott szemmel járt-kelt a magyar politika világában, a fentiek vezérlőcsillagként ragyogtak egén. És most egyszercsak jön ez a Strabag-ügy! És mi derül ki ennek kapcsán!?! Az MSzP persze cáfolja, hogy a magyar politikai pártok érintettek volnának, akár csak egy lukas kétfilléres erejéig is az osztrákok által megszellőztetett ügyben. Aki ebben az országban élt az elmúlt két évben, az csak bólint: igen, akkor most jön a Fidesz, és megszokott tényszerű, de ugyanakkor frappáns logikájával (GyF hazudik, mert 1/ mi azt mondjuk, 2/ hazudik, 3/ csak) rámutat, hogy a magyar politikai pártok igenis nyakig benne vannak az ügyben, és velejéig korruptak.

De lám, mégsem! A Fidesz nyilván nem hazudhat (érvelést lásd fenn!), szóval ha az új többség szerint is ez az egész csak rágalom, akkor GyF szükségszerűen igazat mond. Lám, mégiscsak vannak olyan nagy, egész nemzetet érintő ügyek, melyek esetében akkora az igazság ereje, hogy még a hazugság démoni mestere is igazmondásra kényszerül...

A Nagymagyarország-tangó (I.)

"Játsszuk újra el, hogy semmiről sem tudunk

Tegyünk újra úgy, hogy semmiről sem tudunk

Mások játszanak, s mi lessük függöny mögül

Míg a régi régi tangó hegedül"
(Cseh Tamás: Tangó)

Amikor általános ötödikbe kerültem, és szeptember elején megkaptam az új könyveimet, felbukkant közöttük egy történelmi atlasz is. A rituális év eleji átlapozás során persze nemcsak az egyes térképeket tanulmányoztam, hanem megpróbáltam össze is hasonlítani őket különféle szempontok szerint. Természetesen adódott az egyik ilyen alapszempont: melyik volt a valaha volt legnagyobb birodalom? Ha jól emlékszem, nem tudtam határozott véleményre jutni, lévén akkoriban még meglehetős csekély ismereteim voltak a méretarány fogalmáról, de azért arra határozottan emlékszem, hogy Nagy Sándor, a perzsák, és a rómaiak ott voltak az élbolyban. És ha már a kérdést megvizsgáltam világméretekeben is, akkor a következő lépcső az volt, hogy megnézzem: "mindig ekkora volt-e Magyarország?" és ha nem, akkor mikor volt a legnagyobb.
Felsőtagozatba készülő kisdiákként nemcsak a mératarány fogalmát nem tudtam megfelelően használni, hogy kiderítsem: Nagy Sándor vagy Bonaparte Napoleon tudhatott-e a magáénak nagyobb területet, hanem azzal sem voltam tisztában, hogy amikor egy ilyen összehasonlítást próbálok meg tető alá hozni, akkor tulajdonképpen a középkori világszemlélet talaján mozgok. A sötét kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az igazi érték a föld, amelyből minél többet birtokol valaki, annál gazdagabb az illető. (Ez már csak azért is így volt, mert egyrészt a pénzforgalom meglehetősen alacsony szintű volt, másrészt az ingóságok elég gyakran cseréltek gazdát, többnyire nem békés úton.) Másrészt a birtokolt föld nagysága volt a kulcsa annak is, hogy valaki mekkora sereget tudott kiállítani, és a sereg nagysága pedig annak a kulcsa, hogy sikerül-e általa még nagyobb területet meghódítani, illetve a meghódított területet képes-e uralma alatt megtartani. Ily módon a térképre tekintve egy adott ország, birodalom gazdasági potenciálja, ereje lemérhető volt annak területi nagyságából. (Persze a hűbéri rendszer bizonyos sajátságai miatt nem mindig lehet egyenes arányosságot feltételezni, hiszen pl. a területileg Európa legnagyobbjai közé tartozó Német-római Császárság rengeteg bajjal küzdött, de a fentebb vázoltak mégis igazak voltak, csak nem a hierarchia csúcsán állóra, hanem a tartományurakra.) Az imént birodalmakról beszéltem, és ez nem véletlen. A fenti szemlélet ugyanis tökéletesen figyelmen kívül hagyott egy manapság létfontosságúnak ítélt szempontot, az etnikai hovatartozást. Így lehetett pl. Habsburg örökös tartomány Csehország, vagy különböző birodalmakhoz tartozó Itália egy-egy része egy-egy történelmi pillanatban. Vagy mondjuk Horvátország java része így tartozhatott a Magyar Királysághoz.
Nos, ezt az erősen a fegyverek dominanciáján és a föld birtoklásán nyugvó szemléletet kezdte ki fokozatosan a pénzgazdálkodás megerősödése, az egyéb gazdasági ágak kialakulása-felfutása, és a nemzeti eszme, a nacionalizmus térnyerése. Nem is kell hozzá túl nagy cinizmus, hogy a nacionalizmusra, a nemzeti eszmére úgy tekintsünk, mint ami az isteni eredetű monarchia ideáját leváltotta, és a birodalom eszméjét lecserélte a nemzetére. (Ez persze szoros összefüggésben áll az autokratikus, egyszemélyi uralmat leváltó, demokratikus formák térnyerésével is.)
És akkor itt kellene felmondani a történelmi közhelyeket, miszerint:
— A feudalizmusból örökölt birodalmak határai szinte sosem estek egybe a nemzeti-etnikai határokkal; így a multinacionális államok előbb-utóbb felbomlottak (Német-római Császárság), az addig széttagolt nemzetek pedig egy államban próbáltak egyesülni (Itália-Olaszország). Persze a hatalmi vagy épp nagyhatalmi vákumok mentén (Belgium), vagy épp a jól felfogott gazdasági érdekek alapján (Svájc) azért keletkeztek-maradtak fenn többnemzetiségű államok.
— Az egységes nemzetállamok ki-/megalakulása szoros összefüggésben áll a polgárosodással, valamilyen módon mindenütt a polgári átalakuláshoz kapcsolódik. Ahol ez az átalakulás megkésett vagy felemás volt, ott felemás képződmények jöttek létre eredményeképpen: a kevéssé demokratikus Német Császárság, vagy a dinasztikus alapokon álló Olasz Királyság.
— A történelmi Magyarország több szempontból is perifériára esett ebben a folyamatban, hiszen polgári fejlődése megkésett és szűk körű volt. Ráadásul ez a polgárság anyanyelvét-indíttatását tekintve nem annyira magyar, mint inkább német/sváb és zsidó volt. További hendikepként a történelmi Magyarország nemzetiségei (az egy, de szintén csak a 19. század utolsó negyedére létrejövő Romániát kivéve) nem rendelkeztek erős, polgáriasult nemzetállammal, amely alternatívát jelenített volna meg; így a nacionalizmus szélsőséges formában (is) megjelent körükben. És a dolognak ezzel még mindig nincs vége. Az elbukott polgári forradalom, '48 után ugyanis az egységesítő-modernizáló osztrák birodalmi törekvésekkel szemben a magyar nemzeti öntudat szinte szükségszerűen fogalmazódott meg a konzervatív-nemesi szemlélet átvételében. Ez kapott aztán közjogilag is szentesített formát az 1867-es kiegyezéssel, és össznemzeti megerősítést az ideológia szintjére emelve a millenniumi ünnepségekkel. Kibontakozott tehát az a képlet, amely nagyjából úgy nézett ki, hogy a (konzervatív-nemesi) múlt és vele az ennek keretet biztosító Árpád-kori Magyarország (annak feudális-birodalmi szemléletével) nemzetivé, magyarrá, sőt "Magyarrá" vált. És persze így vált magyarrá a nemesség önképét a múltba visszavetítő hun legenda annak minden elemével együtt. A múltba való fordulás mellett szükségszerűen és a sajátos logika szerint logikusan vált a modern állami, polgári berendezkedés idegenné: először Habsburg-csinálmánnyá (ahogy például Madách ötletesen karikírozza A civilizátorban), majd a történelem eseményei nyomán idegenszerűvé, azaz zsidó machinációvá.
— És ha fenti halmozottan hátrányos helyzet nem lett volna elegendő, jött az I. világháború, és Trianon kataklizmája. Azaz a magyarságnak nem volt ideje kinőni, meghaladni, és kinevetni a fentebb tárgyaltaknak megfelelően rögzült fixa ideát, hanem miközben javában abban lubickolt, azt "kihúzták" alóla. Így aztán nem csoda, hogy a "dicső történelmi múlt - mítikus hagyomány - nagy/birodalmi Magyarország" tényezők elválaszthatatlanul egymáshoz forrtak, mintegy egymás előfeltételeiként jelentek meg, és élnek tovább napjainkig a magyar köztudatban.

Olimpia volt

A TÁVOLSÁGOT, MINT ÜVEGGOLYÓT...
Változóban vannak az idők. Az én időmben még minden kisfiú mozdonyvezető vagy tűzoltó akart lenni (a lírai hajlamúbbak még esetleg katonák és vadakat terelő juhászok). Ma azonban egyértelműen a MOB-elnökség nemcsak minden gyermek, hanem egyenesen minden felnőtt szíve vágya is. Mert nem elég, hogy a MOB-elnök gyakorlatilag leválthatatlan, de a pekingi olimpia kapcsán (sőt, utólag már a 84-es los angelesi kapcsán is) az is kiderült, hogy semmiről nem tehet, nem felelős semmiért. Sőt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke még a valósággal is sajátos viszonyban áll: ha valami nem úgy történik, ahogy ő elvárta, megjósolta, akkor természetesen a történések, és azok összes szereplője a hibás; és mégcsak véletlenül sem az elvárások vagy neadjisten azok megfogalmazója. Bár természetesen hallatszanak olyan hangok (a nyílt levél SP-nak különösen szívhezszóló), amelyek a nép MOB-elnökét aljas módon megpróbálják besározni, de az azért tudnivaló, hogy Schmitt Pál szíve igenis együtt dobbant a sportolókéval. Eleve időt, fáradságot és a köz pénzét nem kímélve kiutazott a távoli Pekingbe. De mindez nem elég: percről percre együtt élt a versenyekkel: a minden magyar médiát letaroló "8-szor is csak egy kicsin múlt" szöveget például rendszeresen építgette, update-elte, én pl. a hvg-ben találkoztam egy korábbi fázissal, amelyben még az 5-ös szám szerepelt. Nem mennék bele, hogy ez a nyilatkozat miért képmutató és ostoba (csak egy alapvetést említenék: a VERSENYsport arról szól, hogy valamelyik résztvevő jobb valamennyivel), inkább hadd idézzem másik kedvencem!
SP fősporttisztségviselő elmondta, hogy ő már 2002 óta (jaj, de ismerős évszám is ez, mi is volt ekkor? melyik kormányt váltotta melyik?) mondogatja, hogy nem lesz ez így jó, mert a romlás útjára léptünk. Szép, korrekt, politikamentes nyilatkozat; de nekem azért mégis van vele egy-két gondom. Az egyik az, hogyha 2002-ig minden nagyon szép és nagyon jó volt (kivéve persze nyilván a '94 és '98 közötti időszakot), akkor hogyan sikerült 6 év alatt tönkrevágni egy ilyen tökéletes szisztémát, mint amit a magyar sport képviselt 2002-ig? Sőt, ha jól emlékszem, Athénban még minden rendben volt (hiszen nagyjából annyi aranyat hoztunk, mint ahogy az Elnök Úr elvár... izé, megjósolta — a doppingbotrány pedig csak arra volt jó, hogy az ezen poszt elején vázolt elnöki érinthetetlenséget alátámassza), szóval, ha villám sebesen 4 év alatt sikerült mindent szétverni, a MOB miért nem emelte fel szavát? Vagy ha más eszköze nem maradt, esetleg egy kollektív lemondás... Tudom, tudom, olyan erőszakos a tagság, hogy folyton visszaszavazza az embert a hatalomba. De akkoris: hát egy ilyen kiváló sport- (és egyéb) diplomata hogy adhatja a nevét egy ilyen alantas folyamathoz??
És biztos, hogy ez a folyamat csak 2002 óta tart? Az összes média tele volt vele, hogy olimpiai összteljesítményünk a rendszerváltás óta folyamatosan lefelé tart. Igazán olyan nagy dolog lett volna bemenni a 2000-es olimpia után az akkori miniszterelnökhöz, és jól az asztalra csapni, hogy ez így nem mehet tovább?
Persze az sem volt rossz, mikor a jeles esemény utolsó napján jeles sportvezetőnk akként értékelt, hogy ő ma 15 (!!-alig rosszabb, mint a Helsinkiben nyert 16 arany!) magyar aranyérmet adott át, nevezetesen a vízilabda-csapat tagjainak. És persze azt sem mulasztotta el hozzátenni: szerinte egy csapat-arany még értékesebb is, mint az egyéniben nyert. Nem szállnék vitába egy ilyen kaliberű sportszakemberrel, de azt azért megjegyezném, hogy a MOB által is jóváhagyott díjazási/honorárium-rendszer mintha nem ezt mutatná. Az egyéni győztesek ugyanis 20, míg a csapatban aranyat szerzők 12 millió forintos egyszeri juttatásban részesülnek.
Ez is csak azt mutatja, hogy minden értéket nem lehet pénzzel megmérni.

PHENJAN, KHARTOUM, HAVANNA ??
Igazából még nem olvastam hivatalos diadaljelentést, de az indirekt jelzésekből (és a már megmutatkozó anyagi haszonból) nem merészség levonni azt a következtetést, hogy a NOB szerint a pekingi olimpia átütő sikerrel zárult, és elérte célját. Többször írtam már róla (most lusta vagyok saját blogomban linkeket vadászni, akit érdekel, az megtalálja az "olimpia" címke alatt), hogy képmutatásnak érzem az olimpia "diktatúraszelídítő" funkciójáról szőtt álmokat. De ha most az derül ki, hogy ez a törekvés mégis sikeres volt, (bár a Kínából érkező tudósítók és hírek nem erre utalnak,) akkor egészen egyszerű és egyértelmű a jövő útja. Keressük meg a világ még meglevő minél vadabb diktatúráit, és sorban adjuk nekik az olimpia rendezési jogát! (És amilyen túlkínálat van e szempont szerint a helyszínekben, érdemes volna megfontolni a 3, 2 sőt akár az évenkénti olimpia-rendezést is!!) Bár a NOB sajnos következetlen volt, és a 2012-es olimpia rendezési jogát Londonnak ítélte, de ha a fentebb vázolt elképzelés megvalósul, akkor már 2013-ban Észak-Koreában, Szudánban vagy akár Kubában, esetleg Iránban üdvözölhetjük a világ spotolóinak színét-javát. Ezzel egyben sikerülhetne kifogni a szelet azoknak a kalandor elképzeléseknek a vitorlájából, amelyek diktatórikus berendezkedés megléte nélkül pályáznak a 2016-os, vagy a 2020-as olimpia megrendezésére. Bár egyik-másik jelölt ilyen-olyan kis engedmények árán akár megfelelőnek is tűnhet (Thaiföldön pl. államcsíny jelei mutatkoznak), de azért elég gyenge a felhozatal. Bááár... ott látom a 2020-as jelöltek közt Budapestet is. Lehet, hogy a Budapesti Olimpiáért Mozgalom helyzetértékelése mégiscsak reálisabb olimpiai esélyeinket illetően mint azt sokan hittük?