(megfejtés: Onyutha Judit [O-n jut a Judit])
2009. szeptember 22., kedd
2009. szeptember 14., hétfő
Elnézték??
Ritkán engedem meg magamnak, hogy konkrét cikkekre reagáljak, most hamarjában a doppingról írott posztomat kivéve nem is emlékszem másik ilyenre.
De most nem állom meg, hogy ne reflektáljak az index egy felettébb "érdekes" (de számomra inkább szomorú) cikkére.
A dolognak ugyanis csak egyik része, – még ha kétségtelenül nagyon fontos része is – hogy hol lakik az igazság: kik is a gyilkosok, hova kötik őket eszméik, és mit is akartak elérni. De ez az igazság, ha magyarázgatni akarjuk, nagyon relatívvá is tud válni. Érdemes azon elgondolkozni, hogy nincs a világtörténelemben annyira egyszerű és átlátható esemény, amelyet ne lehetne valami agyament összeesküvés-elmélettel bonyolultabbá tenni, és "természetesen" az ellenkezőjébe fordítani. Mindezek mellett egy műalkotásban prezentált belső monológot párhuzamba állítani egyrészt a sztálinista perek véres valóságával, másrészről a romagyilkosságok szintén véres és undorító-megrázó és ezért még fájóbb valóságával nagy merészség kell. És nem is okvetlenül intellektuális merészség. Remélhetőleg egyszer kiderül, hogy mi a tényleges igazság, de ennek a folyamatnak egész biztos nem használ, hogy ki-ki a saját gondolatkísérletét alternatív valóságként tálalja.
De valamit sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit a provokáció-ról, megrendezett merényletekről vizionálók igyekeznek nem észrevenni, vagy szándékosan elfelejtkezni róla. Ez pedig az, hogy provokálni, figyelmet valamire fókuszálni, csak olyasmivel lehet, ami erre alkalmas, ami nagy tömegeket képes megmozgatni. Tessék ír-, piréz- vagy svábellenes megmozdulásokat, provokációkat vagy ne adjisten merényleteket szervezni! Ha sikerülnek is, nem lesz nagy visszhangjuk, köztörvényes bűnügyek maradnak (mint ahogy azok is).
A gond ott kezdődik, ha valamilyen ügy olyannyira eléri a társadalmi ingerküszöböt, hogy abból pillanatok alatt robbanóanyag válik, mert ott lebeg a levegőben, és bármikor képes robbanást előidézni. És itt kell hogy észrevegyük, mekkora butaság azt állítani, hogy a későbbi gyilkosok lefülelése, alaposabb figyelése okvetlen megóvta volna az ártatlan áldozatok életét. Ha nem őket, másokat, és ha nem ők, akkor mások....
Elértünk ide is.... Részben épp azért, mert lusták voltunk figyelmesen kinyitni a szemünket.
De most nem állom meg, hogy ne reflektáljak az index egy felettébb "érdekes" (de számomra inkább szomorú) cikkére.
A dolognak ugyanis csak egyik része, – még ha kétségtelenül nagyon fontos része is – hogy hol lakik az igazság: kik is a gyilkosok, hova kötik őket eszméik, és mit is akartak elérni. De ez az igazság, ha magyarázgatni akarjuk, nagyon relatívvá is tud válni. Érdemes azon elgondolkozni, hogy nincs a világtörténelemben annyira egyszerű és átlátható esemény, amelyet ne lehetne valami agyament összeesküvés-elmélettel bonyolultabbá tenni, és "természetesen" az ellenkezőjébe fordítani. Mindezek mellett egy műalkotásban prezentált belső monológot párhuzamba állítani egyrészt a sztálinista perek véres valóságával, másrészről a romagyilkosságok szintén véres és undorító-megrázó és ezért még fájóbb valóságával nagy merészség kell. És nem is okvetlenül intellektuális merészség. Remélhetőleg egyszer kiderül, hogy mi a tényleges igazság, de ennek a folyamatnak egész biztos nem használ, hogy ki-ki a saját gondolatkísérletét alternatív valóságként tálalja.
De valamit sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni, amit a provokáció-ról, megrendezett merényletekről vizionálók igyekeznek nem észrevenni, vagy szándékosan elfelejtkezni róla. Ez pedig az, hogy provokálni, figyelmet valamire fókuszálni, csak olyasmivel lehet, ami erre alkalmas, ami nagy tömegeket képes megmozgatni. Tessék ír-, piréz- vagy svábellenes megmozdulásokat, provokációkat vagy ne adjisten merényleteket szervezni! Ha sikerülnek is, nem lesz nagy visszhangjuk, köztörvényes bűnügyek maradnak (mint ahogy azok is).
A gond ott kezdődik, ha valamilyen ügy olyannyira eléri a társadalmi ingerküszöböt, hogy abból pillanatok alatt robbanóanyag válik, mert ott lebeg a levegőben, és bármikor képes robbanást előidézni. És itt kell hogy észrevegyük, mekkora butaság azt állítani, hogy a későbbi gyilkosok lefülelése, alaposabb figyelése okvetlen megóvta volna az ártatlan áldozatok életét. Ha nem őket, másokat, és ha nem ők, akkor mások....
Elértünk ide is.... Részben épp azért, mert lusták voltunk figyelmesen kinyitni a szemünket.
2009. szeptember 9., szerda
Balsors, akit....
Szeptember 5-én, szombaton Budapesten a FIFA-világranglista 41. helyezettje minimális különbséggel, 2-1-re legyőzte a 47. helyezettet. Innen nézve tulajdonképpen nem történt semmi különös az égvilágon. Az, hogy mégis írok róla, az 2+1 tanulságnak köszönhető.
Az első kettő sporttárgyú (félig-meddig), és közülük az egyes számú viszonylag velősen összefoglalható a következőképpen:
1/ Nem igaz, hogy "ilyen gólt csak mi tudunk kapni". Tessék csak megnézni az alábbi felvételt!
12 éve, az 1998-as VB selejtezőinek utolsó körében a fehér mezes finnek 1-0-ás vezetésüknél (amelynek alapján ők végeztek volna másodikként, azaz pótselejtezősként) a hosszabbításban olyan szerencsétlenül kapkodva próbálták kivágni a labdát, hogy a védő fejbe rúgta vele kapusát, majd a "bogyó" onnan a hálóba vánszorgott. Hogy ki ellen? Bizony, épp ellenünk. Kifutó kapus meglehetősen gyakran rúgja a csatárba a labdát, de ilyen gólt azóta sem nagyon láttam: itt nincs kapura törő csatár, vagy felívelés, szerencsétlen nyelvrokonaink a még szerencsétlenebbül tébláboló magyarok helyett egymaguk intézik el a dolgokat. (Más kérdés, hogy a pótselejtezőben aztán, ahova így mi jutottunk ki, jöttek a jugók: 1-7 és 0-5.)
2/ A második tanulság kicsit több körüljárást igényel. Kezdjük talán ott, hogy miért is előzte meg rég nem tapasztalt felfokozott várakozás a magyar nemzeti tizenegy mostani fellépését. A válasz valami olyasmi lesz, hogy a selejtezők ilyen kései fázisában rég álltunk ennyire előkelő, a továbbjutás szempontjából bizakodásra okot adó helyen selejtezőcsoportunkban. Ez a megfogalmazás elég pontos, egyben nagyon is jól kifejezi a lényeget: ugyanis pontosan arról (és csak arról!) van szó, hogy az általunk — pillanatnyilag – elfoglalt második helyezés kedvező. Az, hogy ez így alakult, kétségtelenül a sorsolásra (pontosabban a kialkudott meccs-sorrendre) vezethető vissza. Először is érdemes észrevenni, hogy ez a sorrend úgy alakult ki, hogy a sorozatot nyitó itthoni dán (és a későbbi kinti svéd) meccs kivételével, a csoport "aljával" játszottunk. (Annyit kétségtelenül fejlődött a magyar foci, hogy ezeket a meccseket, ha kínlódva is, de "lehoztuk".) Igazából azonban érdemes volna azon elgondolkoznunk, hogy egy ilyenfajta mérkőzés-sorrend lekötése vajon nem puszta önbecsapás, vagy - rosszabb esetben - rövid távú manipuláció-e. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy ha utána kapirgálunk, akkor azt fogjuk látni, hogy válogatottunk az elmúlt 10-15 év VB- és EB-selejtezői során a riválisként tételezett csapatokkal (azaz, akiket meg kellett volna előznünk) szemben összességében 1-2, maximum 3 pontot volt képes összeszedni. Még egyszer mondom: nem egy-egy ellenféllel, hanem az összessel szemben együtt!! Kérdés, ha ez tényleg ennyire törvényszerű, mi értelme van erőltetni ezt a fajta meccsbeosztást. Mert ugye az jól hangzik, hogy a kezdetben összeszokatlan magyar csapat a könnyebb ellenfelek nyújtotta sikerélmény hatására annyira elkezdi érteni-érezni egymást, hogy a selejtezők végére olajozott gépezetként működve gyalázzák a gyepbe a világ legerősebb csapatait is. Csak egyrészt a tapasztalatok - meg az elmúlt 5, nélkülünk lezajlott VB - nem ezt mutatják. És abban talán végképp dőreség volna reménykedni, hogy a nívósabb futballkultúrájú országok jócskán előttünk járó játékosai mindeközben valamiképp nem csiszolódnak össze csapattá, sőt fantasztikus sikereinket látva végképp összebuknak. Ha valamiben lehetne reménykedni, az éppen az volna, hogy egy-egy erősebb, és még szintén összeszokatlan ellenfelet még a széria elején el tudunk kapni. A már emlegetett dán meccs is épp erre példa szerintem.
És most lássuk a "plusz egy" tanulságot!
A meccs utáni nyilatkozatparádéból különösen nagy visszhangot váltott ki Dzsudzsák Balázsé. Nem óhajtanék most azzal foglalkozni, hogy mennyire komolyan gondolta, tényleg visszavonta-e stb. A nagyon rossz dolog az egészben az, (és ezért kap ez a poszt "közélet" címkét is), hogy a vele szemben állókat/egyet nem értőket egyáltalán eszébe jutott nem magyar-ként megcímkézni, azaz végső soron hazaárulóként, a nemzeten kívülállóként láttatni őket.
A politika sikerrel foglalja el a sportot, de persze, csak ha igazi magyarok vagyunk.
Az első kettő sporttárgyú (félig-meddig), és közülük az egyes számú viszonylag velősen összefoglalható a következőképpen:
1/ Nem igaz, hogy "ilyen gólt csak mi tudunk kapni". Tessék csak megnézni az alábbi felvételt!
12 éve, az 1998-as VB selejtezőinek utolsó körében a fehér mezes finnek 1-0-ás vezetésüknél (amelynek alapján ők végeztek volna másodikként, azaz pótselejtezősként) a hosszabbításban olyan szerencsétlenül kapkodva próbálták kivágni a labdát, hogy a védő fejbe rúgta vele kapusát, majd a "bogyó" onnan a hálóba vánszorgott. Hogy ki ellen? Bizony, épp ellenünk. Kifutó kapus meglehetősen gyakran rúgja a csatárba a labdát, de ilyen gólt azóta sem nagyon láttam: itt nincs kapura törő csatár, vagy felívelés, szerencsétlen nyelvrokonaink a még szerencsétlenebbül tébláboló magyarok helyett egymaguk intézik el a dolgokat. (Más kérdés, hogy a pótselejtezőben aztán, ahova így mi jutottunk ki, jöttek a jugók: 1-7 és 0-5.)
2/ A második tanulság kicsit több körüljárást igényel. Kezdjük talán ott, hogy miért is előzte meg rég nem tapasztalt felfokozott várakozás a magyar nemzeti tizenegy mostani fellépését. A válasz valami olyasmi lesz, hogy a selejtezők ilyen kései fázisában rég álltunk ennyire előkelő, a továbbjutás szempontjából bizakodásra okot adó helyen selejtezőcsoportunkban. Ez a megfogalmazás elég pontos, egyben nagyon is jól kifejezi a lényeget: ugyanis pontosan arról (és csak arról!) van szó, hogy az általunk — pillanatnyilag – elfoglalt második helyezés kedvező. Az, hogy ez így alakult, kétségtelenül a sorsolásra (pontosabban a kialkudott meccs-sorrendre) vezethető vissza. Először is érdemes észrevenni, hogy ez a sorrend úgy alakult ki, hogy a sorozatot nyitó itthoni dán (és a későbbi kinti svéd) meccs kivételével, a csoport "aljával" játszottunk. (Annyit kétségtelenül fejlődött a magyar foci, hogy ezeket a meccseket, ha kínlódva is, de "lehoztuk".) Igazából azonban érdemes volna azon elgondolkoznunk, hogy egy ilyenfajta mérkőzés-sorrend lekötése vajon nem puszta önbecsapás, vagy - rosszabb esetben - rövid távú manipuláció-e. Az ugyanis egészen bizonyos, hogy ha utána kapirgálunk, akkor azt fogjuk látni, hogy válogatottunk az elmúlt 10-15 év VB- és EB-selejtezői során a riválisként tételezett csapatokkal (azaz, akiket meg kellett volna előznünk) szemben összességében 1-2, maximum 3 pontot volt képes összeszedni. Még egyszer mondom: nem egy-egy ellenféllel, hanem az összessel szemben együtt!! Kérdés, ha ez tényleg ennyire törvényszerű, mi értelme van erőltetni ezt a fajta meccsbeosztást. Mert ugye az jól hangzik, hogy a kezdetben összeszokatlan magyar csapat a könnyebb ellenfelek nyújtotta sikerélmény hatására annyira elkezdi érteni-érezni egymást, hogy a selejtezők végére olajozott gépezetként működve gyalázzák a gyepbe a világ legerősebb csapatait is. Csak egyrészt a tapasztalatok - meg az elmúlt 5, nélkülünk lezajlott VB - nem ezt mutatják. És abban talán végképp dőreség volna reménykedni, hogy a nívósabb futballkultúrájú országok jócskán előttünk járó játékosai mindeközben valamiképp nem csiszolódnak össze csapattá, sőt fantasztikus sikereinket látva végképp összebuknak. Ha valamiben lehetne reménykedni, az éppen az volna, hogy egy-egy erősebb, és még szintén összeszokatlan ellenfelet még a széria elején el tudunk kapni. A már emlegetett dán meccs is épp erre példa szerintem.
És most lássuk a "plusz egy" tanulságot!
A meccs utáni nyilatkozatparádéból különösen nagy visszhangot váltott ki Dzsudzsák Balázsé. Nem óhajtanék most azzal foglalkozni, hogy mennyire komolyan gondolta, tényleg visszavonta-e stb. A nagyon rossz dolog az egészben az, (és ezért kap ez a poszt "közélet" címkét is), hogy a vele szemben állókat/egyet nem értőket egyáltalán eszébe jutott nem magyar-ként megcímkézni, azaz végső soron hazaárulóként, a nemzeten kívülállóként láttatni őket.
A politika sikerrel foglalja el a sportot, de persze, csak ha igazi magyarok vagyunk.
2009. szeptember 1., kedd
Öreg ember kalapban, gitárral
Lassan sétálok befelé, nem mondhatni, hogy "sodródom a tömeggel"... nincs igazán nagy tömeg, sodrás meg még kevésbé van. Kicsit zavaró nekem, hogy akár lanyhának is volna nevezhető az érdeklődés, ha egy-két szembejövő nem mondaná permanensen és mutogatná táblán, hogy "Jegye(ke)t veszek!" De ez legalább apró (kár)örömet jelent, ahogy a táskámba nyúlva megtapintom a borítékot, amelyben ott a jegy, rajta a dátum: 2009. augusztus 31.; 19.30 óra; és az előadó neve: Leonard Cohen.
Negyed nyolc körül ülök le a helyemre (mellém később terjedelmes hölgy kerül, aki másfél széket foglal, ráadásul akadályozza a kilátást a kettővel odébb ülő csinos lányra — előbbiről később kiderül, hogy volt munkatárs, utóbbiről, hogy volt tanítvány), ahogy körbenézek saccra gyenge 3/5 ház van, ez lassan később felkúszik 2/3 körülire; de még így is nyomasztóan sok az üres szék, sőt helyenként egész sorok piroslanak üresen. Madonna alaposan rádolgozott a koncertek pontatlan kezdéséről szóló sztereotípiákra, láthatóan mindenki úgy érzi, ráér még, úgyis csak vicc a fél 8-as kezdés. Leonard Cohen azonban nem Madonna (nemcsak az életkor-beli különbség vagy a szexepil eltérő mivolta okán): majdnem pont 19.30-kor gyorsan beszalad valaki, penget egyet-kettőt az odakészített gitáron, aztán már lép is le a színről. Az este várható hangulatáról már az sokat elárul, hogy ezt a nem túl bonyolult produkciót is kisebbfajta ováció fogadja.
És alig 10 perc késéssel már tényleg elkezdődik a koncert. Aki ismeri a turné anyagát tartalmazó Live In London CD/DVD anyagát, azt kezdetben nem éri sok meglepetés: látszatra a kitaposott úton halad minden, csak épp a számok közti átkötő szöveg, a kommentárok látszanak elmaradni, mintha az idős dalnok tartana a nyelvi korlátoktól. Így persze kicsit kopik a várható élmény, hiszen hiába az élő koncert, ha csak "elnyomott" számok vannak szépen sorban. Aztán a harmadik szám után mégis megszólal: majdnem elfogódottan mond köszönetet a meleg fogadtatásért, és megígéri, hogy ma este mindent belead társaival együtt. És innentől nincs megállás: a közben dugig telt széksorokban ülő közönség és a poéta egymásra talál, egymást inspirálják, é s a hangulatnak a többi zenész sem tud ellenállni: mindenki a maximumon pörög.
Egy-két, talán az előadó megítélése szerint kulturálisan jobban kötött szám (mint pl. a Democracy [nagy sajnálatomra]) elmarad, de bejönnek helyette olyan klasszikusok, mint a Famous Blue Raincoat vagy a Partisan. Cohen láthatólag lubickol a hangulatban, de egyáltalán nem könnyedkedi el a dolgokat: boldog, de ihletett is vagy ünnepélyes, ha éppen azt követeli az adott dal. A koncert több állva tapsolós ráadás után 3 és fél óra után ér véget: közös áldás és köszönet után a Mester útjára engedi hallgatóságát.
Áll egy vén, csaknem háromnegyed századot megélt öreg zsidó a színpadon. Fején kalap, nyakában gitár, és azt csinál egy sportcsarnoknyi emberrel, amit csak akar: hol a figyelem halálos-feszült csendjét teremti meg, hol őrjöngő tapsvihart vált ki. Sírunk (jómagam "csak" kétszer: az első szám, a Dance Me To The End Of Love ["hát tényleg itt van, élőben hallgatom!"]; és a Bird On The Wire, a köztudottan himnusz-hitvallás-jellegű szám alatt), lúdbőrzünk (azt aztán jó sokszor). Felállva tapsolunk.
Megtudjuk, mi az a katarzis.
És alig 10 perc késéssel már tényleg elkezdődik a koncert. Aki ismeri a turné anyagát tartalmazó Live In London CD/DVD anyagát, azt kezdetben nem éri sok meglepetés: látszatra a kitaposott úton halad minden, csak épp a számok közti átkötő szöveg, a kommentárok látszanak elmaradni, mintha az idős dalnok tartana a nyelvi korlátoktól. Így persze kicsit kopik a várható élmény, hiszen hiába az élő koncert, ha csak "elnyomott" számok vannak szépen sorban. Aztán a harmadik szám után mégis megszólal: majdnem elfogódottan mond köszönetet a meleg fogadtatásért, és megígéri, hogy ma este mindent belead társaival együtt. És innentől nincs megállás: a közben dugig telt széksorokban ülő közönség és a poéta egymásra talál, egymást inspirálják, é s a hangulatnak a többi zenész sem tud ellenállni: mindenki a maximumon pörög.
Egy-két, talán az előadó megítélése szerint kulturálisan jobban kötött szám (mint pl. a Democracy [nagy sajnálatomra]) elmarad, de bejönnek helyette olyan klasszikusok, mint a Famous Blue Raincoat vagy a Partisan. Cohen láthatólag lubickol a hangulatban, de egyáltalán nem könnyedkedi el a dolgokat: boldog, de ihletett is vagy ünnepélyes, ha éppen azt követeli az adott dal. A koncert több állva tapsolós ráadás után 3 és fél óra után ér véget: közös áldás és köszönet után a Mester útjára engedi hallgatóságát.
Áll egy vén, csaknem háromnegyed századot megélt öreg zsidó a színpadon. Fején kalap, nyakában gitár, és azt csinál egy sportcsarnoknyi emberrel, amit csak akar: hol a figyelem halálos-feszült csendjét teremti meg, hol őrjöngő tapsvihart vált ki. Sírunk (jómagam "csak" kétszer: az első szám, a Dance Me To The End Of Love ["hát tényleg itt van, élőben hallgatom!"]; és a Bird On The Wire, a köztudottan himnusz-hitvallás-jellegű szám alatt), lúdbőrzünk (azt aztán jó sokszor). Felállva tapsolunk.
Megtudjuk, mi az a katarzis.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
