Sólyomszárnyakon

Arról, hogy a Fidesz részéről miért álságos dolog "az ország érdekére" hivatkozva előrehozott választásokat követelni, (bár Szájer képviselő kedvéért megjegyezném, hogy elég érdekes az a párt, amelyik ugyanazon szájával a demokrácia hiányával riogat, mert nincs előrehozott választás, és közben ugyane beszélőszervvel [csak ezúttal a pártelnök ábrázatán elhelyezve] azon siránkozik, hogy az a fránya alkotmány megköti a kezüket, és sehogyse tudják elérni azt, amit ők akarnak, [idő előtti választást=saját hatalomba kerülésüket]) már jópár hónappal ezelőtt sikerült egy profetikus ihletettségű posztot megejtenem, de most teljesen pártatlan, és a politikai csatározásokon felül álló, a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnökünk is csatlakozott a kórushoz.
Erre persze könnyen lehet(ne) azt mondani, hogy egy köztársasági elnöknek illik, hogy véleménye legyen közéleti kérdésekben, csakhát problematikusnak látszik, ha ez az "igazság" mindig az egyik oldalon van, sohasem odaát. De persze alapvetően még az is elképzelhető (sokan meg is teszik), hogy van olyan ország, ahol a két politikai oldal egyértelműen azonosítható a Jó és a Rossz erőivel, és ily módon az igazság mindig a Jó oldalán áll. Ja és tán még az is, hogy EZ az az ország...
De mindezek mellett, ha a Köztársaság elnöke megnyilvánul az ország jövőjét ilyen markánsan érintő kérdésben, mint az előrehozott választás ügye, akkor legalább illene valamilyen az egyéni pártszimpátián túlmutató érvvel előhozakodni, vagy legalábbis olyannal, amelynek esetében kicsit kevésbé feltűnően lóg ki a lóláb.... Mert mit is mondott Sólyom László?
Valahogy úgy nyilatkozott, hogy azért van szükség előrehozott választásra (azért az a legjobb megoldás), mert az ilyen rendkívül súlyos válsághelyzetben, mint a mostani nem toldozgatásra-foldozgatára van szükség, hanem egy olyan kormányt kell felhatalmazni, amelyik széles tömegek bizalmát bírja. A hatalom/pozíció csodás jellemtorzító hatásának újabb megnyilvánulását üdvözölhetjük eme nyilatkozatban. Mert azt talán egy volt alkotmánybírósági elnöknek mégiscsak illene tudnia, hogy a hatályos törvények szerint ma Magyarországon egy parlamenti választás 4 évre szól, tehát következésképp ezzel együtt ugyanígy érvényes az a felhatalmazás is, amelyet a voksoláskor az adott párt megkapott. Így természetesen nincs értelme a meghatalmazás megszűnéséről, de még csak meggyengüléséről sem fecserészni, mert ilyesmi nem létezik.
Legalábbis közjogi értelemben semmi esetre sem... Mert igaz, ami igaz, a kormányt adó MSzP közvélemény-kutatásokban mért népszerűsége nagyban lecsökkent: csakhát egy jogvégzett embernek nem kellene belesétálnia abba a csapdába, hogy a közvélemény-kutatást összekeveri a joggal. Pláne nem úgy, hogy ezt ennyire kiáltóan csak az egyik oldal álláspontja szerint teszi. Mert hát kérdezzük meg: ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a mindenkori kormányok legitimitását a közvélemény-kutatásban szerzett 50% feletti eredmény adja, akkor ez felvet néhány további kérdést is. Nevezetesen elsőül mindjárt, hogy milyen gyakorisággal kell megvizsgálni a közvélemény-kutatásokat (egyáltalán: melyiket? -- mert ugye több ilyen profilú cég létezik...)? És ha megállapítunk egy intervallumot, mi történik, ha ennek a közepén válik népszerűtlenné a kormányerő? Vagy ne legyen meghatározott időszak, hanem mindig, mikor a hatalmon lévők elveszítik népszerűségüket, kénytelenek legyenek cuccolni, és átadni a kormányrudat a náluk populárisabb alakulatnak? Az biztos, hogy ez a bölcs rendelkezés a költöztetőcégek mellett még a populizmus virágzását is magával hozná....
De álljunk csak meg egy pillanatra! Azon kívül, hogy e komor időkben mosolyra fakadhatunk, ha a fentiek szerint megpróbáljuk végigkövetni a legfőbb közjogi méltóság kijelentésének ún. "logikáját", egyáltalán van-e valami egyéb késztetésünk arra, hogy ezt meg is tegyük? Hiszen a dolognak van másik aspektusa is (ami tulajdonképpen nem más, mint a fenti gondolatmenet csak a másik oldalról szemlélve): a széles körű felhatalmazás ugyanis nagyon jó dolog, csak kérdés, hogy egy ilyen logika alapján kikényszerített előrehozott választáson nyert támogatottság meddig tartana. Egy új kormány - adja azt bármilyen színű párt is - jelen helyzetben nem tehet mást, minthogy a Zemberek számára kellemetlen, tehát saját közkedveltségét erősen aláásó lépéseket tesz -- minél hamarabb. És akkor Köztársaságunk elnöke ismét kiállhat a sajtó elé, és kijelentheti, hogy szélesebb támogatottságú kormányra van szükség. (Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy egyszerűen csak észre kéne venni, hogy egy kormány nemcsak népszerű intézkedéseket kell, hogy tegyen, akármennyire is ez volna a szíve vágya.)
Persze mindezeket a köröket meg lehetett volna spórolni, ha a Magyarságot képviselő Sólyom László igazi, egyenes gerincű, tökös, nyílt magyar emberhez méltóan nem hadovál összevissza mindenféle támogatottságról, választásról, meg ilyesmiről, hanem megmondja, ahogy illik:
"-Véreim, megmondom őszintén, én a Fideszt és benne Viktort jobban csipázom, őket szeretném látni a kormányban, Fletót meg utálom, mint a kukorica-gölödint!"

Már megint KöKi

Annak idején, mikor először írtam a Kőbánya-Kispesti csomópontról, akkor valahogy úgy aposztrofáltam a jelenséget, hogy a külföldről légi úton érkezők errefelé tévedvén rögtön hű képet kaphatnak arról, hova is érkeztek. Aztán a KöKi íratott magáról újból és újból. Meg újból.
És mára még mindig örökzöld témaként toppan elém, ahányszor csak jártomban-keltemben találkozom "vele". Végülis a dolog nem nagyon változott sokat, maximum csak annyit, hogy árnyalódott a kép. Ma már inkább úgy fogalmaznék, hogy a "csomópont" nemcsak a külföldieknek szól, sokkal inkább annak eklatáns példája, hogy (mi) mindent meg lehet csinálni a "bennszülöttekkel", a magyar lakossággal. Jómagam az építkezés újabb és újabb egyre innovatívabb fázisai láttán mindig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ez itt már a vég, valószínűleg most bizonytalan ideig leállnak a munkálatok, hiszen egy esetleges újabb átalakítási lépés már olyan, annyira méltatlan helyzetet hozna létre, amelybe egy kulturált, európai állam beruházója, építtetője, közlekedési vállalata egyszerűen nem hozhatja az utazóközönséget, ennek következtében nem is akarja, de legalábbis nem meri megtenni azt a bizonyos lépést.
De kiderült, rettenetesen naiv voltam (mint mindig, amikor Hazánk európai normák iránti elkötelezettségéről volt/van szó). Viszont kiderült, hogy a BKV szerint igenis bármit/mindent meg lehet csinálni az egyszerű utassal — túl persze a "hülyének való nézésen", mert az az alap.
Nézzünk tehát egy rövid leltárt, mi most a helyzet!
A csodás munkagödör helyén a bontásra ítélt épületnek az a része állt a legtovább, amelyet annak idején a legjobban siettek "életveszélyes"-nek nyilvánítani, és erre való hivatkozással lezárni. Az egykori, úttestet áthidaló (mozgólépcsővel ellátott) felüljáró helyett van sehova nem vezető (pontosabban egyenesen a palánknak nekivezető) zebrán elérhető csodás vaslépcső a jellegzetes magyar buhera megnyilvánulásaival. (És persze a kettévágott épület vége csodás farostlemezekkel lezárva...) Azt persze hadd ne részletezzem, hogy milyen épületes látvány mindennap a bottal járókat, öregeket, gyerekkocsis kismamákat, reptéri hatalmas bőröndökkel közlekedő utasokat figyelni a lépcsőn fel-le vonszolódva.
Persze azért már megjelenik a vágyott szebb jövő ígérete is, amelyben csak az az elkeserítő, hogy a mellékelt ábrán úgy tűnik, hogy a néhány lekerekített élen-sarkon kívül semmi más változás nem várható: ugyanaz a szerencsétlen "lépcsőn fel-lépcsőn le, folyosón átkelek" megoldás látszik kibontakozni, mint ami eddig fennállt.
De ejtsünk pár szót a ... dolog másik végéről is! Az hogy egy járdányi széles-busznyi hosszú sávra próbáltak összezsúfolni annyi utast, amennyi korábban egy jókora téren 15-20 buszjáratra várakozott, határtalan, de legalábbis perverz fantáziára vall. Persze az Örkény által is megénekelt örök budapesti élniakarás most sem hagyta magát: a kihúzott műanyag szalag pár óra alatt letapostatott, és a nép jogos jussa birtokába jutott: várakozhatott a sáros, mocskos prérin egymás sarkára hágva, és félrelökve a másikat, amikor a kívánt buszjárat befutott. De a meccset sikerült még tovább húzni: a következő lépés csodás huszárvágásával a BKV egy pillanat alatt megoldotta, hogy azok az emberek, akiknek ő szolgáltatást nyújt, (az ún. utasok) ne legyenek kitéve esőnek, hónak, később pedig a tikkasztó-szikkasztó napsütésnek. Az már más kérdés, hogy a fedélként funkcionáló felüljáró némileg roskatag állapotban van, és a (fém)szalagkorlát már sokkal nehezebben amortizálható, mint műanyag társa, de a tény az tény: fedett buszmegállóban várakozhatunk kedvenc járatunkra sok jó ember társaságában. És még a helyi jellegzetességek élvezetétől sem vagyunk elzárva.

Micsoda egy ország!

Igen, a magyar álom megvalósult: a szorgalmas, kitartó munkálkodás végülis meghozta gyümölcsét.
Földrajzilag sikerült a Balkán északi határait Szlovákia déli határáig kitolnunk (ezúton kérek elnézést azoktól a szorgalmas, tisztességes, becsületes, emberséges albán, macedón, szerb, bosnyák stb. embertársaimtól, akik az előző kitételt magukra és nemzetükre nézvést sértőnek, bántónak éreznék!); de ami még nagyobb fegyvertény: a kronológia rendszerét teljesen újraértelmezve az idő kerekét is sikerült vagy jó háromnegyed évszázaddal visszaforgatnunk kb. az 1930-as évek közepéig!!!
Mert természetesen lehet statisztikai tényeknek álcázott rasszista kijelentéseket tenni, lehet hadisírgondozásra-véradásra-katasztrófavédelemre-közrendfenntartásra ijesztő sötét bohócokat toborozni, aztán velük de csak menetgyakorlatozni, de csak légpuskával, de csak agyaggalambra lőni, aztán de csak a bűnöző cigányt megrendszabályozni, aztán de csak a cigányt, aztán de csak azokat, akik szembehelyezkednek a Nemzet érdekeivel.... Ismerős forgatókönyv, és tulajdonképpen eddig sem történt semmi meglepő azok számára, akik a nyolcadikos történelemórákon minimális figyelést tanúsítottak annak idején. Csak hát most már elvileg a 21. században járunk...
És lehet cinkosan kacsintani és nem észrevenni a pogromot ahol az teljesen nyilvánvalóan ott van, és egy sajnos már jól ismert forgatókönyvet követ betűről betűre. És ami még rosszabb: lehet tehetetlen dühvel döbbenten konstatálni azt a tényt, hogy a Magyar Köztársaság rendvédelmi szervei "jobb" esetben csak szimplán nem állnak hivatásuk magaslatán, míg rosszabb esetben cinkos némasággal asszisztálnak a vétkeseknek (és ki tudja, mennyire lettek volna némák, ha hagyják nekik??).
És lehet villámgyorsan elfelejtkezni róla, miről is vált ismertté Tatárszentgyörgy (akár ugyanazok voltak az elvetemül tettesek, akik annak idején talpig feketében+árpádsávban végigmasíroztak a településen, akár ők csak az ötletadók voltak: végeredményben édes mindegy, ártatlan emberek halála szárad a lelkükön). És persze az is lehet, hogy Tatárszentgyörgy végülis nem is ezért vagy nem így válik a jövő történelemtankönyveinek anyagává. Ha csak egy kicsit is beválik egy pesszimista forgatókönyv (vagy, ha máshonnan nézzük, éppenséggel az "opitmista" jelző is ráhúzható könnyedén), akkor a jövő tankönyveiben ez a kistelepülés majd úgy szerepel, mint annak a polgárháborúnak a kiindulópontja, amelynek eredményeképp a Kárpát-medencében létrejött a független és demokratikus Közép-európai Roma Köztársaság, fejlett kisebbségvédelmi törvényekkel és igazán demokratikus berendezkedéssel.
De most még egyelőre nem ez van: hidegvérrel megtervezett embertelen, etnikai alapú gyilkosságok vannak, félelem van és tehetetlenség van, egymásra mutogatás van... szóval Magyarországon vagyunk még.
És igen, el is lehet menni innen, a kérdés nem ez. A kérdés az, hogy lesz-e még normális, tisztességes ország, ahol be is fogadnak minket, ha megmondjuk, honnan is jöttünk. Jobban járunk, ha azt mondjuk, hogy pirézek vagyunk....