Ha nem szeretsz a Tiédtől eltérő nézetekkel szembesülni, vagy nem szereted a meglepetéseket, vagy egyszerűen csak tudni szeretnéd, hol jársz, először olvasd el az "Elvi nyilatkozat" oldalt !!!

2009. december 31., csütörtök

Repül a nehéz dóm...

Közhely, hogy mi magyarok pesszimistán szemléljük történelmünket: azt jogos vagy jogtalan sorscsapások sorozataként fogjuk fel (hogy messzire ne menjünk példáért, elég csak épp nemzeti himnuszunkat felidéznünk). Néha azonban nem vesszük észre, hogy a Sors/a Jóisten nemcsak utólagos csapásokat mér ránk, hanem megadja a lehetőséget arra is, hogy okos emberek módjára mások hibáiból tanulhassunk — ha nem is éppen előzetesen, de épp csak utólagosan.
Lássuk be, Olaszország nem nyomasztóan jó teljesítményével fog bekerülni a modern demokrácia aranykönyvébe. Kormányok jöttek-mentek, teszefoszaság váltott brutalitást és viszont; kalandorok és idealisták ültek a miniszeri bársonyszékekben és álltak a kormányok élén. Minderre a katyvaszra még sikerült rátromfolniuk derék taljánoknak Silvio Berlusconi előkapásával a sifonérból, és az ő többszöri megválasztásával feltenni a koronát eme emlékezetes teljesítményre. Mert az is kétségkívüli tény, hogy az Il Cavaliere-hez képest a síkvidéki tapír bízvást a spanyol udvari etiketten pallérozódott úriembernek tekinthető. Nemcsak a jogállam saját szájaíze szerint való értelmezése, és ezzel annak megcsúfolása, de a gátlástalan niggerezés, az angol királynő és az EU-csúcs összes államfőjének semmibe vétele is árnyalják a képet. És akkor még érdemes arról is megemlékeznünk, hogy Berlusconi magánembernek sem sokkal különb, sőt! Macsó, sőt hímsoviniszta tempói is örökre emlékezetesek maradnak.
Mégis most, hogy Olaszország megválasztott miniszterelnökét nagyon durva inzultus érte, érdekes módon mégsem beszél senki olyasmiről, hogy milánói dómmal megdobni valakit igazából a szabad véleménynyilvánítás legfelső fokú attribútuma. Vagy akár csak arról, hogy a fent leírtak miatt az áldozat igazából megérdemelte a sorsát. És még csak az sem került szóba, hogy egy ilyennel szemben minden megengedett, pláne az Ügy érdekében.
Mégis azok a suttyó, agyatlan digók képesek voltak átlátni, hogy a miniszterelnök megtámadtatásának bármiféle helyeslése a mindenkori miniszterelnök presztízsét, és ezzel végső soron a demokratikus berendezkedést ássa alá.
Igazából a kérdés most már csak annyi, hogy képesek vagyunk-e ebből tanulni. Legalább utólag.

2009. december 7., hétfő

Oltogatás

Akkor, amikor a genfi órásmester fia valamikor a 18. század közepén papírra vetette gondolatait a "társadalmi szerződés"-ről, aligha számított ilyen átütő sikerre. Mert bár igaz, ami igaz, a szerző neve manapság már egyre kevesebbek számára cseng ismerősen (műveltebbek még emlékezni vélnek a pár évvel ezelőtti Milan Oddo-Gattuso-Russo tengelyére, ahol a bal oldali középpályás ígéretesen induló karrierjét egy sajnálatos térd/boka sérülés törte ketté); de az általa megfogalmazott gondolatok mára már a közgondolkozás részévé értek. Hiszen szinte közhely az a felfogás, hogy a modern állam egyik alaphivatása az, hogy mindent megtegyen polgárai testi-lelki épségéért (illetve az erre való lehetőségek biztosításáért) — ha már e célra tekintélyes sápokat szed be ( általánosan, és jelen esetben célzottan is, az egészségügyi területre vonatkozóan).
Szép példája (legalábbis felerészben) a fentebbieknek mindaz, ami manapság történik kis hazánkban a H1N1-járvány (ami persze nincs is) és -vakcina kapcsán. Mára erősen feledésbe merülni látszik az feszült várakozás, sőt szinte már-már követelőző türelmetlenség, amely a Hozzánk mind közelebbi tragikus esetek kapcsán kialakult. Az akkori közhangulatot röviden talán úgy lehetne összefoglalni, hogy vakcinát akarunk, de most azonnal, hiszen eleve kötelessége az államnak a polgárai mindenáron való védelme, másrészt pedig mekkora nagy üzlet is lesz, ha nekünk az elsők közt sikerül ilyesmit kifejlesztenünk és gyártanunk. Pláne, hogy tekintettel a magyar szürkeállomány világhíres mivoltára, ez szinte kötelességünk is. Nos, némi tradicionális tökörészés után - párhuzamosan több más ország hasonló kutatásaival - el is készült a magyar vakcina. És láss csodát: a hangulat épp ellenkezőjébe fordult!!
Egyszerre csak az lett a baj, hogy van oltóanyag. Mert hogy az oltóanyag nem is oltóanyag, hanem az elvetemült Hatalom, a sátánkormány manipulációja arra irányulóan, hogy kiirtsa a magyarságot (ami nyilván minden kormány - kivéve persze a nemzeti érzelműeket - alapvető célja; csak az ilyen pénzéhes banda akkor vajon kitől fog adót szedni??). De ha történetesen az oltóanyag nem is mérgező, bizonyára többet árt, mint használ; de ha mégis használ, akkor meg szégyellje magát, hogy offshore konstrukcióban jött létre. (Nem mintha ez bármilyen vírust a legkevésbé is érdekelne...) Lehetetlen, hogy ne jusson az ember eszébe a Hofi-féle örök példázat a nyuszikáról, akin hol volt sapka, hol nem volt. De aki kicsit jártasabb a történelemben, annak másik eset is eszébe juthat. 1831-ben a Felvidéken kolerajárvány ütötte fel fejét. A hatóságok megpróbálták megakadályozni a kór terjedését: a kor nem túl acélos egészségügyi tudásával felvértezve fertőtlenítő-fertőzésmegakadályozó hatásúnak hitt klórmeszet szórtak a környék kútjaiba. A 19. század elejének végletekig kizsarolt-megdolgoztatott jobbágysága pánikreakcióval válaszolt a feszült helyzetre: az egészségügyieket kútmérgezőknek tartva elkergették, sokszor meg is lincselték; majd a "felbújtókat" keresve haragjuk földesúraik ellen fordult. Végülis a csalódottság és a reményvesztettség a felfokozott hangulatban a lázongásokat regionális méretű parasztfelkeléssé fokozta, amelyet csak fegyveres erővel lehetett letörni. Bár még a legkegyetlenebb földesúrak esetében sem akadt példa arra, hogy jobbágyaikat mérgezzék, irtsák, így közvetve saját megélhetésüket is veszélyeztessék. A körülmények és a mendemondák által felheccelt népet azonban ez már nem érdekelte. Valami ilyesmi történt most is: az oltani - nem oltani kérdése nem az egyéni megítélés, sőt esetenként mégcsak nem is a veszély józan mérlegelésének kérdésévé vált, hanem a politikai meggyőződés függvényévé. Bár 1831 óta a naptár már 178 évvel többet mutat, de hogy eltelt-e valójában ennyi idő, az nagyon kétséges...
________________

Úgy tűnik a BKV-buszok újfajta politikai médiafelületté kezdik kinőni magukat, ahol a nép hangja spontánul írott formába öntődhet, és teret kaphat. Most 1-2 hete pl. egy viszonylaton ezzel a kis gyöngyszemmel találkoztam, több példányban is, az ablakok alatti furnéron sietősen felskiccelve: "etil-higany (tiomerzál) a H1N1-vakcinában - >>segédanyag<<". Nyilvánvaló, hogy a szerzőnek nem a széleskörű ismeretterjesztés volt a célja, melynek keretei közt közkinccsé teszi a vakcina kémiai összetételét, ennél magasztosabb célok vezethették filctollát. Márcsak azért is, mivel a "tudás" terjesztésének fóruma és módja kiáltó ellentétben áll azzal, amit terjeszteni vél. (Más szóval: egy diplomás vegyész, vagy esetleg biokémikus nem ezt a módját választaná annak, hogy a veszélyt világgá kiáltsa.) Sokkal inkább a reklámokból ismert "mondjunk valami idegenesen-nagyon tudományosan hangzót, és az biztos hatásos lesz" mentalitás. Tiomerzál, meg etil-higany... ezek bizony nagyon tudományos dolgok, és ha kimondjuk, hogy veszélyesek, akkor ezzel máris hitelesítették önmagukat. Csal pl. érdekes módon még sehol sem olvastam olyan graffitit, hogy "ne igyál etil-alkoholt, mert vakságot okozhat, sőt életveszélyes"...
_________________

Terjed a járvány... nincs elég vakcina, nincs elég oltóhely, betörnek egy patikába, hogy oltóanyagot lopjanak; pánikba esett ukrán állampolgárok próbálnak nálunk oltóanyaghoz, de legalább maszkhoz jutni.... és mindeközben 20 közelébe (vagy azon is túlra) kúszik a halálos áldozatok száma, köztük kiemelkedően magas aránnyal jelennek meg a terhes kismamák, akiket ugyebár nem szabad beoltatni.... A Zemberek Pártja eljutott oda, hogy hihetetlen fanatizmust gerjesztve azt szuggerálta, hogy a politikai meggyőződés még az emberi életnél is fontosabb... jelen, adott esetben a sajátunknál is. Ennél már csak az a siralmasabb, hogy az öntudatos választópolgárok milyen nagy számban meg is kajálták ezt.

2009. november 30., hétfő

Csúnya rasszizmus

Ma a fenti címmel az alábbi olvasói levelet küldtem a Magyar Narancs szerkesztőségébe:
"Kedves Narancs!
Előző számotokban jelent meg Mérő László Csúnya matek című írása. Úgy tűnik, a különben kiváló intellektusú Mérő László sorozatosan melléfog, amikor a rasszizmus kérdésében próbál megnyilvánulni. Ezúttal is ez történt, a nevezett cikkben ugyanis egyedül a matematikára vonatkozó állítások helytállók. Miután a matematikus nem tartja fontosnak tisztázni, kivel vitázik, magamat tekintem a "civil jogvédő" álláspont képviselőjének. És mint ilyen kihangsúlyoznám, hogy két nagyon csúnya rasszista alapvetés is elbújt a cikkben, ami enyhén szólva is felháborító.
Egyrészt Mérő László, hogy igazát bizonyítsa, nem szűnik meg hangsúlyozni, hogy bizonyos bűncselekmények gyakoribbak a cigányság körében. Csakhogy, egy antirasszistának illene tudnia, hogy Magyarországon (egyelőre) nem vezetnek statisztikát az elkövető nemzetiségi, etnikai hovatartozásáról. Ily módon, arra sem létezhet statisztika, hogy melyik nemzetiség/etnikum milyen bűncselekményeket követ el frekventáltan. Azzal, hogy Mérő mégis ilyet sugall, egész pontosan azt teszi, amit egykori vitapartnere, Tomcat szokott.
Van egy nagyobb gond is. Nevezetesen, hogy a nemlétező statisztika alapján a cikkíró helyesli a magyar rendőrség azon gyakorlatát, hogy "A" cigányokat százalékosan gyakrabban igazoltatják. Azaz, kiváló rendfenntartóink ránézésre 100%-os biztonsággal meg tudják különböztetni, ki a cigány, és ki nem. És ha így is van, és ezt a képességüket gyakorolják, az teljesen helyénvaló. Mert matematikailag indokolt.
Őszinte gratulációm Mérő Lászlónak, hiszen a matematikai eljárások védelmében olyan látens rasszista propagandát valósított meg, hogy bármilyen "civil jogvédő" falra mászhat tőle. "
(A hivatkozott Mérő-cikk itt olvasható.)

Update (dec. 2.): a Mérő-cikk kapcsán gyakorlatilag a fentivel teljesen egyező gondolatmenetű olvasói levél jelent meg a mai/holnapi Narancsban, itt. Jó dolog prófétának lenni:)

Update II. (dec. 9.): az előző fényében némileg meglepő módon a Magyar Narancs szerkesztősége jónak látta megjelentetni az én fentebb olvasható hozzászólásomat is. Itt tekinthető meg teljes pompájában.

2009. november 17., kedd

Birtokon belül

Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, mi a baj ma és itt, akkor alighanem az elsők közt jutna eszembe az, hogy: "A legtöbbször nem arról beszélünk, ami az adott kérdés igazi lényege, így eleve elzárjuk magunktól a megértés és ezzel a megoldás lehetőségét is."
Ennek ékes bizonyítéka a bulvármédia legújabb gumicsontja, a halott férje ivarsejtjeiért jogi canossára kényszerülő özvegy esete. Eltekintve attól az apróságtól, hogy ha valami, akkor ez igazán nem a bulvár tollára való téma, igazából két kérdést elég föltenni.
Az első az okra - vagy ha úgy tetszik, a célra - vonatkozó kérdés lenne. Azaz: miért kerültek eltárolásra azok a bizonyos hímivarsejtek? Akárhogy is kerülgetjük a témát, nem nagyon találunk más választ erre a kérdésre, mint azt, hogy nyilvánvalóan későbbi felhasználás céljából, hiszen aligha akad ember, aki ilyemsit pl. múzeumba szánna. (Az már csak mellékkérdés, de ugyanilyen könnyen megválaszolható, hogy ki volna jogosult a felhasználásukra: nyilvánvalóan a feleség, mint legközelebbi – és egyetlen jogosult, legális – felhasználó!)
Hallom a kontrafelvetést: az ilyen cégek, amelyek profiljában a megőrzés, tárolás az elsődleges, hasznuk egy jelentékeny részét épp a fel NEM használásból szerzik, pl. a svájci bankok az ott "alvó" betétekből. Csakhogy itt jön a második kérdés: mi másra használható még fel ez a bizonyos letét/betét? És ismét lehet itt köntörfalazás, ötölés-hatolás, nagyjából megint ugyanahhoz a válaszhoz fogunk kilyukadni, mint az első kérdés esetében: a hímivarsejt praktikusan gyermek előállítására használható, és másra nem. És egyben ez a döntő különbség is egy "hétköznapi" bankkal szemben: amíg az ottani, pénz alapú betétek a tulajdonos halála esetén a bankár részéről könnyedén elverhetők, jelen esetben az elverés itt már régesrég bekövetkezett, hiszen nyilván így keletkezett, amit a klinika őriz. És talán nem is tévedünk túl nagyot, ha azt gondoljuk, hogy az egész szánalmas és megbotránkoztató huzavona célja a fentiek alapján nem más, mint hogy az elvertet elverhetővé konvertálják.

2009. október 30., péntek

Nem megy a vasút...

Most, hogy az elmúlt évek húsvétjaihoz, karácsonyaihoz, vagy egyszerűen csak hosszú hétvégéihez hasonlóan olyan újabb időszakhoz érkeztünk, amikor az ország java része vagy jószántából vagy külső-belső kényszerből utazni kényszerül(ne); most ismét kiderült, hogy a MÁV dolgozóinak érdekeit sürgősen meg kell védeni (mínusz 250ezer forint -- ez most valahogy elmaradt). Alighanem ezt hívja a politika nyelve eufemisztikusan "erős érdekérvényesítő képesség"-nek. A szakszervezeti zsargon meg- ahogy a tévés híradókból értesülhettünk róla - "jellemtelenség"-nek. Már a szakszervezeti vezető felfogásában legalábbis annak az illetőnek a vonatkozásában, aki nem sztrájkolt, ezért nem állította elő az egyébként minden ilyen alkalommal hőn vágyott célként megjelölt közlekedési káoszt. Vagy éppen nem adott előleget abból, amit a VDSzSz és a Fidesz apokaliptikus vízióként villantanak fel mindannyiszor, akárhányszor egy méter vasútvonal megszüntetése is felvetődik: nevezetesen, hogy a Zemberek nem tudnak utazni, eljutni céljukhoz, el lesznek zárva a világtól. Érdekes, hogy ezt pár vasutas érdekvédelmi céllal megteheti, magasabb érdekből (hogy az ország egésze kevesebbet hajigáljon a MÁV feneketlen zsákjába) viszont már hazaárulás ilyesmire még csak gondolni is.
Mert legyünk őszinték: lehet persze okos beszélgetéseket szervezni pl. a HírTV stúdiójában, és azon nosztalgiázni, hogy a Magyar Királyi Államvasutak szellemi színvonalában és szervezettségében milyen magas szinten állt (tényleg volt ilyen műsor, sajátszeműleg láttam!!), de ez akkor is parasztvakítás, vagy mellébeszélés, hogy konkrétabbak legyünk. És tartalmát tekintve nem több, mint a kocsmapult mellett előadott nosztalgikus katonatörténet, amin így utólag nagyon jót röhögünk mindnyájan, talán azokat kivéve, akik egy-egy teljesen békés hadgyakorlaton a "természetes elhullás" áldozataivá váltak. Egyszerűbben megfogalmazva: az a képességünk, hogy valamire tudunk visszatekintve nosztalgiával és derűsen gondolni, nem legitimálja a gondolat tárgyát. Sem a Magyar Néphadsereget, sem az Államvasutat.
Érdemes persze reálisan szemlélve azt is észbe venni, hogy a magyar (és a világon mindegyik) személyszállító vasúti szolgáltatás a kezdet kezdetétől, egészen szent Baross Gábortól kezdődően veszteséges volt, és ennek megfelelően állami támogatások, koncessziók és mindenféle visszaélések kísérték egész történetét. Aki mást állít, az egész egyszerűen hazudik. Ha lehet valami különbséget felfedezni a korai és a mai állapotok között, az az az egyszerű tény, hogy a 19. század közepén a vasútnak nem volt korszerű és gyors alternatívája sem a közösségi, de méginkább az egyéni személyszállítás területén, így fejlesztése szükségszerű korparancsként jelent meg. Az, hogy ma mit kezdünk, akarunk és tudunk kezdeni ennek a fejlesztésnek a ránk maradt hagyatékával, az az igazi kérdés.
Szerencsésebb országok talán jobban kezelik ezt: több koncepcióval és kevesebb "nemzeti kincs" meg "hazaárulás" felemlegetésével. Az azonban biztos, hogy a Máv jelenkori, és különösen utolsó pár évének története azokat látszik ékesen igazolni, akik azt hangoztatják, hogy - legyen szó akár a legszorosabb értelemben vett közszolgáltatásról is - az állam szinte mindig rossz gazda. Itt most eltekintenék az erre utaló jelek részletes taglalásától, de aki el kívánna mélyedni a téma egy részletében, annak ajánlanám a Magyar Narancs legfrisebb számában Váradi Balázs Alapterület című kis írását. (Ha lesz hozzá link, majd berakom, de addig is kárpótlásul egy kicsit más műfajból nézzünk valamit.)
A széltében-hosszában terjedő hírek szerint a 2010-ben bekövetkezendő "több mint kormányváltás; kevesebb, mint rendszerváltás" kapcsán felálló új kormány közlekedési miniszterét (és mint ilyent, a Máv legfőbb főnökét) Gaskó Istvánnak hívják majd.
Akárhonnan is nézzük: megérdemlik egymást.

2009. október 19., hétfő

Két vers október 23-ára (és 6-ára)

Ezt üzenem:

Faludy György

Óda a magyar nyelvhez
(részlet)

Most, hogy szobámban ér az est setétje,
te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje,
s ajkad, melyről az esti fák alól
először szólt az ének magyarul.
Arcod tatár emléke már ködös,
de titkunk itt e földön még közös
s a te dalod zsong minden idegemben
itt, idegenben.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán
vont hangszerén lázam, házam, hazám,
almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,
és dal a számon, mit kérnek majd számon: –
nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,
de Berzsenyivel zeng a mellkasom
s nem győz le ellenség, rangomra törvén,
sem haditörvény.


ezeknek:

Faludy György

„Az Állam”

Azt hittem mint gyermek: választanom
kell Plátó s Árisztotelész között,
s mivel szerettem Szókrátészt nagyon,
s mert Plátó volt a legkülönb görög

stilista, mellé álltam. Szókrátész
velem maradt, de Plátó elhagyott.
Nem kedvelem képzelgésekre kész
elméjét és a szörnyű Állam-ot,

hol szabadság helyett zsarnok vezére
injekciózza a szolga fejébe,
mit gondoljon. Elvetettem, mivel

ha megvalósul állam-ideája
– láttunk hasonlókat –, ott bizonyára
elsőnek őt kötötték volna fel.
(igen, erről van szó...)

2009. szeptember 14., hétfő

Elnézték??

Ritkán engedem meg magamnak, hogy konkrét cikkekre reagáljak, most hamarjában a doppingról írott posztomat kivéve nem is emlékszem másik ilyenre.
De most nem állom meg, hogy ne reflektáljak az index egy felettébb "érdekes" (de számomra inkább szomorú) cikkére.
A dolognak ugyanis csak egyik része, – még ha kétségtelenül nagyon fontos része is – hogy hol lakik az igazság: kik is a gyilkosok, hova kötik őket eszméik, és mit is akartak elérni. De ez az igazság, ha magyarázgatni akarjuk, nagyon relatívvá is tud válni. Érdemes azon elgondolkozni, hogy nincs a világtörténelemben annyira egyszerű és átlátható esemény, amelyet ne lehetne valami agyament összeesküvés-elmélettel bonyolultabbá tenni, és "természetesen" az ellenkezőjébe fordítani. Mindezek mellett egy műalkotásban prezentált belső monológot párhuzamba állítani egyrészt a sztálinista perek véres valóságával, másrészről a romagyilkosságok szintén véres és undorító-megrázó és ezért még fájóbb valóságával nagy merészség kell. És nem is okvetlenül intellektuális merészség. Remélhetőleg egyszer kiderül, hogy mi a tényleges igazság, de ennek a folyamatnak egész biztos nem használ, hogy ki-ki a saját gondolatkísérletét alternatív valóságként tálalja.
De valamit sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit a provokáció-ról, megrendezett merényletekről vizionálók igyekeznek nem észrevenni, vagy szándékosan elfelejtkezni róla. Ez pedig az, hogy provokálni, figyelmet valamire fókuszálni, csak olyasmivel lehet, ami erre alkalmas, ami nagy tömegeket képes megmozgatni. Tessék ír-, piréz- vagy svábellenes megmozdulásokat, provokációkat vagy ne adjisten merényleteket szervezni! Ha sikerülnek is, nem lesz nagy visszhangjuk, köztörvényes bűnügyek maradnak (mint ahogy azok is).
A gond ott kezdődik, ha valamilyen ügy olyannyira eléri a társadalmi ingerküszöböt, hogy abból pillanatok alatt robbanóanyag válik, mert ott lebeg a levegőben, és bármikor képes robbanást előidézni. És itt kell hogy észrevegyük, mekkora butaság azt állítani, hogy a későbbi gyilkosok lefülelése, alaposabb figyelése okvetlen megóvta volna az ártatlan áldozatok életét. Ha nem őket, másokat, és ha nem ők, akkor mások....
Elértünk ide is.... Részben épp azért, mert lusták voltunk figyelmesen kinyitni a szemünket.

2009. szeptember 9., szerda

Balsors, akit....

Szeptember 5-én, szombaton Budapesten a FIFA-világranglista 41. helyezettje minimális különbséggel, 2-1-re legyőzte a 47. helyezettet. Innen nézve tulajdonképpen nem történt semmi különös az égvilágon. Az, hogy mégis írok róla, az 2+1 tanulságnak köszönhető.
Az első kettő sporttárgyú (félig-meddig), és közülük az egyes számú viszonylag velősen összefoglalható a következőképpen:
1/ Nem igaz, hogy "ilyen gólt csak mi tudunk kapni". Tessék csak megnézni az alábbi felvételt!

12 éve, az 1998-as VB selejtezőinek utolsó körében a fehér mezes finnek 1-0-ás vezetésüknél (amelynek alapján ők végeztek volna másodikként, azaz pótselejtezősként) a hosszabbításban olyan szerencsétlenül kapkodva próbálták kivágni a labdát, hogy a védő fejbe rúgta vele kapusát, majd a "bogyó" onnan a hálóba vánszorgott. Hogy ki ellen? Bizony, épp ellenünk. Kifutó kapus meglehetősen gyakran rúgja a csatárba a labdát, de ilyen gólt azóta sem nagyon láttam: itt nincs kapura törő csatár, vagy felívelés, szerencsétlen nyelvrokonaink a még szerencsétlenebbül tébláboló magyarok helyett egymaguk intézik el a dolgokat. (Más kérdés, hogy a pótselejtezőben aztán, ahova így mi jutottunk ki, jöttek a jugók: 1-7 és 0-5.)
2/ A második tanulság kicsit több körüljárást igényel. Kezdjük talán ott, hogy miért is előzte meg rég nem tapasztalt felfokozott várakozás a magyar nemzeti tizenegy mostani fellépését. A válasz valami olyasmi lesz, hogy a selejtezők ilyen kései fázisában rég álltunk ennyire előkelő, a továbbjutás szempontjából bizakodásra okot adó helyen selejtezőcsoportunkban. Ez a megfogalmazás elég pontos, egyben nagyon is jól kifejezi a lényeget: ugyanis pontosan arról (és csak arról!) van szó, hogy az általunk — pillanatnyilag – elfoglalt második helyezés kedvező. Az, hogy ez így alakult, kétségtelenül a sorsolásra (pontosabban a kialkudott meccs-sorrendre) vezethető vissza. Először is érdemes észrevenni, hogy ez a sorrend úgy alakult ki, hogy a sorozatot nyitó itthoni dán (és a későbbi kinti svéd) meccs kivételével, a csoport "aljával" játszottunk. (Annyit kétségtelenül fejlődött a magyar foci, hogy ezeket a meccseket, ha kínlódva is, de "lehoztuk".) Igazából azonban érdemes volna azon elgondolkoznunk, hogy egy ilyenfajta mérkőzés-sorrend lekötése vajon nem puszta önbecsapás, vagy - rosszabb esetben - rövid távú manipuláció-e. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy ha utána kapirgálunk, akkor azt fogjuk látni, hogy válogatottunk az elmúlt 10-15 év VB- és EB-selejtezői során a riválisként tételezett csapatokkal (azaz, akiket meg kellett volna előznünk) szemben összességében 1-2, maximum 3 pontot volt képes összeszedni. Még egyszer mondom: nem egy-egy ellenféllel, hanem az összessel szemben együtt!! Kérdés, ha ez tényleg ennyire törvényszerű, mi értelme van erőltetni ezt a fajta meccsbeosztást. Mert ugye az jól hangzik, hogy a kezdetben összeszokatlan magyar csapat a könnyebb ellenfelek nyújtotta sikerélmény hatására annyira elkezdi érteni-érezni egymást, hogy a selejtezők végére olajozott gépezetként működve gyalázzák a gyepbe a világ legerősebb csapatait is. Csak egyrészt a tapasztalatok - meg az elmúlt 5, nélkülünk lezajlott VB - nem ezt mutatják. És abban talán végképp dőreség volna reménykedni, hogy a nívósabb futballkultúrájú országok jócskán előttünk járó játékosai mindeközben valamiképp nem csiszolódnak össze csapattá, sőt fantasztikus sikereinket látva végképp összebuknak. Ha valamiben lehetne reménykedni, az éppen az volna, hogy egy-egy erősebb, és még szintén összeszokatlan ellenfelet még a széria elején el tudunk kapni. A már emlegetett dán meccs is épp erre példa szerintem.
És most lássuk a "plusz egy" tanulságot!
A meccs utáni nyilatkozatparádéból különösen nagy visszhangot váltott ki Dzsudzsák Balázsé. Nem óhajtanék most azzal foglalkozni, hogy mennyire komolyan gondolta, tényleg visszavonta-e stb. A nagyon rossz dolog az egészben az, (és ezért kap ez a poszt "közélet" címkét is), hogy a vele szemben állókat/egyet nem értőket egyáltalán eszébe jutott nem magyar-ként megcímkézni, azaz végső soron hazaárulóként, a nemzeten kívülállóként láttatni őket.
A politika sikerrel foglalja el a sportot, de persze, csak ha igazi magyarok vagyunk.

2009. szeptember 1., kedd

Öreg ember kalapban, gitárral




Lassan sétálok befelé, nem mondhatni, hogy "sodródom a tömeggel"... nincs igazán nagy tömeg, sodrás meg még kevésbé van. Kicsit zavaró nekem, hogy akár lanyhának is volna nevezhető az érdeklődés, ha egy-két szembejövő nem mondaná permanensen és mutogatná táblán, hogy "Jegye(ke)t veszek!" De ez legalább apró (kár)örömet jelent, ahogy a táskámba nyúlva megtapintom a borítékot, amelyben ott a jegy, rajta a dátum: 2009. augusztus 31.; 19.30 óra; és az előadó neve: Leonard Cohen.
Negyed nyolc körül ülök le a helyemre (mellém később terjedelmes hölgy kerül, aki másfél széket foglal, ráadásul akadályozza a kilátást a kettővel odébb ülő csinos lányra — előbbiről később kiderül, hogy volt munkatárs, utóbbiről, hogy volt tanítvány), ahogy körbenézek saccra gyenge 3/5 ház van, ez lassan később felkúszik 2/3 körülire; de még így is nyomasztóan sok az üres szék, sőt helyenként egész sorok piroslanak üresen. Madonna alaposan rádolgozott a koncertek pontatlan kezdéséről szóló sztereotípiákra, láthatóan mindenki úgy érzi, ráér még, úgyis csak vicc a fél 8-as kezdés. Leonard Cohen azonban nem Madonna (nemcsak az életkor-beli különbség vagy a szexepil eltérő mivolta okán): majdnem pont 19.30-kor gyorsan beszalad valaki, penget egyet-kettőt az odakészített gitáron, aztán már lép is le a színről. Az este várható hangulatáról már az sokat elárul, hogy ezt a nem túl bonyolult produkciót is kisebbfajta ováció fogadja.
És alig 10 perc késéssel már tényleg elkezdődik a koncert. Aki ismeri a turné anyagát tartalmazó Live In London CD/DVD anyagát, azt kezdetben nem éri sok meglepetés: látszatra a kitaposott úton halad minden, csak épp a számok közti átkötő szöveg, a kommentárok látszanak elmaradni, mintha az idős dalnok tartana a nyelvi korlátoktól. Így persze kicsit kopik a várható élmény, hiszen hiába az élő koncert, ha csak "elnyomott" számok vannak szépen sorban. Aztán a harmadik szám után mégis megszólal: majdnem elfogódottan mond köszönetet a meleg fogadtatásért, és megígéri, hogy ma este mindent belead társaival együtt. És innentől nincs megállás: a közben dugig telt széksorokban ülő közönség és a poéta egymásra talál, egymást inspirálják, é s a hangulatnak a többi zenész sem tud ellenállni: mindenki a maximumon pörög.
Egy-két, talán az előadó megítélése szerint kulturálisan jobban kötött szám (mint pl. a Democracy [nagy sajnálatomra]) elmarad, de bejönnek helyette olyan klasszikusok, mint a Famous Blue Raincoat vagy a Partisan. Cohen láthatólag lubickol a hangulatban, de egyáltalán nem könnyedkedi el a dolgokat: boldog, de ihletett is vagy ünnepélyes, ha éppen azt követeli az adott dal. A koncert több állva tapsolós ráadás után 3 és fél óra után ér véget: közös áldás és köszönet után a Mester útjára engedi hallgatóságát.

Áll egy vén, csaknem háromnegyed századot megélt öreg zsidó a színpadon. Fején kalap, nyakában gitár, és azt csinál egy sportcsarnoknyi emberrel, amit csak akar: hol a figyelem halálos-feszült csendjét teremti meg, hol őrjöngő tapsvihart vált ki. Sírunk (jómagam "csak" kétszer: az első szám, a Dance Me To The End Of Love ["hát tényleg itt van, élőben hallgatom!"]; és a Bird On The Wire, a köztudottan himnusz-hitvallás-jellegű szám alatt), lúdbőrzünk (azt aztán jó sokszor). Felállva tapsolunk.
Megtudjuk, mi az a katarzis.


2009. augusztus 25., kedd

Régi dicsőségünk...

Sokszor - többek között e virtuális hasábokon is - sok szó esett arról, hogy szegény, sorscsapásoktól sújtott kis országunk egyre több területen kerül a rendszert váltó országok és az EU egészének viszonylatában "szégyenpadba", azaz mutat fel vészes és behozhatatlannak tűnő hátrányt.
Egész eddig úgy tűnt, hogy egy területen biztos és behozhatatlan az előnyünk: nacionalizmusból, nacionalistáink színvonalát tekintve messze a mezőny előtt járunk — hittük.
Most azonban kiderült, hogy az a túlzott elbizakodottság, amellyel eddig képzelt babérjainkon ültünk, korántsem volt indokolt, és ha nem vigyázunk, hamarosan ezen a területen is a szégyenpad várhat ránk. Eme szégyenteljes lemaradásra a Steaua-Újpest és az Újpest-Steaua EL-mérkőzések kapcsán derült fény. Egy románokkal szembeni "rangadó" a régi szép időkben egy valódi virtigli magyar nacionalistának nem okozhatott problémát, simán, álmából abszolválta bármelyik kezdő, nemzeti színekre mázolt tapló.
Így virradt fel az Európa Liga oda- és visszavágója. A bukaresti mérkőzés igazi élvonalbeli tahóságot hozott, amely még a valaha oly fényesen tündöklő magyar nacionalizmusnak is becsületére vált volna. Bár kétségtelen, hogy az Európa élvonalába törekvő román kollegák hozott anyagból dolgoztak, de megvolt bennük az invenció, a kitartás (tessék megszámolni hány táblát kívánt a felírat betűnkénti felpingálása, és micsoda szervezőmunkát a megfelelő sorrendben való felmutatás)! És a legfontosabb: igazi européer nacionalista módjára, udvariasan, saját nyelvén gyalázták az ellenséget!!!
Ezt kellett volna überelnünk, vagy legalábbis egalizálnunk a visszavágón ahhoz, hogy a régi magyar nacionalista nimbusz ne kopjon meg. Sajnos azonban nem sikerült. Az első mérkőzés sarokpontjának bizonyuló - imént méltatott - bukaresti felirat egészen döbbenetes reakciót váltott ki legifjabb magyar nacionalistageneráció "jeles" tagjaiból: ahelyett, hogy hatványozott formában visszaugattak volna, és még valami sokkal ocsmányabbat írtak volna a románság képviselőiről - ahogy azt minden alapfokú nacionalista-képző tankönyvben leírják az első leckék közt - nekiálltak vitatkozni az első meccsen kifeszített felirattal. (Vajmi kevés vigaszt jelenthet, hogy ezt legalább érvelés nélkül, pusztán állítások megfogalmazásával tették, ez már nem sokat mentett a helyzeten.) És sajnos azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy ez az önmagában is hajmeresztő kísérlet ráadásul még a modern európai kívánalmaknak sem felelt meg. Ahogy a román nacionalisták példát mutattak, és a magyarokat gyalázó feliratot nem restellték magyarul kitenni, hogy ezzel is nagyobbat üssenek ugyanúgy a mi fiainknak is kutya kötelességük lett volna akár egy okleveles tolmács, akár valamely webes fordítóprogram segítségével lerománítani mondandójukat. Sajnos azonban úgy tűnik, a veretes hagyományok után sóhajtozó magyar futball után a régi dicsőség után nosztalgikusan áhítozó magyar nézőtéri taplóságot is utoléri sorsa: belterjes, köldöknéző, önnön sémáit ismételgető partikuláris képződménnyé válik, amely egy idő után már alapvetően képtelen lesz a megújulásra, mégha mutatkozna is már rá igény. Erre utal a Megyeri úti mérkőzés néhány egyéb fejleménye is: hogy honi nacionalistáink az idejétmúlt "király" terminológiával fejezték ki a magyarság viszonyát a román néphez; hogy a román=cigány képletet rettenetes nagy becsületsértésként próbálták meg elsütni, abból a téveszméből kiindulva, hogy a rasszista cigánygyűlölet nemcsak a Kárpát-medence terméke, hanem világszerte trendi irányzat; és végül, hogy az ellen iránti gyűlöletüket különféle tárgyak a szembenálló csoport felé való hajigálásával vélték levezethetőnek. Pedig legyünk őszinték: erre egy csapat jobban kondicionált csimpánz is képes volna, feltéve persze, ha a törzsfejlődés során már jónéhány évmillióval ezelőtt nem hagyták volna el ezt a szintet.
Ígyhát tényleg nem marad más hátra, minthogy letargikusan egyetértsünk az index sportrovatának cikkével, és rögzítsük: nemcsak labdarúgóink, hanem huligánjaink is kiestek az Európa Ligából.

2009. augusztus 23., vasárnap

Szkítia bölcsei avagy tudnivalók a világzsidó-összeesküvésről

Ha az ember, hozzám hasonlóan óhatatlan és olthatatlan vonzalmat érez aziránt, hogy a Nemzet részévé, tradicionális konzervatív értékrendet valló, hasznos polgárrá váljon, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy az ideológia alappilléreivel is megismerkedjék. Ahhoz pedig kétség sem férhet, hogy ezek közül a pillérek közül a legpatinásabb, és mindmáig a legszilárdabb a zsidóság nemzetközi aknamunkájának megismerésén, feltérképezésén és annak preventív jellegű propagandisztikus ismertetésén (rövidebben: az antiszemitizmuson) nyugszik.
Ha a fent taglalt magasztos céloktól áthatott (hon)polgár kellő figyelemmel és kitartással (hehehe, érted, ugye? "Kitartás!"-sal, ez marha jó, nem?:))) tanulmányozza a szakirodalmat (,amelynek bősége-változatossága kissé visszarettentő lehet, de az vigasztaljon mindenkit, hogy ez csak a kiadványok darabszámára áll, tartalmukra aligha), akkor nagyjából a következő alaptézisek rajzolódnak ki lelki szemei előtt.
I. A zsidók és a történelem
A zsidóság figyelemre méltóan régen (náluk régebben nyilván csak a Szíriuszról elszármazott magyarság [hát innen az izraeliták nagy irigysége!!]) és jobb ügyhöz méltó buzgalommal vesz részt a történelemben. Érdekes, de sokatmondó tény, hogy – az ősközösséget kivéve – minden eddigi társadalmi-gazdasági berendezkedést ők találtak ki és vezettek be. Nézzük sorjában, hogy miért, mi célból!
— A magántulajdonon alapuló ókori, rabszolgatartó társadalmat azért, hogy a magántulajdon által kizsákmányolják a többi, keresztény népeket. A zsidók (a továbbiakban: zs-k) félelmetes elvetemültségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy ebben még az sem gátolta meg őket, hogy a kereszténység még nem is létezett.
— A feudalizmussal azért váltották ezt fel, hogy az időközben szintén általuk (lásd lejjebb) bevezetett pénz segítségével markukba kaparinthassák Európa gazdasági életét, valamint azért, hogy az inkvizíció által végrehajtott zs-égetések, illetve a lakosság jogos haragjából származó pogromok révén lélektanilag előkészítsék a holocaustot.
— A kapitalizmus által a pénz uralmának még teljesebb térnyerését, a globális piac létrejöttét, és ezzel a zs-ság teljes világuralmának előkészítését igyekeztek elérni. A zs-k körmönfontsága oly nagymértékű, hogy a kapitalizmust eleve úgy találták ki, hogy az vissza-visszatérő válságok sorozatából álljon, melyeknek során a kisbefektetők, a tisztességes kereskedők, vállalkozók elvesztik megtakarított pénzecskéjüket. Ily módon ezen fejlettebb szinten nemcsak az uralkodóházak, hanem az egyes országok és végső szinten az egész világgazdaság a zs-k kezébe került. A zs-k a hanyatló kapitalizmusba ravaszul belekódoltak két világháborút, ahol az elsőben győzelemre juttatták a később nagy szövetségesüknek bizonyuló USÁ-t, míg a másodikban megszervezték a holokausztnak nevezett misztifikációt, amely egyrészt meg sem történt, másrészt az áldozatok számával részvétet váltott ki, és örökös jogalapot teremtett az antiszemitizmussal való riogatásra. Arról nem is beszélve, hogy a zs-k arab területek elrablásával országot is gründoltak maguknak.
—A zs-k véghetetlen bírvágyának újabb stációját jelentette, amikor a gazdasági uralommal immár be nem érvén, a politikai hatalom közvetlenül mocskos kezeik közé ragadása céljából kiötlötték, és megvalósították a szocializmust/kommunizmust. Az hogy ez az átkos rendszer mennyire a zs-k csinálmánya, jól mutatja, hogy összes kiötlője és kezdeti ideológusa zs volt, (kivéve Engelst, Lenint, Sztálint, Trockijt). Pl. Marx és öööö... Marx is.
—Alapvető zs sajátosság, hogy amikor már a hétköznapi, józan keresztény logika szerint a legördögibb gonoszság sem fokozható tovább, ők akkor még mindig képesek tovább menni, és rátenni még egy(-két) lapáttal. Ezt látható abból is, hogy amikor a politikai hatalom megszerzését már abszolválták, akkor a félelmetes rafináltsággal mintegy kontrollként meghagyott kapitalizmus nagyobb jövedelmezőségét látván nem átallották megdönteni világszerte a szocializmust (azaz végső soron saját hatalmukat!!!). Itt tart most a világtörténelem menete.
II. A zs-k és kulturális-tudományos élet
A zs-ság nagyon hamar rájött arra az egyszerű igazságra, hogy ha leplezni akarja (lentebb részletezendő) sötét üzelmeit, akkor arra a legjobb módszer, ha megpróbálja önmagát minél kedvezőbb színben beállítani. Azt is hamar kipuhatolták, hogy ezt annál is könnyebben el tudják érni, mivel a keresztény népek (és köztük különösen a magyarság!!) eredendően nyíltak és naivak lévén, az ő természetükkel semmiféle alakoskodás-színlelés nem fér össze, és ezt természetesen másokról sem felételezik. Így aztán a zs-k semmiféle akadályba nem ütközvén gátlástalanul terjeszthetik magukról, hogy ők úgynevezett "kultúrnép" volnának, amely mind a tudományos élet területén, mind a kultúrában kimagasló eredményeket produkált, illetve tudósokat, művészeket adott a világnak. Azonban még ezt a különben teljesen alaptalan híresztelést is jellegzetesen zs-s rafináltsággal fejelik meg. Miután a túl sok zs-hangzású név nagyon feltűnő volna a szellemi élet minden részterületén, ezért szándékosan (saját fajtájukat megtagadva!!) eldobva a zs neveket európai-keresztény nevek mögé bújva fejtették ki adott irányú tevékenységüket. Amely tevékenység természetesen teljességgel értéktelen és értelmetlen volt, illetve ha volt bármilyen hatása is, az elsősorban káros, destruktív jellegű volt, amley egyedül csak arra volt jó, hogy rombolja az európai-keresztény tudatot, vagy éppenséggel fizikai romlába döntse kontinensünk és szeretett hazánk lakosságát.
III. A zs-k és a gazdasági élet

Elöljáróban le kell szögezzük, hogy a "gazdaság" fogalma, mint olyan, eleve elvetemült zs machináció eredménye. Gazdaság valójában nem létezik, illetve ha mégis, akkor nem azt jelenti, amit manapság szokás érteni alatta. A "gazdaság" szó eredeti értelme valami olyasmi volt, hogy "olyan tevékenység, amelynek során az áru eredeti előállítója úgy igyekszik megszabadulni termékétől, hogy ezen folyamat során mindenképpen veszteség érje, amelyért azonban bőségesen kárpótolja őt az embertársainak szerzett öröm, illetve annak tudata, hogy segíthetett rajtuk". A zs-k aknamunkájának köszönhetően azonban mindez lassan feledésbe merült. Az évszázadokon, sőt évezredeken átívelő folyamat első lépéseként a zs-k feltalálták a pénzt, mint leendő aljas manipulációik alapeszközét. Persze eme szégyenteljes, az emberiséget (jó hosszan tartó) végromlásba taszító cselekedetük nyomait - igazi zs-módra - igyekeztek eltüntetni, másokra áthárítani a felelősséget. Így bukkannak fel lépten-nyomon olyan mítoszok, mint hogy a pénz lydiai vagy esetleg frígiai találmány volna, neadjisten "főniciai" (,amely terminológia tulajdonképpen a "zs" fedőelnevezése). Innen aztán már egyenes út vezetett tovább a pokolba: a pénz mellé démoni gonoszsággal feltalálták a pénzforgalmat, majd annak sátáni műhelyét, a bankot. Mindezek a manipulációk azt szolgálták — és sajnos!!! eredményesen —, hogy az áldozatul kijelölt naiv és tisztességes európai, keresztény népekkel elhitessék: igenis szükségük van a pénzre, az egyszerűbbé, és kényelmesebbé teszi életüket, ha nem kell mindenkinek a fenyőgerendától kezdve az üszőborjún át a házi sütésű kürtőskalácsig bezárólag minden lehetséges cserealapot képező árucikket magával cipelnie állandóan. Azonban jól tesszük, ha szem előtt tartjuk azt is, hogy a pénz mint olyan, bár a felszínen kétségtelenül a zs-k törekvéseinek egyik végcéljának látszik, valójában azonban egy háttérben meghúzódó még sötétebb ármány egyik eszköze, mégha fontos eszköze is.
IV. A világzs-összeesküvés maga
Azok számára, akik az eddigieket elmélyült figyelemmel (és nyilván a leírtak felett való borzasztó elszörnyedéssel) olvasták, már nyilvánvalóvá válhatott a zs-ság elvetemültsége. És természetesen az is, hogy a zs-ság gazdasági hatalmára és a fentebbi félrevezető manőverekre támaszkodva világuralomra tör. És hogy mi célból vajon? Hát azért, hogy gazdasági hatalomra tegyen szert... illetve... hogy... na izé, szóval mert azért, hogy világuralmuk legyen, amellyel pénzhez juthatnak, amelynek segítségével megszerezhetik a világ feletti uralmat.
Különleges helyet foglal el ebben a döbbenetes ármányban Szeretett Hazánk, Mária Országa. Többféle álláspont is létezik arról, hogy miért és hogyan tölt be eme sokat szenvedett kis haza központi szerepet a zs-ság ördögi internacionális konspirációjában. Egyrészt a zs-k itt alakították ki egyik európai bázisukat (lásd pl. "Judapest"), ahhoz, hogy aztán egész Európát uralmuk alá hajthassák. Másrészt az is kétségkívül tényvalóság, hogy az aljas és felettébb sötét zs ármány egész Európát, sőt az egész világot uralma alá hajtotta már, kivéve Magyarországot. Mindazok a kérdések, amelyek ezzel kapcsolatosan felmerülhetnének, természetesen a zs propaganda által sugalmazott, szokásos, cinikus nyakatekert zs okoskodás termékei.
Azaz pl. hogy ha a zs-k valóban birtokolják a glóbuszt, mi szükségük van még a Magyarország jelenlegi határai által bezárt 93ezer négyzetkilométerre?;
vagy
pl. ha hosszas évszázadok egész világot leigázó mesterkedése mellett hazánkat nem sikerült uralmuk alá hajtaniuk, akkor miért pont most fenyeget ennek a veszélye?;
vagy
pl. ha Magyarországon jelenleg tobzódik a zsidó uralom- mint ahogy azt szintén elég gyakran hallhatjuk -, akkor egyáltalán hogyan tudunk fellépni ellenük? és miért hagyják ezt?
Nos, mindezek a butuska kérdések a zs kapzsiság és ravaszság ismeretében könnyedén megválaszolhatók.
Persze az is sokat segíthet, ha egy elmekórtan-tankönyvet figyelmesen átböngészünk a "paranoia" címszónál.

2009. augusztus 17., hétfő

Don Luis és a bronzvendég

Don Luis Tenorio de Coosa, Debrecen hercege és a tartomány örökös kormányzója, a Király valóságos belső és titkos udvari tanácsnoka (egyes körök szerint pedig még akár a trón várományosa is) nagyokat sóhajtva vált meg nap közbeni ruhadarabjaitól. Ágya szélén ülve, miközben lepergett előtte a kormányzásban elmúlt újabb nap sok-sok gondja és nehézsége, másra sem vágyott már, csak arra, hogy álomra hajthassa fejét.
Ekkor azonban a folyosó felől furcsa, fülsértő zajok hatoltak a kormányzói lakosztályba. Fém döngése, súrlódása, recsegés-ropogás... És pár pillanat múlva, szinte sarkaiból kiszakadva kivágódott a kormányzói hálóterem kétszárnyú ajtaja. Akármennyire is fáradt és álmos volt Don Luis, most mégis minden álom kiröppent a szeméből: hatalmas, ormótlan, másfél embernyi alak állt az ajtóban. Bronzszemüvegén fémesen csillant meg az éjjeli lámpa fénye, és ahogy a kormányzó a maga okuláréját sebtében a helyére tolta, rémülten ordított fel: saját óriásira torzult képmásával állt szemközt.
De mielőtt a kormányzó szóra nyithatta volna a száját, a bronzvendég megelőzte, és érces hangján így szólt Debrecen urához:
-Megidéztél, Don Luis, itt vagyok hát!
-Takarodj, otromba behemót, én bizony nem hívtalak! Sőt, mindent megtettem, hogy távol tartsalak szeretett városomtól...
-Épp ezzel idéztél fel, és növeltél óriási erejűvé, Don Luis! A múlt árnyai a kétségbeesésből és a félelemből nyerik erejüket.
-Én ugyan nem hívtalak, nem vagyok a barátod, semmi közöm hozzád, ezt most már mindenki láthatja, nem tehetek róla, hogy itt vagy, hogy rátelepedtél a városomra, te démon!!!
-Don Luis... te mered magad politikusnak, kormányzónak nevezni? Szavaiddal nem hívtál, az igaz... de épp azzal keltettél életre, és hívtál el ide, hogy elhitted: bizonygatnod kell, nem akarsz szobrot állíttatni önmagadról. És ez nagyobb bűn, mintha tényleg így tettél volna. Ígyhát most velem jössz, magammal rántalak a Pokolba....
Persze, az is lehet, hogy mindez csak álom volt.... Szép is lenne.

(olvasnivalók a fenti kis tanulságos történethez itt és itt.)

2009. augusztus 9., vasárnap

"...(nem) vagyok betyár, és nem hordok bő gatyát"

Ez a dolog már elég régóta motoszkál bennem. Kezdődött a méltán feledésbe merült MIÉP-pel, folytatódott Hegedűs Loránttal és a mackófelsőt bocskaira cserélő Schmitt Pállal. Hogy aztán a nemrégiben az EP-be díszmagyarban bevonulva triumfáló Jobbik-képviselőkkel érje el csúcs-/mélypontját.
Igaz, ami igaz: van abban valami nagyon méltóságteljes és felemelő, amikor pl. egy ENSZ-közgyűlésre az afrikai országok küldöttei öltöny-nyakkendő helyett saját országuk népviseletében vonulnak be, reprezentálva ezzel saját elkötelezettségüket a népi kultúra, nemzeti hagyományok, nemzeti történelem iránt. És persze az is tagadhatatlan, hogy aki manapság díszmagyart-bocskait ölt, szintén úgy véli, hogy ezt teszi – magyar vonatkozásban.
Csakhát, mint (majdnem) mindennel, amit szentnek és sérthetetlennek vél a nemzeti érzelmeken nyugvó torzult történelmi tudat, ezzel is problémák vannak. Nem vitatható, hogy a zsinóros mentének, díszmagyarnak, bocskainak és a többi változatnak történelmi múltja van, csak épp az a kérdéses, hogy ez a meglehetősen homályos múlt mit reprezentál. Alapvetően tagadhatatlan, hogy ez a viselet katonai mundérra hajaz, egy bizonyos kor egyenruhájára, amikor a hadviselés (sokszor kényszerűen) összenőtt a magyarság mindennapjaival. Kérdés azonban, hogy egy valamikor nemzetközileg széles körben elterjedt egyenruha mennyiben reprezentál egy bizonyos nemzetet; továbbá, hogy valóban szerencsés-e ha egy nemzetet a hadviseléssel azonosítanak jellegzetes viselete kapcsán. És említsük meg azt is, hogy valami olyasmiről van szó, amit erősen utólag, a 19-20. fordulóján, visszamenőleg ruháztak fel "történelmi" jelentőséggel. Ezt az ezen időszak nemzeti nekibuzdulásai és tragédiái nagymértékben felerősítették. Ugyanakkor mégiscsak művi csinálmányról van szó, a millenniumi nacionalista csinnadratta, és a világháború-trianon által (is) létrehozott "hagyományról".
Az a történelemszemlélet azonban, amelynek hagyományait ez az öltözék megjeleníti, nemcsak hogy nem az egyetlen, hanem még csak a nem is a legprogresszívabb. A magyar (közép)nemesség - ,amelynek tradícióit ez a öltözék a legjobban kifejezi - egy rövid történelmi pillanatig, a reformkorban ugyan túl tudott lépni saját árnyékán, és valóban haladó módon a jogegyenlőséget, közteherviselést, (stb.), azaz az egész nemzetet képviselte. De mind az előtt mind az után a nemesi történelemfelfogáshoz, a rendi kiváltságokhoz való görcsös ragaszkodás képviselőivé váltak, a nemzet nagyobbik részét elképzelhetetlen nyomorba, és egészét történelmi tragédiákba taszítva.
És most képzeljük el, amint Jean-Marie Le Pen beszédet mond az Európa Parlament ülésén! Ehhez viseletül rizsporos parókát tesz a fejére, díszes aranyhímzéses selyemzekét ölt, ami alá finom zsabós inget húz, ízléses térdnadrágját pedig csinos fehér harisnya egészíti ki. Miért teszi mindezt a "tisztességben" megőszült szélsőnacionalista? A válasz egyszerű: a fenti logika nyomán jár el ő is: leírt öltözet a francia nemzet egyik legfényesebb, legdicsőségesebb időszakát idézi, így (a vázolt "logika" szerint) a lehető legalkalmasabb a francúz nemzeti-népi hagyományok kifejezésére. Már persze, ha lesz kinek kifejezni, hiszen ettől a látványtól alighanem minden EP-képviselő halálra röhögné magát...
Szóval tisztelt Honanyák és Honatyák (továbbá Kontinensanyák és Kontinensatyák)! Ha valaki a fentiek nyomán úgy érzi, hogy valami nem stimmel, irány a gardróbszoba, és tessenek lecserélni a zsinóros-mentés szerkót pruszlikra-pendelyre-alsószoknyára vagy bő gatyára, nemi hovatartozás szerint! És ha ezzel megvannak, vegyék elő a karikás ostort, és a következő ülésszakig gyakorolják a cserdítést! Mert fránya egy szerszám az: ha az ember körültekintés és gyakorlat nélkül használja, akkor könnyen visszaüthet.
És az nagyon tud ám fájni...

2009. július 7., kedd

Apróságok

I. Felhívás tüntetésre
Kedves Magyar Elvbarátaim! Úgy gondolom, mindnyájan egyetértünk abban, hogy méltánytalan ítélet született. Az ún. "demokratikus" eljárás mondvacsinált ürügyekre - párthoz való kötődés, túlzott militarista megnyilvánulások, túl kemény fellépés a rend érdekében - hivatkozva immár eljutott szervezetünk megszüntetéséig.
Pedig valójában mi történt? Sokak: a rendet, békés, nyugodt, megállapodott életet kívánók ,jogos követelése nyomán végre létrejött egy szervezet amelyik őrködött a lakosság túlnyomó többségének nyugalma felett, ott volt, amikor természeti csapások sújtották az Országot, ápolta, kegyelettel gondozta mártírjaink emlékét, és pusztán csak létével visszarettentett mindenkit, aki alapvető állami és emberi értékeket veszélyeztetett.
Hogy mindezt összekötődött egyenruha viselésével, "túlzott" militarista megnyilvánulásokkal, sőt lőgyakorlatokkal??? Ahol a feladat nagy és embert próbáló, ott keménynek kell lennie a felkészülésnek is, mert akárki nem állja meg a helyét ilyen kihívásokkal szemben. Ha most itt, ebben a helyzetben elkezdünk hamisan "demokratikus értékek"-ről, meg "emberi jogokról" hablatyolni, épp akkor követjük el mindnyájunk, közösségünk ellen a legnagyobb merényletet. Próbáljunk meg tehát élni még maradék kevés jogunkkal, és emeljük fel szavunkat a megszüntetés ellen, mutassuk meg, hogy sokan vagyunk, akik másképp gondolkozunk! Vonuljunk tehát az utcákra, és tiltakozzunk a Munkásőrség megszüntetése ellen!!

II. "Bajnaiba sorozatot"
A fenti tömörségében is épületes és sokatmondó feliratot egy BKV-busz ablakának vastag fekete tömítőgumiján sikerült felfedeznem. A politikai hevülettől áthatott ismeretlen ezüst lakkfilccel tett róla, hogy a Fővárosi Közgyűlésben Tarlós István több alappal fikázhassa a BKV-t ("Tarlós, BKV" keresőkérdésre 30.100 találat a guglin...).
De igazából nem ez a lényeg, hanem az a meghatározhatatlanul visszarettentő egyszerűség, ami ebből a két szóból árad. Végülis nem nehéz benne felismerni az archetípust, a "Gyurcsány monnyonle/Gyucsány takarodj/Vesszen Gyurcsány" modellt. El lehetne most azon filozofálni, hogy milyen politikai indulat legalizálhat egyáltalán emberhalált (nyilván valami olyan torz logika húzódik a háttérben, hogy ha elég durvát és csúnyát kívánunk a célszemélynek, ezzel demonstráljuk annak végtelenül elvetemült mivoltát). Csakhogy van itt még valami. Egy olyan mentalitás jelenik meg, és nyer egyre szélesebb teret, amely kb. a 19. századi anarchisták-narodnyikok sajátja volt: keressünk valamilyen fókuszban lévő, frekventált személyt, és az ő (politikai, vagy mint látjuk akár tényleges) megsemmisítésével a dolgok egyből jobbra fordulnak, sőt tökéletesen megoldódnak, minden nagyon szép, nagyon jó lesz, és mindennel meg leszünk elégedve. Önmagában a narodnyikizmus biztos nagyon szép dolog (eltekintve tán attól, hogy a gyakorlatban sosem volt működőképes), de tán illendő volna észrevenni, hogy annak virágkora óta azért csak-csak eltelt másfél évszázad...
Ez a 150 év elvileg a parlamentáris demokrácia széles körű térnyerését is magával hozta. Tudják, ez az a berendezkedés, ahol az adott állam vezető testületét az időközönként a választópolgárok által a törvényhozásban többséghez juttatott párt(ok) alkotja/ják. Ennek a testületnek a feje az ún. "miniszterelnök", akinek meghatalmazása pártja többségéből ered. Általában eme többség fennmaradásáig az adott párt megtartja ezt a jogosultságot. Talán ez nem is olyan bonyolult. Tehát ha egy miniszterelnök lemond, vagy sikerrel bele is engedünk egy kalasnyikov-tárra való lőszert, az érdemben nem változtat a hatalmon lévő párt kilétén-mibenlétén.
Az a tény azonban, hogy bár Gy.F. — igaz, kétségtelenül jó hosszasan kérette magát — végülis eleget tett a "monnyonle"-ben manifesztálódó demokratikus népítélet-nek, és a Zembereket mégis csak ilyen vad indulatok feszítik, mindennél világosabban mutatja, hogyitt nem arról az egy darab emberről volt szó. Hanem talán valami egész másról: arról, hogy a miniszterelnöki posztot nem EGY bizonyos személy tölti be.
Tessék? Hogy ez nem túl demokratikus hozzáállás? Hát ki mondta, hogy a narodnyikok demokraták voltak??

2009. június 18., csütörtök

Az utca hírmondója (4.) - eredményhirdetés

Hát kedves kispajtások ....
Rossz hírem van: ez a matematika-vizsga most nem sikerült. Ez önmagában is probléma volna, de hogy tudatlanságotokat fennen hirdetitek, és az ország közterületeit teleszemetelitek "56,37%" feliratú poszterekkel, az már mégis túlzás. Nos, akkor még egyszer, biztonság kedvért a helyes megoldás: nemcsak hogy nem az ország (~10 millió fő), hanem mégcsak nem is a szavazásra jogosultak (~8 millió fő) 56,37%-a szavazott rátok, hanem ennek a 8 millának a 36,28%-a jelent csak meg az urnáknál. És ennek a tömegnek az 56,37%-a a helyes megfejtés. Mégha sokezer narancssárga plakát mást is akarna elhitetni. A matematika ugyanis már csak olyan, hogy nincs rá hatással a politikai "kommunikáció". Vagy ha úgy tetszik: a hazugság.
Pótvizsga (legkésőbb) jövő tavasszal.

2009. június 16., kedd

Az utca hírmondója (3.) - Miért van szükség szélsőséges pártokra?

A válasz roppant egyszerű: hangulati okokból. Ezekben a komor, válságtól sújtott időkben fokozottan szükség van minden kis derűs pillanatra, minden vidám megnyilvánulásra. Ennek az égető szükségletnek pedig legjobban a szélsőséges pártok tesznek eleget, bár megengedem, hogy az abszurd humor nem mindenkinek jön be.
Bár kétségkívül lecsengett már a belpolitikaira hangszerelt EP-s kampány, de így legalább senki nem hányhatja a szemünkre, hogy kampánycsend-sértést (de szép egy szószörny!!) követnénk el, ha most elemezzük a leginkább EU-ellenes párt EP-kampányát.
A Jobbik a sok kis, megbilincselt Gyurcsányos röpcédula-nagyságú (és minőségű) ragasztvány mellett két nagyobb formátumú (értsd: méretű) plakáttal vett részt közterületeink szellemi és fizikai beszennyezésében. Az egyik a(z ezerkilencszáz)harmincas éveket idéző "Magyarország a magyaroké!" szlogenű, amelynek burkolt üzenetére a Hetek címlapja oly szépen rávilágított. De igazából a dolog szépsége abban rejlik, hogy amibe a burkolt üzenetet burkolják, annak az égvilágon semmi értelme nincs, vagy legalábbis legyünk finomabbak: semmilyen értelmezési mezőben sincs valószerű tartalma. Azt most talán ne is feszegessük, hogy a "Magyarország" kifejezés a három főubungai szerint is kicsit valami mást jelenthet; én magam legalábbis elég biztos vagyok benne, hogy egy Jobbik naggyűlés helyszíne előtti parkolóban aligha tudnék eldobni úgy egy követ, hogy ne találjak el vele minimum 4-5 Nagymagyarország-matricás autót. Sokkal érdekesebb értelmezés-beli kérdéseket vet fel a "magyaroké". Először is kik azok a magyarok? Mert ha a "minden magyar állampolgár"-t értjük alatta, akkor a mondat nyilván helyes, hiszen az országot épp azért hívják úgy, ahogy hívják, mert a benne élő magyar állampolgárok tulajdona (legalábbis szimbolikusan: erről még később). Csakhát evidenciákat nem szokás kampánytémává tenni, hiszen a kampány nyilván törekvésekről, esetleg (betartott vagy be nem tartott) ígéretekről szól, amint azt a közelmúltból tudjuk. Ilyen alapon készíthető volna pl. olyan EP-választási plakát is, amelynek az a fő szlogenje, hogy "A tárgyak lefelé esnek". Vagy, még inkább, és a témához aktuálisabban társítva: "A nemzeti érzelmű tárgyak lefelé esnek". Az ilyen szlogenek örök szépsége, hogy még az őket hirdető párt katasztrofális veresége esetén is megvalósulnak, vagyis inkább érvényesek maradnak.
Más a helyzet persze, ha a "magyar" érzelmi kategória. Magyar az, akit a Jobbik Fitymavizsgáló Különbizottsága annak talál. Na de mégis, milyen alapfeltételeknek kéne megfelelni? Akkor most Thomas Sowunmi, Janics Natasa vagy Carlos Perez nem magyar? Az elsőnek van magyar szülője, csakhát a bőrszín... a második ugyan Nagymagyarország területén született, de nincs magyar felmenője (hoci csak vissza a három aranyat!!), harmadik meg egyesíti magában a másik kettő hátrányait... De jó volna az ilyen kétes esetek kiszűrésére vmilyen törvényt hozni, ahol esetleg genetikai alapon..... Csak persze itt is bele lehet szaladni sajnálatos balesetekbe, akármilyen lelkes propagátora is valaki az Eszmének.
Nade, ha már tisztáztuk, kik azok a magyarok, próbáljuk meg azt is körülhatárolni, mit jelent az, hogy övék ez az ország! A szimbolikus megközelítéssel ismét nem megyünk sokra, márcsak azért sem, mert ahogy láttuk, erősen belejátszik a szubjektív elem. És - legyünk őszinték- mindig lesz egy-két olyan személy, aki elégedetlen a dolgok azon állásával, hogy az ország egésze még nem az ő személyes magántulajdona. Márpedig az ilyen tökéletlen állapot alapos ok arra, hogy úgy érezzük, a többiek - akiket esetleg célszerű lenne nemmagyarként aposztrofálni - mindenképpen át kell adják tulajdonukat nekünk, akik jobban megérdemeljük. Miután egyéni szempontból nézve mindig több lesz az olyan ember, aki úgy fogja érezni, hogy saját érdemeihez képest túl keveset birtokol a megszerezhető javakból, ezért a széles támogatottság eleve biztosítva van.
De van egy olyan gyanúm, hogy a fenti gyöngyszem mégiscsak alulmarad a másikkal, az ott balra képen is tanulmányozhatóval szemben. Eleve érdekes a plakát egészének kettőssége, hiszen maga az egész szöveg egyes szám első személyben íródott, ám a címsor ezt némileg hiteltelenítve többes számú. Most akkor Árpád beszél vagy a leginkább EU-ellenes magyar párt akarja meghódítani Európát?? (Persze, az "üzenet" nyilván valami olyasmi, hogy mi vagyunk Árpád, ugyanazt a szellemiséget képviseljük, amit a honfoglaló vezérek vezetője.)
De az igazi gyöngyszem azért mégiscsak önmagában a szöveg. Lehetetlen, hogy aki ezzel szembesül, annak ne ugorjon be rögtön, a "Sándor vagyok..." kezdetű nagymonológ. (Lehet, hogy eleve így akartak népszerűséget szerezni?? Azt persze Szalacsi Sándor is leszögezte már annak idején, hogy: Árpád biztos jó munkásember.) A szöveg másik kedves pontja, hogy milyen érdekes ellentmondások feszülnek aközött, amit a szöveg kifejezni vél kiötlői szerint, és amit valójában kifejez. A plakát elég érdekes fordított logikával dolgozik: "Miután Mi vagyunk Árpád, és Árpád nem szélsőséges, ezért értelemszerűen(?) Mi sem vagyunk azok. Továbbá: ha valaki Minket szélsőségesnek állít be, akkor a fenti egyenlőség miatt Árpád Apánkat is annak titulálja". Tehát egy olyan állításból indul ki, amelyet csak azért kéne elhinnünk, mert a Párt propagandája ezt mondja.
Ezzel szemben a valóság (vagy ha úgy jobban tetszik: a tényleges logika) nagyjából a következő: először is senki soha sehol nem állította, hogy Árpád szélsőséges és neonáci volna (ezt mint gyakorló hazaáruló-tanonc és így a liberálbolsevik sajtó ismerője tanúsíthatom). Viszont igen, ezt elég sokan és elég sok helyről állítják a Jobbik-kal kapcsolatban. Mit is mond a logika tudománya arról az esetről, ha A dolog nem egyenlő valamivel, míg B dolog egyenlő vele? Elsősorban azt, hogy ekkor A nem lehet egyenlő B-vel. Azaz, ha Árpád nem szélsőséges és neonáci, viszont a Jobbik az, akkor Árpád nem egyenlő a Jobbik-kal. Másrészt képmutató baromság azt állítani, hogy ha valamilyen mozgalom utólag felvesz egy korábban már használt jelképet (horogkereszt, árpádsáv, turul stb.), akkor a mozgalom által elkövetett bűnök az időben mintegy visszamenve beszennyezik az eredeti jelképet is. Ki gondolná pl. hogy a szanszkrit kultúra részes és bűnös a holokausztban, csak azért, mert a horogkereszt (szvasztika) onnan ered? Így aztán a további, Árpád nevében előadott monológ totálisan értelmetlen. Most arról már ne is beszéljünk, hogy egyrészt egy EU-szkeptikus párt miért akarja "meghódítani" Európát; másrészt, hogy ezt a célt miért Árpád jelképezi, aki akkori egyéb irányú elfoglaltságai miatt nem vett részt a kalandozásokban.
Nos, innentől tényleg már csak a Magyar Kétfarkú Kutya Párt vagy a Monty Python következő választásokon való indulását tudjuk prognosztizálni...

2009. június 8., hétfő

Matematika pótvizsga-feladat könnyen lelkesedő kis nebulók részére

Kedves Gyerekek!
A feladat a következő:
Vegyük az egy tetszőleges választáson szavazásra jogosultak számát X-nek!
Számoljuk ki, hogyha a szavazáson a jogosultak 36,28%-a vett részt (X*0,3628), akkor ennek a szavazótömegnek az 56,37%-a az eredeti X szavazó hány százaléka ([X*03628]*0,5637)!
A kapott végeredményt relációs jelek segítségével állítsuk kapcsolatba az ún. "többség"-gel (,amely X 50%-a + 1 szavazó)!
Figyelem! A feladatot átgondoltan, alaposan átszámolva végezzétek el, mert aki hibás eredményt kap, az nem vehet részt az iskolai szónokversenyen, ahol összes tanulótársatok előtt léphettek fel!

2009. június 5., péntek

Az utca hírmondója (2.) - update

Mindazokat, akik valaha aggódtak volna a magyar kampányfinanszírozás szűkös, vagy bármilyen módon nem megfelelő volta miatt, ezennel ünnepélyesen szeretném megnyugtatni: igenis bőséges és tág forrásokat biztosító törvényről van szó. Hogy mire alapozom ezt? Arra az egyszer tényre, hogy legutóbbi e témába vágó bejegyzésem óta minden szóba került párt új plakátokkal, (sőt egész szériákkal!) rukkolt elő. Márpedig tudni való, hogy a mai magyar viszonyok közt az ilyesmi nem csekély anyagi forrásokat (tervezés, megvalósítás, kihelyezés) igényel. És hát honnan máshonnan is teremtenék elő a pártok ezeket a forintokat, ha nem a törvényesen szabályozott finanszírozási segítségével?!
Az új Lópici-rekvizitumok persze azt is jelentik, hogy az előző írásban felállított sorrend némileg változik. Lássuk, hogyan és miért!

1. SzDSz - Bár múltkor kárhoztattuk a madarasokat, és leginkább egyfajta második Fideszként írtuk körül őket, miután belpolitikai kérdéseket tettek plakátjaik témájává, most dicséretes módon előreléptek. Sikerült meglepő és más pártok által el nem ért magasságokba emelkedve olyan projekteket témává emelni, amelyek EU-s fejlesztési pénzekből valósultak meg/fognak megvalósulni (remélhetőleg). Mindamellett, hogy a zsét nem elsősorban az EP osztja, és az EP-választások során nem a plakátokon megjelenő (neadjisten ügynökmúltú) személyekre, hanem pártlistákra szavazunk, azért ez mégiscsak üdítő kivétel. Mondhatni európai.

2. MSzP - Erős a kísértés, hogy a dobogó második helyén holtversenyt hirdessünk, hiszen amint azt majd látni is fogjuk, nagyjából ugyanazt a formát hozza mindkét aspiráns. Mégis ami a szocpárt javára dönt, az az, hogy mélyebbről indultak, nevezetesen sehonnan, hiszen az első "fordulóban" nem volt értékelhető momentumuk sem. Nos, az MSzP szintén elköveti azt a kis stiklit, hogy személyekre hegyezi ki a kampányt (persze, hiszen végülis a pártlistákat személyek alkotják, nemdebár!?!), és az ismert(?) arcokhoz rendel vélt nemzeti vagy épp európai érdekeket.

3. MDF - A múltkori éllovas nagyon hasonló módon jár el, de rendelkezik azzal az előnnyel, hogy a korábban bevezetett két és fél arcot (a pártelnök-asszony igazából csak passzív szereplőként, afféle ajánló mentorként van jelen) propagálja, az ő kiváló kvalitásaikat, illetve az általuk majdan képviselendő ügyeket részletezi. És a dolog itt fordul önmaga paródiájává. Mert a tévés spotokból ugyan talán kiderül, hogy mit is szerettek volna mondani, de hogy a plakátokból nem, az tuti. Bokros fejremutogató emberei, akik a gondolkozást népszerűsítik (gondolom, mint jellegzetesen EP-s tevékenységet), csak azért nem jelentik a mélypontot, mert itt van nekünk a jobb sorsra érdemes Habsburg-sarj, akinek a plakátján egyenesen az "új kiegyezést!" szlogen díszeleg. Persze az elég világos, hogy az átlagmagyarnak kevés nem-negatív dolog jut eszébe a Habsburgokról, és ezek közül talán épp az 1867-es közjogi aktus a legismertebb. De hogy kell-e okvetlenül rájátszani a történelmi névre ilyen erőltetetten (javasolt párhuzam: Bokros Lajos bokros teendői közepette a tükör előtt állva bokros bajuszát stuccolja...), az nagy kérdés. Különösen, hogy az új kiegyezés-re, bár kétségkívül szükség volna rá bizonyos értelemben, megint nagyon nehéz rásütni, hogy EP-s ügy volna.

4. Fidesz - Bizonyos értelemben itt is az előző kör folytatásáról van szó, de nagyon naivnak kell ahhoz lenni, hogy azt gondoljuk, hogy véletlenszerű, hogy mi maradt ki, és mi maradt meg. Hiszen - nyilván véletlenül - éppen azok az elemek maradtak le a plakátról, amelyek legalább így-úgy amúgy utaltak arra, hogy EP-választásról volna is most itten szó. Vagy legalábbis arra, hogy NEM a Magyar Köztársaság parlamenti választásáról. Így aztán eltűntek a - nyilván a Zembereket szimbolizáló - különféle személyek a háttérből; velük együtt értelemszerűen az "egy ország mondja" is az Elég! elől. A megmaradt Szavazz!-t bőven ellensúlyozza az eliminált "Választás 2009". Persze mit várjunk attól a párttól, amelyik komolyan előadja, hogy "alternatív választási központot" fog üzemeltetni saját fejlszetésű szoftverekre támaszkodva. Csak a probléma annyi, hogy külön saját fejlesztésű szavazatok nem lesznek ehhez, a nem sajáthoz meg csak a hivatalos személyek férhetnek hozzá. Dehát azoknak a kiváló számítástechnikusoknak, akik gond nélkül törnek fel MSzP-szervert, nyilván ez sem lehet gond...
Itt élünk, ez is az EU.


2009. május 27., szerda

Az utca hírmondója

Annak idején, a Keménykalap és krumpliorr időszakában Lópici Gáspár identitásának komoly alappillérét alkotta az a tudat, hogy mint az Utca Hírmondója ő irányítja a közvéleményt - természetesen szakmája rekvizitumainak, a plakátoknak kiragasztásával.
Célunk tehát most az, hogy Lópici úr munkájának céltárgyaival szembesülvén felmérjük, hogy folyásolódik befele a közvélemény, jelen esetben az egyre inkább közeledő nagy országos happening, az Európai Parlamenti választások kapcsán. Munkamódszerünk a pártonkénti szemle lesz. Miután lusta voltam plakátokat keresgélni a neten, a pártok honlapjain pedig - legalábbis könnyen megközelíthető helyen - ezek nem lelhetők fel (talán nem is véletlenül, ahogy ez a következőkből reményeim szerint ki is fog derülni), így némi verbális vizualizációt is be kell iktatnom a cél érdekében. Az alábbi sorrend semmiféle politikai preferencián nem alapul, csupán egyfajta logikai sorrendet jelenít, meg, hogy mifélét, az remélhetőleg ki fog derülni a poszt olvasása közben.

0. MSzP - Miután pedig MSzP-s EU-Parlamenti plakátkampány pedig nincsen, arról szó se essék.

1. MDF - A lista valós teljesítmények alapján kijáró első helye Ibolyéké, bár jegyezzük meg, ebben a mezőnyben ez azért nem volt olyan nagyon nagy fegyvertény. Az első helyet nem elsősorban a valós koránál 50 évvel fiatalabbnak látszó pártelnöknő — gonosz szemüveges-bajuszos, "de azért én mégis tudom a helyes megoldást" mosollyal operáló egykori pénzügyér — semmit nem csináltam eddig a pártpolitikában, de jól csengő történelmi nevem van, és kisfiús a mosolyom "triumvirátus" puritán eszköztelenségében is lehengerlő látványa hozza meg a frakciótlan parlamenti pártnak. Inkább a plakát verbálisan megjelenő üzenete "Őszintén, tisztességgel a hazáért!" - az, ami figyelemre méltó; legalábbis ebben a mezőnyben. Nem kívánjuk itt a szlogen igazságtartalmát megvizsgálni, már csak azért is, mert a jövőbe látás adományát pillanatnyilag mifelénk kisajátították a mentalisták és a boszorkányok. Inkább azt nézzük, mit sugároz az "üzenet"! Ami kiemeli a nem túl népes mezőnyből az az a tény, hogy viszonylag csekély fantáziával is bele lehet látni egy olyan kérdésre adott választ, amelyik valahogy úgy szólhatna, hogy "Mit/hogyan szeretne csinálni az MDF általam esetlegesen megválasztandó képviselője Brüsszelben?" Jójó, kevés benne a konkrétum, inkább hangzatos szlogennek tűnik, de - mint látni fogjuk - bőven elég a dobogó legfelső fokához.

2. SzDSz - Az SzDSz több plakátsorozatával váltotta már ki azok felháborodását, akik szándékosan előre eldöntötték, hogy fel fognak háborodni rajtuk. Most azonban a helyzet fordulni látszik: azok számára is nehezen szerethető az aktuális poszterszéria, akik előre eldöntötték, hogy nekik bizony tetszeni fog. Az ügyes helyesírási trükkel immár "szabad, demokrata" párt ugyanis ezúttal nagyon nagy ívben tesz rá, hogy éppenséggel az EP-választások ügyében kampányol, ugyanis tipikusan belpolitikai kérdéseket állít a középpontba. (Azt most ne vizsgáljuk, milyen színvonalon..) Ráadásul plakátjai mind szóhasználatukban (200.001 szabad, demokrata szavazó emlegetése), mind grafikai megoldásaikban nagyonis emlékeztetnek a kormányválság idején az utcákon megjelent szadeszes plakátokra, amelyek Gyurcsányt, Orbánt és Bokrost emlegetve törtek lándzsát a szakértői kormány mellett. (Vagy netán azok is már az EP-kampány részei voltak???) A nagyobb baj azonban az, hogy ezekkel a plakátokkal az SzDSz - nem kicsit - beállt abba a sorba, amelynek tagjai minden rezdülésükkel azt sugallják, hogy az EP-választás bármilyen közvetlen és jogilag jól körülhatárolható, konkrét következménnyel bír (és kell, hogy bírjon!!) a magyar belpolitikai életre. Ez az állítás nyilvánvalóan hamis és káros (erről részletesebben lejjebb), és egy magára valamit is adó párt a választók ilyen szándékos félreinformálást akkor sem engedheti meg magának, ha magyar(!!) parlamenti létük is ezen látszik függeni. (Ami persze megint erősen vitatható, nyilván elképzelhető egy EP-képviselőt adó párt itthoni parlamenti képviselő nélkül és persze fordítva is.) Természetesen lehet találni olyan körmönfont magyarázatokat, hogy a plakátok úgy kell értelmezendők, hogy "azért szavazz ránk az EP-választáson, mert mi idehaza is ilyen fajsúlyos ügyeket képviselünk", de az az igazság, hogy az EP-ben egyrészt senkit nem érdekelnek az olyan mégoly fajsúlyos magyar belpolitikai kérdések sem, hogy épp az árpádsávosok vagy 200.001 szabad, demokrata alakítja-e a törvényeket; ráadásul még nem is nagyon lehet olyan törvényt hozni ott, amely ezt befolyásolná itt. (Lásd még Haider vagy Meciar esetét...)

3. Fidesz - Ha fentebb simföltem az SzDSz-t, mert megpróbált belpolitikai eseményt csinálni egy tipikusan nemzetek feletti eseményből, mindez a Fidesz esetében hatványozottan igaz. Mert nézzük csak a plakátot! A következő szlogenek szerepelnek rajta: "Egy ország mondja: elég volt!" (Miből? az EP-ben való töketlenkedésből??? Csakhát a legtöbb magyar EP-képviselőt épp a Fidesz adja, és egyébként az ő teljesítményükre a honlapjuk tanúsága szerint roppant büszkék is. Azt pedig fel sem merem tételezni, hogy a Fidesz szándékosan félrevezetve a Zembereket belpolitikai kampánytémákat rak EP-s plakátokra.) "Szavazz!" (Ez végre valóban szimpatikus, sőt a tetejébe még pártsemleges felhívás is, sőt kifejezetten üdítő a korábban helyenként szinte euroszkeptikusnak tűnő Fidesztől. Még abba sem nagyon lehet belekötni, hogy miért kell egy csak magyarok által eszközlendő szavazás esetében egy pártplakáton nemzeti színek közé biggyeszteni a voksolásra való felhívást, hiszen végül is magyar képviselőket választunk..) "Választás 2009. június 7." (És igen, itt kezdődik a vastagja: vajon tényleg annyira tájékozott az átlag magyar állampolgár, hogy pusztán az esemény időpontjából azonnal konkrétan tudni fogja, hogy miféle szavazásról is van szó? Pláne, hogy a magyar közbeszédben a "választás" elég egyértelműen magát a parlamenti választást jelenti. Ezt a félreérthető szituációt ráadásul a Fidesz az elmúlt évek gyakorlatában nem tisztázta, hanem éppenséggel fokozta: saját kommunikációjában az összes szembejövő eseményt, amikor a választópolgárok voksot adtak le, olyan aktusként tüntette fel, amely alkalmas a kormány megbuktatására, és az arra igazán érdemes személy [na vajon kicsoda is?] miniszterelnöki pozícióba juttatására. Így fordulhatott elő, hogy bár a narancspárt az elmúlt 7 év minden jelentősebb voksolását megnyerte — az "igazi" [parlamenti] választások 2 apró kivételétől eltekintve [bizony a kommunikációnak még az állampolgársági népszavazást is sikerült győzelemként interpretálni, hiszen az "igen"-re adtak le több voksot!] —, a miniszterelnököt valahogy még mindig az MSzP adta/adja. Tegyük hozzá, hogy ezzel a meglehetősen népbutító politikával, amely szándékosan hagyta/vonta homályba(n) a különféle típusú választások közötti különbségeket, egyrészt sikerült megrendíteni a működőképes parlamenti demokráciába vetett - amúgy sem túl acélos - itthoni bizalmat, másrészt - és ehhez nem kell szociálpszichológusnak lenni, hogy belássuk - az a "tény", hogy sorozatosan győzelmet aratunk, és ennek ellenére az, akinek eme győzelmek következtében el kéne takarodnia [hiszen meg lett ígérve!!], az még mégiscsak benne ül a hatalomban, alapvetően frusztráló érzés, és [az intézményrendszerben való - fentebb vázolt - csalódottsággal karöltve] szükségszerűen vezet a radikálisabb megoldásokhoz, mint pl. utcai tüntetések, barikádépítés, kukagyújtogatás, autók szétverése vagy akár a lincselés-szerű emberölés.) Találhatunk ezen kívül a plakáton egy "Új irány" szlogent is. (Ez nagyjából annyira releváns az adott eseménynél, mint az Egy ország mondja... hiszen megint felvetődik a kérdés, hogy miért kell a jelen választás hatókörébe eső kérdésben, azaz az EP-parlamenti munkában új irányt hirdetni.) A Fidesz-logó , amely szintén szerepel a plakáton, véletlenül jó...

Összefoglalás: a siralom völgye
Sokszor, sok helyről hallani, sokan leírták már, hogy a magyar lakosság félelmetesen tájékozatlan az EU egészét illetően, és különösen az az államszövetség egyes szerveinek működése tekintetében. De mit gondoljunk, ha azt tapasztaljuk, hogy az egész ún. politikai elit kart karba öltve ennek a tájékozatlanságnak nem a megszüntetésén, hanem a kihasználásán, és ezáltal a további elmélyítésén dolgozik?? Úgy tűnik, hogy az EU kezdi felvenni egy második "határokon túli magyarság" szerepét, ahova szorgos munkával szintén sikerült exportálni az ott teljesen értelmezhetetlen hazai pártpolitikai kakasviadalt. És sajnos még nem tartunk ott, hogy egy ország mondja: elég volt!

2009. március 30., hétfő

Sólyomszárnyakon

Arról, hogy a Fidesz részéről miért álságos dolog "az ország érdekére" hivatkozva előrehozott választásokat követelni, (bár Szájer képviselő kedvéért megjegyezném, hogy elég érdekes az a párt, amelyik ugyanazon szájával a demokrácia hiányával riogat, mert nincs előrehozott választás, és közben ugyane beszélőszervvel [csak ezúttal a pártelnök ábrázatán elhelyezve] azon siránkozik, hogy az a fránya alkotmány megköti a kezüket, és sehogyse tudják elérni azt, amit ők akarnak, [idő előtti választást=saját hatalomba kerülésüket]) már jópár hónappal ezelőtt sikerült egy profetikus ihletettségű posztot megejtenem, de most teljesen pártatlan, és a politikai csatározásokon felül álló, a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnökünk is csatlakozott a kórushoz.
Erre persze könnyen lehet(ne) azt mondani, hogy egy köztársasági elnöknek illik, hogy véleménye legyen közéleti kérdésekben, csakhát problematikusnak látszik, ha ez az "igazság" mindig az egyik oldalon van, sohasem odaát. De persze alapvetően még az is elképzelhető (sokan meg is teszik), hogy van olyan ország, ahol a két politikai oldal egyértelműen azonosítható a Jó és a Rossz erőivel, és ily módon az igazság mindig a Jó oldalán áll. Ja és tán még az is, hogy EZ az az ország...
De mindezek mellett, ha a Köztársaság elnöke megnyilvánul az ország jövőjét ilyen markánsan érintő kérdésben, mint az előrehozott választás ügye, akkor legalább illene valamilyen az egyéni pártszimpátián túlmutató érvvel előhozakodni, vagy legalábbis olyannal, amelynek esetében kicsit kevésbé feltűnően lóg ki a lóláb.... Mert mit is mondott Sólyom László?
Valahogy úgy nyilatkozott, hogy azért van szükség előrehozott választásra (azért az a legjobb megoldás), mert az ilyen rendkívül súlyos válsághelyzetben, mint a mostani nem toldozgatásra-foldozgatára van szükség, hanem egy olyan kormányt kell felhatalmazni, amelyik széles tömegek bizalmát bírja. A hatalom/pozíció csodás jellemtorzító hatásának újabb megnyilvánulását üdvözölhetjük eme nyilatkozatban. Mert azt talán egy volt alkotmánybírósági elnöknek mégiscsak illene tudnia, hogy a hatályos törvények szerint ma Magyarországon egy parlamenti választás 4 évre szól, tehát következésképp ezzel együtt ugyanígy érvényes az a felhatalmazás is, amelyet a voksoláskor az adott párt megkapott. Így természetesen nincs értelme a meghatalmazás megszűnéséről, de még csak meggyengüléséről sem fecserészni, mert ilyesmi nem létezik.
Legalábbis közjogi értelemben semmi esetre sem... Mert igaz, ami igaz, a kormányt adó MSzP közvélemény-kutatásokban mért népszerűsége nagyban lecsökkent: csakhát egy jogvégzett embernek nem kellene belesétálnia abba a csapdába, hogy a közvélemény-kutatást összekeveri a joggal. Pláne nem úgy, hogy ezt ennyire kiáltóan csak az egyik oldal álláspontja szerint teszi. Mert hát kérdezzük meg: ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a mindenkori kormányok legitimitását a közvélemény-kutatásban szerzett 50% feletti eredmény adja, akkor ez felvet néhány további kérdést is. Nevezetesen elsőül mindjárt, hogy milyen gyakorisággal kell megvizsgálni a közvélemény-kutatásokat (egyáltalán: melyiket? -- mert ugye több ilyen profilú cég létezik...)? És ha megállapítunk egy intervallumot, mi történik, ha ennek a közepén válik népszerűtlenné a kormányerő? Vagy ne legyen meghatározott időszak, hanem mindig, mikor a hatalmon lévők elveszítik népszerűségüket, kénytelenek legyenek cuccolni, és átadni a kormányrudat a náluk populárisabb alakulatnak? Az biztos, hogy ez a bölcs rendelkezés a költöztetőcégek mellett még a populizmus virágzását is magával hozná....
De álljunk csak meg egy pillanatra! Azon kívül, hogy e komor időkben mosolyra fakadhatunk, ha a fentiek szerint megpróbáljuk végigkövetni a legfőbb közjogi méltóság kijelentésének ún. "logikáját", egyáltalán van-e valami egyéb késztetésünk arra, hogy ezt meg is tegyük? Hiszen a dolognak van másik aspektusa is (ami tulajdonképpen nem más, mint a fenti gondolatmenet csak a másik oldalról szemlélve): a széles körű felhatalmazás ugyanis nagyon jó dolog, csak kérdés, hogy egy ilyen logika alapján kikényszerített előrehozott választáson nyert támogatottság meddig tartana. Egy új kormány - adja azt bármilyen színű párt is - jelen helyzetben nem tehet mást, minthogy a Zemberek számára kellemetlen, tehát saját közkedveltségét erősen aláásó lépéseket tesz -- minél hamarabb. És akkor Köztársaságunk elnöke ismét kiállhat a sajtó elé, és kijelentheti, hogy szélesebb támogatottságú kormányra van szükség. (Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy egyszerűen csak észre kéne venni, hogy egy kormány nemcsak népszerű intézkedéseket kell, hogy tegyen, akármennyire is ez volna a szíve vágya.)
Persze mindezeket a köröket meg lehetett volna spórolni, ha a Magyarságot képviselő Sólyom László igazi, egyenes gerincű, tökös, nyílt magyar emberhez méltóan nem hadovál összevissza mindenféle támogatottságról, választásról, meg ilyesmiről, hanem megmondja, ahogy illik:
"-Véreim, megmondom őszintén, én a Fideszt és benne Viktort jobban csipázom, őket szeretném látni a kormányban, Fletót meg utálom, mint a kukorica-gölödint!"

2009. március 17., kedd

Már megint KöKi

Annak idején, mikor először írtam a Kőbánya-Kispesti csomópontról, akkor valahogy úgy aposztrofáltam a jelenséget, hogy a külföldről légi úton érkezők errefelé tévedvén rögtön hű képet kaphatnak arról, hova is érkeztek. Aztán a KöKi íratott magáról újból és újból. Meg újból.
És mára még mindig örökzöld témaként toppan elém, ahányszor csak jártomban-keltemben találkozom "vele". Végülis a dolog nem nagyon változott sokat, maximum csak annyit, hogy árnyalódott a kép. Ma már inkább úgy fogalmaznék, hogy a "csomópont" nemcsak a külföldieknek szól, sokkal inkább annak eklatáns példája, hogy (mi) mindent meg lehet csinálni a "bennszülöttekkel", a magyar lakossággal. Jómagam az építkezés újabb és újabb egyre innovatívabb fázisai láttán mindig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ez itt már a vég, valószínűleg most bizonytalan ideig leállnak a munkálatok, hiszen egy esetleges újabb átalakítási lépés már olyan, annyira méltatlan helyzetet hozna létre, amelybe egy kulturált, európai állam beruházója, építtetője, közlekedési vállalata egyszerűen nem hozhatja az utazóközönséget, ennek következtében nem is akarja, de legalábbis nem meri megtenni azt a bizonyos lépést.
De kiderült, rettenetesen naiv voltam (mint mindig, amikor Hazánk európai normák iránti elkötelezettségéről volt/van szó). Viszont kiderült, hogy a BKV szerint igenis bármit/mindent meg lehet csinálni az egyszerű utassal — túl persze a "hülyének való nézésen", mert az az alap.
Nézzünk tehát egy rövid leltárt, mi most a helyzet!
A csodás munkagödör helyén a bontásra ítélt épületnek az a része állt a legtovább, amelyet annak idején a legjobban siettek "életveszélyes"-nek nyilvánítani, és erre való hivatkozással lezárni. Az egykori, úttestet áthidaló (mozgólépcsővel ellátott) felüljáró helyett van sehova nem vezető (pontosabban egyenesen a palánknak nekivezető) zebrán elérhető csodás vaslépcső a jellegzetes magyar buhera megnyilvánulásaival. (És persze a kettévágott épület vége csodás farostlemezekkel lezárva...) Azt persze hadd ne részletezzem, hogy milyen épületes látvány mindennap a bottal járókat, öregeket, gyerekkocsis kismamákat, reptéri hatalmas bőröndökkel közlekedő utasokat figyelni a lépcsőn fel-le vonszolódva.
Persze azért már megjelenik a vágyott szebb jövő ígérete is, amelyben csak az az elkeserítő, hogy a mellékelt ábrán úgy tűnik, hogy a néhány lekerekített élen-sarkon kívül semmi más változás nem várható: ugyanaz a szerencsétlen "lépcsőn fel-lépcsőn le, folyosón átkelek" megoldás látszik kibontakozni, mint ami eddig fennállt.
De ejtsünk pár szót a ... dolog másik végéről is! Az hogy egy járdányi széles-busznyi hosszú sávra próbáltak összezsúfolni annyi utast, amennyi korábban egy jókora téren 15-20 buszjáratra várakozott, határtalan, de legalábbis perverz fantáziára vall. Persze az Örkény által is megénekelt örök budapesti élniakarás most sem hagyta magát: a kihúzott műanyag szalag pár óra alatt letapostatott, és a nép jogos jussa birtokába jutott: várakozhatott a sáros, mocskos prérin egymás sarkára hágva, és félrelökve a másikat, amikor a kívánt buszjárat befutott. De a meccset sikerült még tovább húzni: a következő lépés csodás huszárvágásával a BKV egy pillanat alatt megoldotta, hogy azok az emberek, akiknek ő szolgáltatást nyújt, (az ún. utasok) ne legyenek kitéve esőnek, hónak, később pedig a tikkasztó-szikkasztó napsütésnek. Az már más kérdés, hogy a fedélként funkcionáló felüljáró némileg roskatag állapotban van, és a (fém)szalagkorlát már sokkal nehezebben amortizálható, mint műanyag társa, de a tény az tény: fedett buszmegállóban várakozhatunk kedvenc járatunkra sok jó ember társaságában. És még a helyi jellegzetességek élvezetétől sem vagyunk elzárva.

2009. március 4., szerda

Micsoda egy ország!

Igen, a magyar álom megvalósult: a szorgalmas, kitartó munkálkodás végülis meghozta gyümölcsét.
Földrajzilag sikerült a Balkán északi határait Szlovákia déli határáig kitolnunk (ezúton kérek elnézést azoktól a szorgalmas, tisztességes, becsületes, emberséges albán, macedón, szerb, bosnyák stb. embertársaimtól, akik az előző kitételt magukra és nemzetükre nézvést sértőnek, bántónak éreznék!); de ami még nagyobb fegyvertény: a kronológia rendszerét teljesen újraértelmezve az idő kerekét is sikerült vagy jó háromnegyed évszázaddal visszaforgatnunk kb. az 1930-as évek közepéig!!!
Mert természetesen lehet statisztikai tényeknek álcázott rasszista kijelentéseket tenni, lehet hadisírgondozásra-véradásra-katasztrófavédelemre-közrendfenntartásra ijesztő sötét bohócokat toborozni, aztán velük de csak menetgyakorlatozni, de csak légpuskával, de csak agyaggalambra lőni, aztán de csak a bűnöző cigányt megrendszabályozni, aztán de csak a cigányt, aztán de csak azokat, akik szembehelyezkednek a Nemzet érdekeivel.... Ismerős forgatókönyv, és tulajdonképpen eddig sem történt semmi meglepő azok számára, akik a nyolcadikos történelemórákon minimális figyelést tanúsítottak annak idején. Csak hát most már elvileg a 21. században járunk...
És lehet cinkosan kacsintani és nem észrevenni a pogromot ahol az teljesen nyilvánvalóan ott van, és egy sajnos már jól ismert forgatókönyvet követ betűről betűre. És ami még rosszabb: lehet tehetetlen dühvel döbbenten konstatálni azt a tényt, hogy a Magyar Köztársaság rendvédelmi szervei "jobb" esetben csak szimplán nem állnak hivatásuk magaslatán, míg rosszabb esetben cinkos némasággal asszisztálnak a vétkeseknek (és ki tudja, mennyire lettek volna némák, ha hagyják nekik??).
És lehet villámgyorsan elfelejtkezni róla, miről is vált ismertté Tatárszentgyörgy (akár ugyanazok voltak az elvetemül tettesek, akik annak idején talpig feketében+árpádsávban végigmasíroztak a településen, akár ők csak az ötletadók voltak: végeredményben édes mindegy, ártatlan emberek halála szárad a lelkükön). És persze az is lehet, hogy Tatárszentgyörgy végülis nem is ezért vagy nem így válik a jövő történelemtankönyveinek anyagává. Ha csak egy kicsit is beválik egy pesszimista forgatókönyv (vagy, ha máshonnan nézzük, éppenséggel az "opitmista" jelző is ráhúzható könnyedén), akkor a jövő tankönyveiben ez a kistelepülés majd úgy szerepel, mint annak a polgárháborúnak a kiindulópontja, amelynek eredményeképp a Kárpát-medencében létrejött a független és demokratikus Közép-európai Roma Köztársaság, fejlett kisebbségvédelmi törvényekkel és igazán demokratikus berendezkedéssel.
De most még egyelőre nem ez van: hidegvérrel megtervezett embertelen, etnikai alapú gyilkosságok vannak, félelem van és tehetetlenség van, egymásra mutogatás van... szóval Magyarországon vagyunk még.
És igen, el is lehet menni innen, a kérdés nem ez. A kérdés az, hogy lesz-e még normális, tisztességes ország, ahol be is fogadnak minket, ha megmondjuk, honnan is jöttünk. Jobban járunk, ha azt mondjuk, hogy pirézek vagyunk....

Címkék

'56 (1) 30 év (1) 300millió (1) 4. kiegészítés (1) 50 (1) Áder János (1) Afrika (9) agrárproblémák (1) aláírás (1) Alekosz (1) Alien (1) alkotmány (1) állástalanság (1) angyal (1) Antigoné (1) anya (1) apa (1) Apponyi Albert (1) aranymúzeum (1) átalakítás (1) átnevezés (1) autó (1) Bayer Zsolt (3) Békemenet (1) Betűrejtvény (1) Betyársereg (1) bevándorlás (3) bevándorlók (1) BOM (1) bőgatya (1) Brékin' (28) Bruce Lee (1) budai vár (1) Budapest (1) bulvár (1) buzik (1) Cegléd (1) Charlize Theron (1) cigányok (1) Clemenceau (1) családon belüli erőszak (1) csapatmunka (1) cselekvés (1) csempészet (1) Daflics ezredes (1) demagógia (3) demonstráció (1) diktatúra (2) diplomások (1) Dzsudzsák (1) EB (4) életvitelszerű közterület-használat (1) elhatárolódás (1) ellenforradalmár (1) ellenségek (1) ellentüntetők (1) elvi alapok (1) emlékek (1) emlékmű (1) érettségi találkozó (1) eső (1) Európa-bajnokság (1) fanatizmus (1) félévszázad (1) felvonulás (2) feminizmus (1) Ferenc József (1) festmény (1) fidesz (5) Foci (23) fóka (1) forradalom (1) főhatalom (1) földrajzi név (1) Fradi (4) Frizbi (1) fülke (1) fütyülős barack (1) Gábriel (1) Gárda (1) gazdasági csoda (1) gyarmat (1) Gyurcsány (1) gyűlölet (2) háború (1) hadikiképzés (1) hadkötelezettség (1) Hajdú Péter (1) hajléktalanok (1) hamvak (1) hatalmi elit (1) hatalom (1) Heart of Midlothian (1) helikopter (1) helyesírás (1) Hitelesség és... (3) idegromboló képrejtvény (3) IéEB (1) IMF (1) izoláció (1) Japán (2) jelképek (1) jelszavak (1) jobb kéz (1) Jobbik (1) jogalkalmazás (1) jogegyenlőség (1) káderek (1) Kampány2010 (9) karácsony (1) Karinthy (1) karmelita kolostor (1) Károlyi Mihály (1) karrier (1) katasztrófa (1) Keleti szél (2) Kerényi Imre (1) kereszt (1) Keresztek és... (6) kereszténység (1) kétharmad (1) kettőskereszt (1) Kína (1) kisdoktor (1) komcsik (1) komcsizás (1) kontraszelekció (1) kordon (1) korrupció (1) körmenet (1) Kövér László (1) Közélet (183) köztársasági elnök (2) Kultúra (31) kulturális integritás (1) Kun Béla (1) Landeszmann (1) Lapszemle (35) lemondás (2) Levlapok a Szíriuszra (45) Liszt Ferenc (1) luca széke (1) Lucfenyő (1) magánélet (2) magántulajdon (1) magistravitae (1) magyar áru (1) Magyar Hírlap (1) magyar nyelv (1) Magyar Vizsla (1) magyarok (2) Mahacskala (1) Matolcsy (2) Matrica (10) megélhetés (1) megszállás (1) meleg méltóság (1) melegjogok (1) menekült (1) merengés (1) Merkel (1) Mesés (6) migráns (1) Mikola István (1) miniszterelnök (2) mítosz (1) MNB (1) mocskos buzik (1) MOL (1) multikulturalizmus (1) munka (1) műelemzés (1) nagy ugrás (1) Nagymagyar (16) narancs (1) nemek (1) Németország (1) népfelség (1) népszavazás (1) Nyírő József (1) Oktogon (1) Olimpia (10) Orbán Viktor (8) oroszok (1) ostobaság (1) őrült (1) Pál utcai fiúk (1) papírzászló (1) parancsrendszer (1) Peking (8) plágium (1) plakát (1) plakátkampány (1) polihisztor (1) politika (2) politikusok (1) poltikai kultúra (1) Pride (2) problémakezelés (1) program (1) rabbi (1) rasszizmus (1) rendőrség (1) repülőtér (1) retek (1) rettegés foka (1) rezidencia (1) romkocsmák (1) rovásírás (1) sas (1) Schmitt Pál (4) sertéshús (1) sérthetetlenség (1) Seuso-kincs (1) Shirley MacLaine (1) siker (1) sör (1) sötétben bujkáló (1) Sport (37) Stefka István (1) szabadkőművesek (1) szabadság tér (1) szabadságharc (1) szakadék (1) szakértelem (1) szegfű (1) Széles Gábor (1) szemléletmód (1) szerviz (1) szimbolikus politizálás (1) szlogen (1) szómágia (1) szóvicc (1) Szőcs Géza (1) szuverenitás (1) szüksége van (1) születésnap (2) táblák (1) Tarlós István (1) te (1) teszt (1) Tisza István (1) tolerancia (1) történelem (1) Trianon (3) tudomány (1) unortodox (2) unortodoxia (1) utolsóemberig (1) ünnep (1) választás (1) Való Világ (1) válogatott (2) válságkezelés (1) VB'10 (5) Védegylet (1) vezér (1) Visszalövés (20) Wulff (1) Zelnik (1)