Ha nem szeretsz a Tiédtől eltérő nézetekkel szembesülni, vagy nem szereted a meglepetéseket, vagy egyszerűen csak tudni szeretnéd, hol jársz, először olvasd el az "Elvi nyilatkozat" oldalt !!!

2010. december 31., péntek

Demokrácia, ha beledöglötök is

(Jegyzetek a[z új] hatalomról 4.)

A magyar demokrácia ügye nagy bajban van. Sokkal nagyobban, mint azt a vészmadárkodók, ügyeletes huhogók csak gondolni is merészelik. Hogy honnan tudom mindezt? A válasz kétségbeejtően egyszerű: a demokraták eltüntetése, durva elhallgattatása máris elkezdődött. Hiszen mi más magyarázata lehetne annak, hogy a demokrácia számtalan elkötelezett és elvhű híve, akik a 2010-es parlamenti választások előtt válogatás nélkül a kormány minden intézkedése után szót emeltek az embertelen és alapvető jogokat sárba tipró diktatúra ellen,  sőt az utcára sem voltak restek vonulni, hogy ott harcoljanak ezen jogtiprások ellen; ez a számtalan hős most néma csendben van, nem emeli fel szavát, legyen szó akár visszamenőleges hatályú törvényekről, az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozásáról, a magánnyugdíj-pénztárakban lévő magánvagyonok lenyúlásáról, vagy akár legújabban a példátlanul brutális sajtótörvényről. Márpedig ha ekkora hősök csendben vannak, annak csak egyetlen magyarázata lehetséges: befogták a szájukat, először őket, az álélharcosokat likvidálták.
________________
Persze a fentiek csak afféle tréfába oltott példabeszédnek fogandók fel arról, hogy milyen is volna, hogy működne egy normális országban a politika, és persze a demokrácia védelme az öntudatos polgárok által. Mindazonáltal még az is bőven elfogadható volna, hogy valaki (akár  józan ésszel szemben is) kedvenc politikai meggyőződése/pártja mellett "érveljen" — két apró feltétellel:
– 1. ezt következetesen tegye: érdekes módon soha sehonnan nem hallottam kifogást, de még csak helytelenítő véleményt sem akár az Alkotmánybíróság túlzott jogköréről, akár a magánnyugdíj-pénztárak kockázatosságáról, vagy a média szabályozatlanságáról addig, amíg ezek a remek témák valakinek a fidesz vezérkarában eszébe nem jutottak, és a kétharmados felhatalmazás csodájának köszönhetően szinte rögtön törvény is lett belőlük. Onnantól viszont szinte mindenkinek eszébe jutott, hogy érveljen ezek mellett, és csodák csodájára mindenkinek ugyanaz jut az eszébe;
–  2. és ezt őszintén tegye: lehet magyarázni , hogy ez igenis demokrácia, csak mi tudjuk rosszul, hogy az mit jelent, meg hogy létezik "magyar" meg "alulról építkező" (hihi, a fidesz mint alulról építkező párt :))), de nem kellene elfelejtkezni róla, hogy bár számtalan megoldás létezik a világban demokratikus berendezkedésekre, ám ezek mindegyike éppenséggel a közös vonatkozásokat hangsúlyozza ki, amelyek kikezdhetetlenek, de amelyeket az újszerű demokrácia építése útjából épp most takarít el nálunk az építőbrigád.
Azt csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a józanabbul gondolkozó publicisták már a 90-es évek elején felhívták rá a figyelmet, hogy a "magyar" előtag/jelző egy sajátos, újfajta fosztóképzővé kezdi kinőni magát: ha valamely szó elé odakerül, akkor máris annak ellenkezőjét, vagy minimum fogyatkozott voltát jelenti. (Lásd pl.: magyar igazság és élet...) Félő, hogy valami ilyesmi történik most a "magyar demokrácia" esetében is.
_______________
A filozófia-logika-etika egyik alapkérdése, hogy rossz/helytelen lépésekkel el lehet-e jutni a jó eredményhez. A többség a nemleges válaszra hajlik, különösen az etikai oldalról szemlélve a kérdést, hiszen a "rossz" lépések ebben a megközelítésben eleve nagyon kétségessé teszik azt, hogy az az eredmény,  ahova így jutunk, bármilyen szempontból is megfelelne a "jó" kategóriájának.
Arról, hogy hova is tartunk, már volt alkalmam megemlékezni korábban, így most csak annyit, hogy még mindig csak annyi "konkrétum" derült ki róla, hogy nagyon-nagyon jó lesz, és valamilyen téren még Kínát is meg fogjuk előzni. Bizonyára csak velem született/ideológiailag káros szkepticizmusom mondatja velem, hogy ez azért kevés ahhoz, hogy meglehetősen karakteres egyértelműséggel rossz-nak ítélt lépéseket indokoljon.
De hátha az egész nyugati világ, valamint az azt kialakító történelmi tradíciók egésze hamis, és így  tévedésben van abban a kérdésben, hogy mi a demokrácia igazi valója, és így mik az oda vezető helyes lépések! Bár erre azért kicsinek tűnik az esély, de ne legyünk alapból megátalkodottak, vessük el azt a demokratikus konszenzust, amelyik ezzel kapcsolatban kialakult az európai kultúrkörben, és persze mindezzel együtt vessük el azt az utat, amelyik idáig vezetett a történelem során. (Az persze némileg belerondít a képbe, hogy a fidesz mint úgynevezett "konzervatív párt" maga is nagy előszeretettel használja a történelmet, kimazsolázva onnan — előtte erős kozmetikázáson átesett — előképeit.)
__________________
Nos, próbáljuk meg akkor górcső alá venni azokat a lépéseket, amelyeket rosszindulatúan "antidemokratikus"-nak címkéz a fél világot átszövő összeesküvés! Természetesen nem egyenként, hiszen ezt már sokan, okosabbak megtették. Az lenne sokkal inkább érdekes, hogy ha megpróbálnánk abból kiindulni, hogy mi a közös, ezekben a remek intézkedésekben! Jellemzőjük, hogy a közösség érdekeit szolgálják, arra fókuszálnak; azaz értékközpontú gondolkozást tükröznek és közvetítenek. A baj csak annyi, hogy egyáltalán nem látszik, melyek azok az (összetartó, jellemző) értékek, amelyek mindegyik mögött meghúzódnak. Nos, konkrétan csak annyi látszik, hogy az számít értéknek, amit az ezen értékek védelmére rendeltetett Nemzeti Együttműködés Kormánya annak nyilvánít. Azaz más szavakkal: azok a lépések a jók, amelyeket a kormány jónak nyilvánít.

2010. december 21., kedd

Levél a távolba

(Allegória)


"A futball olyan, mint maga az élet."
(Orbán Viktor)


T.c. Michel Platini Elnök Úrnak
UEFA
Route de Genève 46
Case postale
CH-1260 Nyon 2
Switzerland

 
Cher Michel!
Alulírott, mint a világtörténelem legnagyobb államférfija,  a valaha élt legnagyobb futballista labdarúgó-szakértő és a Szavazófülkékben Lezajlott Forradalom által megkoronázott Messiás, istenkirály. a Magyar Népköztársaság Pártfőtitkára, Miniszterelnöke a következőket szeretném szíves tudomásodra hozni.
Először is: világosan látszik, hogy ez így nem mehet tovább!
Az a tény, hogy mind a magyar klubcsapatok, mind a nemzeti válogatott az elmúlt közel fél évszázad során semmilyen számottevő eredményt nem értek el, napnál is világosabbá teszi, hogy a futball jelenlegi szabályai elavultak, és nem töltik be többé megfelelően szerepüket.  Ebből pedig teljesen világosan következik az, hogy új szabályrendszert kell létrehozni! Ezen új szabályok lényege többé nem az öncélú "szórakoztatás" vagy a mesterségesen összeeszkábált követelményeknek való minél precízebb, szolgai megfelelés kell legyen, hanem az egyetlen, igazi cél minél tökéletesebb betöltése. Az pedig evidens, hogy ez a cél a magyarság futballkultúrájának, futball-okos mentalitásának felmagasztosulása és diadalra juttatása, méghozzá nem ideiglenes jelleggel, hanem érdemei okán véglegesen és visszavonhatatlanul.
Az, hogy miképp érhető el, hogy az ezentúl évente — és természetesen — Budapesten rendezendő labdarúgó-világbajnokságokat mindig Magyarország nyerje, azt kiváló munkatársaim bölcs vezetésemmel már természetesen kimunkálták. A futball új rendje azon kell, hogy alapuljon, hogy az arra érdemeseket hozza megfelelő, azaz nyerő helyzetbe. Ennek érdekében először is meg kell szüntetni a hamis egyenlősdit: a nem-magyar csapatok játékos-létszámát 7-re kell csökkenteni, kivéve azokét, ahol honosított idegenek játszanak (pl. a "német" Özil és Podolski, vagy a "francia" Anelka és Zidane), hiszen ezek ily módon multi-nak minősülnek, és így maximum 5 fős csapattal állhatnak ki a magyar válogatott 23 tagja ellen. Azért épp 23, mert a 20 mezőnyjátékoson túl kell a 3 kapus is, hogy biztosan megvédje az 1 méterszer félméteres kaput a lövésektől. A futball sava-borsát jelentő gólt az ellenfél kapujának 15-ször 3 méteresre növelése garantálná: egy ekkora területet a kötelezően féllábú kapus még akkor sem tudna megőrizni az oda zúduló labdáktól, ha a mérkőzés kezdetén történetesen nem kötnék be a szemét (,de a szabályok értelmében természetesen ez is kötelező lesz).
Majdnem elfelejtkeztem az ellenfél által viselendő ólom- és a magyar csapat által hordandó piros-fehér csíkozású rakétamellényekről. Természetesen hosszan sorolhatnám még a hasonló apróbb szabálymódosításokat, de inkább arról biztosítanálak, hogy az infrastruktúra kialakítása is megfelelő lesz a foci nagy ünnepén: a Gellérthegy oldalába vágott új stadion természetesen nem elsősorban a lejtőn lefelé  játszó hazai csapatot van hivatva segíteni, hanem egy forradalmi újítással a döntött pályasík több nézőnek biztosít jobb rálátást a játéktérre.
És ha most azt kérdeznéd Mon Cher, hogy mindezt az okvetlenül szükséges forradalmi jelentőségű és gyökeres átalakítást miből lehetne finanszírozni hadd nyugtassalak meg, hogy erre is gondoltunk. Az UEFÁ-nak a Bajnokok Ligája sorozatából és a különböző reklámbevételekből, jogdíjakból tetemes summa áll rendelkezésére, ezt kár is volna tagadni. És most kérlek, Michel ne gyere azzal a rossz és idejétmúlt dumával, hogy ezt a pénzt elsősorban az utánpótlás-nevelésre, a korosztályos tornákra, és a női foci fejlesztésére szántátok: a magyar foci felemelése, a vágyott Kánaán elérése mindennél fontosabb kell legyen; arról már nem is beszélve, hogy ha úgyis mindig mi nyerünk, akkor mi a fenének foglalkozni egyáltalán utánpótlás-neveléssel??
Tisztelt Schmitt Pál Platini Elnök Úr!
Semmi kétségem, hogy az UEFA végre lerója több évtizedes adósságát a magyar futballal szemben, és bevezeti a  fentebb vázolt strukturális reformokat. Arra a képtelenséggel határos esetre, ha az Ön által vezetett szervezet mégsem hajlana erre, jelezném, hogy telefonon már felvettük a kapcsolatot Seppel Joseph Blatter  Úrral, a FIFA elnökével, és jeleztük neki, hogy Magyarország átkéri magát az Ázsiai Föderáció csapatai közé, ahol együtt küzdhetnénk gazdasági és társadalmi példaképeinkkel: Kínával, Indiával vagy éppen Türkmenisztánnal. Semmi kétség, hogy a nemzetközi labdarúgás csúcsszervezete méltányolni fogja kérésünket, még akkor is, ha telefonvonal hibája  miatt tolmácsunk (,akinek némettudása egyébként is kissé hiányos, viszont egyik államtitkárunk frissdiplomás gyermeke) valami olyasmit vélt hallani a kagylóból, hogy "Pápua Új-Guinea"....

Válaszodat türelmetlenül várva ölel régi barátod:

Viktor

2010. december 13., hétfő

Köcsögök közt

Őszintén szólva egész eddigi életem talán legnehezebb döntésével kellett ma szembesülnöm, amikor azzal a kérdéssel küszködtem, hogy munkahelyi kávézás céljaira a képen látható csodát válasszam-e, avagy inkább a Csodaszarvas fantázianevű terméket részesítsem-e előnyben. Vagy esetleg a Szent Korona mellett tegyem le a garast? Impozáns volt még az alighanem "Forgassuk meg Petőfit a sírjában" kódnévre keresztelt termék is.
És hol volt ez attól az igazi dilemmától, amely akkor állt volna elő, ha a választék mind az egy tucatot kitevő darabjával szembesültem volna??
Hiába: magyarnak lenni, nemcsak magasztos érzés, de nehéz és felelősségteljes hivatás is.
Végülis ebéd utáni kávémat már a Turul-ból fogyasztottam. Ja, ha valakit érdekelne, hol lehet ilyesmit találni: az üzlet(hálózat) neve: EUROmarket.

2010. december 12., vasárnap

Célok és eszközök

Nem, kedves NER (gyengébbek és azok kedvéért, akik majd 5-10 év múlva olvassák ezt: Nemzeti Együttműködés Rendszere)-kompatibilis olvasó, nem vagyok kommunista.
Most, hogy ezt így ilyen szépen és megnyugtatóan tisztáztuk, el is kezdhetem azzal a mondattal, amelyikkel eredetileg szándékoztam kezdeni, azaz: Semmi kétségem afelől, hogy Rákosi Mátyás — és úgy általában "a komcsik" — igenis Magyarország felvirágzását és jobbá tételét akarták elérni, mégha saját ideológiájuk céljai szerint és annak korlátaitól szabadulni nem is tudván. Azaz, ha eltekintünk az ideológiai máztól, akkor kinek ne volna kedve egy olyan társdalomban élni, ahol eltűnik a pénz, oly sok emberi nyomorúság forrása, cserében viszont korlátlan árubőség és az emberi teljesség várna ránk?
Na de akkor mégis mi ezzel a baj, miért örvendenek a komcsik néhány egzotikus fél- és egész szigettől eltekintve meglehetősen csekély támogatottságnak?? A probléma röviden abban foglalható össze, hogy bár kívánatos jövő-víziót viszonylag könnyű megálmodni (félóra alatt én is összeütök négyet-ötöt bármikor), de az oda vezető utat pontosan és világosan feltérképezni jóval nehezebb feladat. (Hogy ne mondjuk: szinte lehetetlen, valószínűleg ezért nem jutott még el az emberiség a Paradicsomba.) Tehát végülis az a paradox helyzet áll elő társadalmi utópiák kapcsán, hogy a célt, ahova el akarunk jutni teljesen világosan látjuk, de az eszközöket, amelyekkel elérjük ezt a célt, szinte egyáltalán nem tudjuk megtalálni. Pontosabban: nem tudunk egyetértésre jutni abban, hogy milyen eszközökkel érhető el a Kánaán. (A teljes igazság kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy az eszközökkel kapcsolatos probléma éppen azok gyakorlati mivoltából fakad: miután a Kánaán még odébb van, és az, ami nem valósult még meg, nem lehet kritika tárgya; míg az oda vezető úton egyfolytában járni kell — vagy legalábbis a járás látszatát kell kelteni.) És itt érkezünk el a döntő ponthoz: azt lehet mondani, nagyon precíz indikátora van  annak, mikor válik valamilyen törekvés diktatórikussá, sőt zsarnokivá. Ez pedig akkor történik, amikor a cél és az eszköz helyet cserélnek. Azaz, amikor egy csoport az eszközt, a Kánaánba vezető utat kezdi el védeni minden áron, annak kritikáját tekintik szentségtörésnek, és mindehhez eszközként a vágyott Kánaánt, annak elérését használják fel.
Ezért vagyok kicsit szomorkás és rezignált, amikor arról hallok-olvasok, hogy a majdani hatalmas nagy gazdasági fellendülés nevében mindent el kell tűrni, és hallgatni kell.

Egy kis olvasnivaló az ünnepekre

(A rózsa neve)

2010. december 6., hétfő

Mire való az alkotmány?

(Preambulum. Az itt következő gondolatok teljesen laikus szerzőtől származnak, akinek jogi ismeretei talán még az Alkotmánybíróság újonnan kinevezett bírájának szintjét sem haladják meg. Mindazonáltal nem látom be, hogy miért pont én ne ötletelhetnék az Alkotmány kapcsán.)

Abból a hatalmas nagy össznépi Fidesz-közeli brainstormingból, ami épp ezidőtájt zajlik "alkotmány-előkészítés" címszó alatt, a folyamatban résztvevők alkotmány-képéről nagyjából két dolog tudható meg:
1/ Az Alkotmány valamiféle asszociáció-gyűjtemény, amelynek alapkérdése a "na gyerekek, kinek mi jut eszébe arról, hogy mi a magyar állam (feladata)?" Ez a tanítónéni/bácsi által feladott fejtörő azonban nem feltételez egyetlen jó megoldást, amely minden egyéb próbálkozást kizár. Sokkal inkább olyannak látszik a dolog, mint a valahai csehszlovák rajzfilmben a Kutyus és a Cicus tortája: dobáljunk bele minél több olyan alkotórészt, amelyek külön-külön finomak, akkor biztos, hogy együtt még finomabbak lesznek! És ez még akkor is igaz, ha a kérdéses adalék éppenséggel nem is tortába való. Ha valaki történetesen a kovászos uborkát szereti, akkor azt fogja beledobni a nagy közös tortába, hiszen neki az a  "finom".
2/ Az Alkotmány ugyanakkor azért is rendkívül nagy jelentőségű, mert örök időkre szól. Ez persze látszólag némileg ellentmond annak, hogy egy meglehetősen véletlenszerűen adódott történeti pillanatban egy meglehetősen véletlenszerűen összeállt összeállított társaság gründolja, de akkor is örök időkre szól, hiszen az 1/-es pont értelmében nyilván tökéletes is.
És akkor most következzenek a laikus megjegyzései!
Először is: alkotmányt nyilván nagyon sokfélét lehet írni. Azt, hogy az elkészült verzió, végülis hogy fog kinézni, megközelíthetjük normatív oldalról (mi az, amit okvetlenül rögzíteni kell egy alkotmányban) és az ideológia felől is (szentenciákat fogalmazunk meg, vagy irányelveket nyújtunk). Persze, ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, könnyű belátni, hogy ez a két szempontrendszer erősen összetart. Ha azt gondoljuk, hogy az Alkotmány maga a teljesség, a tudnivalók összessége, akkor rá kell jöjjünk, hogy előbb-utóbb az alaptörvény egyelővé válik az adott ország törvényeinek teljességével, így egyszerre teszi feleslegessé AZT, és szűnik meg alkotmánynak lenni. A másik megközelítés szerint az alkotmány tulajdonképpen nem több (az állami szimbólumok és a berendezkedés rögzítésén túl), mint néhány alapelv gyűjteménye.  (Erre az esetre leggyakoribb példaként az USA alkotmányát szokták említeni.) Ezek az elvek azonban határozott irányokat jelölnek ki, amelyek egyrészt a hétköznapi emberek számára is képesek irányt mutatni, másrészt sorvezetőként szolgálnak a jogalkotás számára is. Végső soron pedig, ha végképp problematikus szituáció áll elő, akkor az alkotmánybíróság (vagy az annak megfelelő szerv) az iránymutató alapelvek segítségével értelmezheti az alaptörvényt — feltéve persze, hogy van tényleges alkotmánybíróság. Ennek hiányában azonban marad a kutyus és a cicus módszere. Van azonban egy baj: az Alkotmány abban nem hasonlít a tortára, hogy nem nyeshető ki belőle egy tetszőleges szelet, hanem az egész vonatkozik minden állampolgárra (már legalábbis abban az ideális esetben, ha továbbra is alapelvnek tekintjük a megkülönböztetés tilalmát). Szóval az össze-vissza katyvazolt uborkás-mazsolás-csirkecsontos-macskaeledeles szeletből is mindenkinek kóstolnia kell majd. Ugyanakkor ez a mindentbele-konstrukció rossz esetben kiválóan alkalmas lehet arra, hogy mindig találtasson egy olyan passzus, amire hivatkozva a renitensek alkotmánysértés bűnében marasztalhatók el — különösen a fent vázolt... khm csökkentett habzású Alkotmánybíróság esetében.
Dehát legyen egy (új) alkotmány akármilyen is, annak forgalomba kerülése és szavatossága is elég érdekes kérdés. Egyszerű, idealista és kényes ízlésű állampolgárként, akinek fontos az alkotmány legitimitása, két egyéni impressziót osztanék meg az olvasóval. Egyrészt azt, hogy egy alaptörvény legitimitását nem elsősorban egy adott történelmi szituációhoz köthető pillanatnyi mandátumtöbbség alapozza meg, hanem épp az idő próbája, ami elsősorban abban nyilvánul majd meg, hogy az alkotmányt ne érezzük se kalodának, se korbácsnak. Másrészt ha egy törvény a saját létét atombiztos biztosítékokhoz készül kötni (két egymás utáni ciklus 2/3-os mandátumtöbbsége kéne a változtatáshoz a tervek szerint), akkor nemcsak a fair play kívánná úgy, hogy ennek a feltételnek ne csak a kimeneti oldalon kelljen megfelelni, hanem a belépőnél is. Hiszen ha egy bokszolót rendeleti úton nevezünk ki bajnoknak, majd közöljük, hogy csak az foszthatja meg ettől a címtől, aki bekötött szemmel, hátracsavart karral, derékig betonba ágyazva kétszer kiüti őt, akkor elsősorban "bajnokunk" válik nevetségessé.
Persze a világbajnoki cím ettől még a miénk marad.


2010. december 4., szombat

Szó, szó, szó avagy a múltat végképp eltörölni

Rövid (bár számomra és nyilván tanítványaim számára is időnként túl hosszúnak tűnő) történelemtanári működésem egyik legérdekesebb momentuma volt, amikor órára indulván rutinszerűen megkérdeztem a tanáriból velem együtt kilépő latin-történelem szakos kollégát, hogy mit fog tanítani a most következő 45 percben az osztályában. Válasza egyszerre volt meglepő és komikus: "a szovjet himnuszt" - felelte. Majd értetlenkedő tekintetemet látva kifejtette, hogy talán ez az egyetlen szöveg a világon, amelynek minden szava — ideszámítva még  a kötőszókat is — hazugság; s mint ilyen, kiválóan alkalmas arra, hogy megvilágítsa az egész rendszer lényegét és mibenlétét.
És ahogy a folyosón egy irányba lépdelve gyorsan végighaladtunk a kiváló dalmű első során, be kellett lássam: a kollégának igaza volt...
"Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy..."
Mert ugye itt tényleg nem szövetségről (és ennek folyományaképp nem frigyről) van szó, és korántsem önkéntes forrásról. Ennek fényében a "szabad" jelző, és a szó klasszikus értelmében vett "köztársaság"-ok is kevéssé korrelálnak a valósággal. Oroszországról épp az 1917-es események kapcsán nem nagyon lehet beszélni, még leginkább a "nagy" jelző lehet helytálló, ha azt nem eszmei, hanem területi értelemben használjuk.
És ha most az a  kérdés vetődne fel, hogy miért jutott eszembe ez a lassan történelmi távlatokba vesző kis sztori, akkor valami olyasmit tudnék csak válaszolni, hogy azért, mert ismét aktuálissá kezd válni. Mármint természetesen nem a szovjet himnusz vonatkozásában, hanem a jelenség általános mivoltát illetően. Mert ugyebár most már tavasz óta a Nemzeti Együttműködés Rendszere határozza meg (új) életünket. Hogy a kifejezés közepével kezdjem: együtt működésről semmi esetre sem beszélhetünk akkor, amikor egy kormány (nyerte volt akármekkora támogatottsággal is a választásokat) nem egyeztetéssel, hanem deklarációkkal kormányoz, majd döntése "helyességét" lépten-nyomon a választási eredménnyel igazolja. Ez esetben az "együtt" legfeljebb annyiban merül ki, hogy minden fél érintett a dologban: a kormány dönt, a Zemberek pedig elszenvedik a döntés következményeit. Arról már ne is beszéljünk, hogy ez egybeírt "együttműködés"  eszméjétől végképp messze esik a fentiekben vázolt leosztás. Különösen arra való tekintettel, hogy eme együttműködés fő kiötlői szinte minden (eddig meglehetősen szokatlan) döntésük után a másképp vélekedőket azonnali hatállyal kizárják a nemzet közösségéből; ily módon rögtön hamissá téve a "nemzeti" jelzőt is, hiszen, bárki bármit mond a másikról, az ettől még nem veti le magáról azokat az ismérveket, amelyektől a nemzet tagjának tekintettük eddig. Különösen, hogy a nemzeti hovatartozás, az identitás nem deklarációk, hanem egyéni választás kérdése, akárcsak mondjuk a vallás. És az talán nem is kérdéses, hogy egy olyasmit, amiből szinte heti rendszerességgel zárunk ki résztvevőket az egyébként is hasraütéssel szeszélyes elképzelésekkel született döntések nyomán, ezt eléggé túlzás rendszernek nevezni.
Ahogy a bevezetőben írtam: ma már mindez történelem. Egykori kollégám a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik minisztériumában egy fontosnak tekintett terület legfőbb irányítója.
Hogy is mondja a latin?
Tempora mutantur..

2010. november 30., kedd

A tudás anyja

Ezt vegyétek, magyarok, ez a tuti áru!

Ismét Advent, ismét kettőskeresztek a köztereken. Miután megítélésem szerint semmit nem veszített aktualitásából, van szerencsém (?) ajánlani szíves (újra)olvasásra erről szóló 2008-as írásomat! (1. rész; 2. rész; 3. rész)
Update: közelről szemügyre vehettem egy ilyen újsütetű csodát. Nagyon úgy tűnik, hogy a szimbolikus helyét erőteljesen átveszi a direkt politizálás. Az apostoli keresztek talapzatán ezúttal két felirat is megjelenik. A bal oldalon az "Állította a Jobbik "XY" kerületi szervezete" szöveg áll, ez lesz az önpromóció. Míg a jobb(ik) felső sarokban a következő felirat olvasható: "Áldott Karácsonyt és Sorsfordító Új Esztendőt!". Kizárásos alapon ez kellene legyen a spirituális üzenet. Igaz, hogy egy ilyen felirat még a nagykezdőbetű-fetisiszta német nyelvben sem állná meg a helyét (ugyanis ott is csak bizonyos esetekben [főnév] dukál ez), dehát ha mással nem, ezzel muszáj helyettesíteni a bombasztikus tartalmat: "írjuk nagy betűvel, úgy majd úgy tűnik, mintha valamiféle nagyon nagy szimbolikus tartalma volna" — nyilván ez lehetett a vezér"gondolat", a többit meg úgyis elviszi a kereszt...  
Update2.: Egy-két napja újabb érdekes fejlemények figyelhetők meg a fentebb leírt keresztnél. Tövében kis mécsesek és apró virágcsokrok jelentek meg. Ennél aligha lehetne plasztikusabb szimbólumát találni annak, hogy a magyar átlagember fejében milyen mélyen és milyen végzetesen keveredik a politikai és a vallási meggyőződés, és hogy ezzel mennyire képesek visszaélni azok a politikai erők, amelyek ezt nem szégyellik.

2010. november 29., hétfő

Add meg a császárnak, ami az Istené

"Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem" - mondja az Írás (2Móz 20:1-14), abban is egyenesen az Úr nyilatkozik így, és eme megnyilvánulását aztán kőtáblán is rögzíti, amely írásmű aztán Tízparancsolat címen lett később óriási siker a könyvpiacon. Persze mai, multikulturalizmus felé támolygó világunkban, amikor minden relativizálódik, érdekes kérdés lehet, hogy mi is az "idegen isten" szókapcsolat jelentése. Hiszen például elég csak beleolvasni az Egri csillagok-ba, hogy kiderüljön: "odaátról" nézvést éppenséggel MI vagyunk az "ebhitű gyaurok". Nincs is ezzel semmi baj, a különféle vallásháborúk hosszú évszázadokig szolgáltak tartalmas szórakozásul az emberiség civilizáltabb részének, akik eljutottak a kultúrának arra a fokára, hogy saját vallásukat képesek voltak az egyetlennek tekinteni, és mindent meg is tenni azért, hogy ez valójában is így legyen. Az ún. "európai" kultúrkörben azonban nagyjából a felvilágosodás időszakával bealkonyult ennek a szép hagyománynak. (Persze a vallási eredetű casus belli hiányát az emberi találékonyság rögvest kompenzálta a nacionalista eredetűvel, de ez most nem tartozik szorosan ide.) A kulturált szórakozás eme szép formája abból a rém egyszerű felismerésből fakadóan szorult háttérbe, hogy a saját Istenünk egyetemességébe vetett hit egész pontosan ennek a hitnek a határáig terjed, egy milliméterrel sem tovább. Azaz: pl. csak a mohamedánok hiszik azt, hogy Allah AZ isten, mások már nem. Ha viszont már mások is mohamedánok, azok ellen nincs miért háborúzni, ha meg nem azok, akkor erőszakkal nem plántálható beléjük a hit, amely egyébként is titok. Ráadásul  a 18. század végére sikerült eljutni addig az evidens felismerésig, amit — más vonatkozásban — szinte minden vallás teológiája amúgy is hangoztat: az isteni dolgokban az ember nem játszhatja a bíró szerepét (sőt, még bele sem láthat azokba). Így aztán maga a Hit egyik alaptétele vált annak az eszközévé, hogy a hitek egyenjogúságát, vagy akár – ad absurdum – a hit nélküliséget elősegítse. A hit alapvetése ráadásul, hogy belülről fakad, így nem írható elő vagy nem formálható át. Már legalábbis az igazi hit.
És ha most a kedves olvasó azt kérdi, miért e bő lére eresztett vallástörténeti eszmefuttatás, akkor a válasz nagyon egyszerű lesz: úgy tűnik, valakik megint úgy érzik, feltalálták az időgépet, vagy ennek híján legalábbis visszamennének úgy 200 évnyit. Mert ugyan mi mással magyarázható, hogy magyar állam — amelyik ugyebár a vallások egyenjogúságának alapján áll egyrészt, és persze ezzel szorosan összefüggésben világnézetileg semleges másrészt (aki tud ellenkező deklarációról, kérem, mielőbb értesítsen!) — egyszercsak úgy dönt, hogy majd ő jól megmondja, melyik vallás a tuti. Ráadásul mindezt anyagi szempontok alapján, és anyagi érdekektől vezettetve. Egy olyan területen, ahol nem is kell okvetlenül konzervatív világnézetű kormánynak lennünk, hogy a vallást-hitéletet NE kezeljük anyagi kérdésként. A dologban nemcsak az a faramuci, hogy a világi államhatalom fogja  eldönteni, hogy melyik vallás a "kóser" (vajon kik döntik el? világiak? vagy teológusok? és ha az utóbbiak, vajon melyik vallás teológusai?), hanem az tán még furcsább, hogy előre deklaráltatott, melyik vallások lesznek a jó fiúk. "Természetesen" az ún. történelmi vallások... pedig legyünk őszinték: a múltjukon kívül nem sok területen tudnak felmutatni előnyt a nagyok. Könnyen lehet mondani, hogy szociális és oktatási területen ezek kiemelkedőbbet nyújtanak, de a történelmi előny segítette őket struktúrájuk kiépítésében, így magától értetődő, hogy előrébb tartanak. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a történelmiek ezirányú tevékenységükben sokszor bezárkóznak, saját felekezetük hívőihez fordulnak elsősorban. És akkor még a legnagyobb paradoxonról nem is beszéltünk: bizonyos szervezeteket olyan szempontok alapján kísérel meg megítélni az állam, hogy milyen (össztársadalmi szempontból felfogott) hatékonysággal végeznek olyan tevékenységeket, amely tevékenységek valójában nem is tartoznak fő profiljukba. Ily módon a recept nagyon egyszerű: meg kell alapítani a Nagy Zöld Trüsszentő, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú vagy akár a Repülő Spagettiszörny egyházát, azzal a deklarált céllal, hogy az egyház hitéletének alapköve a szociális és oktatási valamint egészségügyi szolgáltatások nyújtása, lehetőleg csekély ellenszolgáltatás fejében. Ja és természetesen a Nemzeti Együttműködés Kormányának támogatása. És máris dől a lé...
Persze, ha a fent emlegetett intézkedésnek csak az a célja, hogy jó pontok keletkezzenek a történelmi egyházaknál, amelyek így megszabadulnak egyre kényelmetlenebbé váló riválisaiktól (vagy legalábbis döntő előnybe kerüljenek velük szemben), akkor vissza az egész, egyház alapítása törölve....


2010. november 27., szombat

Hosszú út az éjszakába

(Jegyzetek a[z új] hatalomról 3.)

I. - Hova?
Magyarország, ez a sokat szenvedett kis közép-kelet-európai ország új, járatlan útra lépett. Ahova tart, az a vidék, az az ország ismeretlen, legalábbis egyelőre. Többé-kevésbé annyi tudható róla, hogy az "Új világrend" kifejezéssel lehet leírni, és elsősorban a kelet feltörekvő nagyhatalmaira fog hajadzani, amit csinálunk. Illetve talán még ezt sem lehet tudni, csak hogy azt a gazdasági növekedést tekintjük példának, amit ők felmutatnak manapság. De hogy ezt hogyan, milyen úton,  milyen eszközökkel kívánjuk elérni, és pláne, hogy konkrétan hova szeretnénk szeretne a kormány eljutni, az mind a mai napig nem derült ki. (Annak jelentősége, hogy egy kormány kommunikáljon a választóival [és a nem-választóival] alighanem elvitathatatlan, hacsak nem mértéktelen gőg, hatalmi arrogancia és mindezek mellé butaság jellemzi az adott kabinet működését.) Így aztán nagyon nehéz elkerülni azt a látszatot, hogy itt csak rögtönzés folyik, az így-úgy-amúgy, nagy általánosságban megjelölt célok sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy az éppen ötletszerűen sorra kerülő intézkedéseket igazolják, mutassanak hozzájuk hivatkozási alapot. (Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a keleti irány nagyon vonzó: ha valahol, akkor például Kínában tényleg elképzelhető, hogy egy államhatalom magántulajdonban lévő összegeket lenyúljon és kvázi-erőszakkal kényszerítsen alattvalókat államkasszába való befizetésekre.)
Amíg tehát nem áll módunkban valami olyanféle kormányzat kommunikációval szembesülni, amely valami  olyasmit mond, hogy: "Nézzétek, kedves állampolgárok ide és ide szeretnénk eljutni (opcionális, de egyáltalán nem teljesen haszontalan kiegészítésként: miért pont oda??), és ehhez ezt, aztán meg azt, azután amazt, végül pedig emezt kell tennünk. A fenti lépések pedig úgy függnek össze egymással, hogy...." — addig aligha érezhetjük azt, hogy felelősen gondolkodó vezetőink vannak, akik többre képesek a rögtönzésnél.
Így aztán nem a rutinos, megfontolt dzsungeljáró képe idéződik fel előttünk, aki egy szál macsatével izzadt homlokát időnként megtörülve a tájoló és a térkép segítségével magabiztosan vezeti kis csapatát a biztonságot nyújtó távoli település felé. Sokkal inkább az az ostoba, bár meglehetős kebelmérettel rendelkező szőke lányka  jut eszünkbe, aki az erdő szélén bóklászva, egy gally reccsenésétől halálra rémülve, rettenetes sikongatással rohan be a fák közé, hogy mind mélyebbre és mélyebbre keveredjen a rengetegben, hogy aztán vagy soha többé ne lássuk, vagy csak a csúnya véget lássuk.
És ez az igazi horror.

II. - Honnan?
Érdekes módon, bár időben egyre távolodunk tőle, a fentebb taglalt események során mégis mintha egyre gyakrabban kerülne elő hivatkozási alapként az a rosszemlékezetű, átkos időszak, amikor a komcsik vezették az országot (nem, nem Rákosi, ő valahogy nem kerül szóba, hanem Gyurcsány!). Ennek a szóbakerülésnek a mottója a "bezzeg ők sz@rul csinálták [és/vagy loptak]".
Van ennek a csodafegyvernek azonban egy nagyon érdekes, eddig nem sokat emlegetett – és véleményem szerint (logikailag mindenképpen) – visszaütő vonása. Ahogy már utaltam is rá, az "elkúrót" (valamint elődjét és utódját, és rajtuk kívül mindenkit, aki nem Orbán Viktor) úgy és azért éri folyamatos (és sokszor jogos) kritika, mert kormánya(ik) meglehetős gyenge teljesítményt nyújtott(ak). Az idő múltával és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kibontakozásával azonban ez a kritika egyre inkább kezdi elveszíteni jelentőségét és alapját. Egyszerűen azért, mert maga az összehasonlítás veszíti el az alapját: nem lehet egyszerre ekézni egy előző kormányt, mert az akkori feltételek között gyengén teljesített, és eközben hatalmas lendülettel átszabni a feltételrendszert, megváltoztatni minden működési feltételt. Ezzel épp az "egyenlő pályák, egyenlő esélyek" elvét rúgja fel, aki a 2/3 és a saját szájaíze szerint szinte napi gyakorisággal átalakított játékszabályok fedezéke mögé bújva mutogat hátrafelé.
Igaz, ez a kritizálót nem zavarja. A közönséget meg már meg sem lepi.

III. - És onnan?
Ahogy azt már én is feszegettem — sok más, nálam sokkal okosabb ember mellett — villamosos posztomban: olyan rendszer készül, amelyik egyetlen egy emberre szabott, és annak az embernek a kiszolgálása az egyetlen hivatása. Azonban akármennyire is sikerül majd ennek megvalósítása, egy dolog azért még a 2/3-os felhatalmazás birtokában sem fog sikerülni: Magyarországot eltolni jelenlegi földrajzi  helyéről. Márpedig, ha ez így van, akkor hiába alakítjuk ki az Új Világrendet, azért környezetünk mégiscsak Európa marad. Sőt, akárha egész Európa kimunkál magából valamiféle teljesen új társadalmi-politikai rendet a csodás magyar események hatására, egy dolog egész biztos: mint ahogy egész eddigi történetében, Európa most sem olyan metódust fog találni, amelyik gyökeresen szakít eddigi minden hagyományával, tradíciójával, kulturális gyökereivel.
Képzeljük el, hogy Magyarország ott áll Orbán Viktor után, az általa vágyott terjedelmű miniszterelnökösködés után (kb. 20-30 év)!! Felnövekedett egy teljesen új generáció, és "átszocializálódott" erre a rendszerre 2-3 másik. Mit is tanultak? Hogy az állam mindenekfelett és mindegyikük felett áll, és mindenről gondoskodik (még ha ez nem is igaz). Hogy ennek méltányos ára egyes fölösleges cicomákról (sajtószabadság, európai értelemben vett szabad választások, egyéni szuverenitás és szabadságjogok; és egyáltalán a gondolkodás és vállalkozás szabadsága) való lemondás. És ha lesz akkor még EU és a tagjai leszünk egyáltalán, akkor mindezek kimondhatatlan és elképzelhetetlen verseny- és integrációs hátrányt fognak jelenteni. Csak arra leszünk jók, hogy (még jobban) lesajnált koldusok és szegény rokonok legyünk.
És hogy önmagamat idézzem: ez az igazi horror.

2010. november 25., csütörtök

Az zéró-összegű játszmákról és az nyugdíjrúl


"Ginsberg teorémája
1. Nem nyerhetsz. 2. Nem érhetsz el döntetlent. 3. Még a játékból sem szállhatsz ki.
Ginsberg-teoréma Freeman-féle kommentárja
Mindazok a jelentősebb filozófiák, amelyek megpróbálják értelmesnek feltüntetni az életet, a Ginsberg-teoréma valamelyik részletének tagadásán alapulnak.
1. A kapitalizmus arra a feltételezésre épül, hogy nyerni is lehet. 2. A szocializmus arra a feltételezésre épül, hogy döntetlent is el lehet érni. 3. A miszticizmus arra a feltételezésre épül, hogy ki lehet szállni a játékból."

 

A fenti idézetet azért vettem kölcsön Murphy törvénykönyvéből,  mert egy rendkívül érdekes problémát szeretnék vele illusztrálni. Ezt a jelenséget az ún. játékelmélet "zéró összegű játszma" néven tartja nyilván. Lényege nagyjából annyi, hogy a játékban részt vevő felek közül az egyik (az egyszerűség kedvéért most feltételezzünk csak két szereplőt!) éppen olyan mértékben veszít, mint amekkora mértékben a másik nyer. Ez a helyzet tipikusan a két szereplős játékok sajátja (pl. sakk), hiszen amikor több résztvevő van, és már a befutási sorrend is számít, akkor már árnyalódik a kép, hiszen pl. az ezüstérmes sirály a hetedikhez képest. (Itt szeretném jelezni, hogy természetesen az a tény sem elhanyagolható, hogy a játékelmélet korántsem csak a tényleges játékokkal, vagy versenyekkel foglalkozik, ambíciója gyakorlatilag minden rivalizálási szituáción alapuló emberi cselekvés leírására kiterjed.)
Sokkal érdekesebb azonban, hogy a játékelmélet ismer ún. nem-zéróösszegű játszmákat is. Az elnevezés beszédes: az ilyen szituációkban a résztvevők összesített eredménye nem nulla, hanem vagy negatív, vagy összességében pozitív.  (Akik látták Ron Howard filmjét, az Egy csodálatos elmé-t, azok talán emlékeznek rá, hogy a főszereplő az egyetemi pub-ba betévedő szőke cicababa kapcsán jut arra a felismerésre, hogyha mindenki arra az egy csajra nyomul, akkor végeredményként sokkal több lesz az aznap szexpartner nélkül maradó [tehát vesztes], mint az, aki másnap nem egyedül ébredvén "győztesnek" érezheti magát.)
E kissé hosszúra nyúlt bevezető után pedig lássuk a lényeget! Az a véleményem, hogy (sok minden más egyéb ismérv mellett) a nálunk kialakult kvázi-demokráciát (és ezzel a jelzővel nem azt jellemzem, ami épp most van kialakulóban, hanem nagyjából az elmúlt teljes 20 év politikai életét) az különbözteti meg a valós, nyugati,  európai demokráciáktól, hogy míg azok a politikát nem zéróösszegű játszmaként kezelik (hanem olyanként, amelyiknek az össztársadalmi kimenetele potenciálisan lehet pozitív — sőt, ezt kifejezetten kívánalomként fogalmazzák meg ezzel a játszmával szemben); addig a Kárpátok által ölelt tejjel-mézzel folyó Kánaán területén a politika kifejezetten zéró összegű játszmává silányult.
Ez a legújabb közéleti fejlemények kapcsán is szépen kiderült. Tegnap délutántól a magyar blogszférát elárasztották a Matolcsy-Orbán féle nyugdíjmegmentő akciót meglehetősen (s valljuk be: jogosan)  negatívan értékelő írások. Amikor azonban az ember vette magának a  fáradságot, hogy egy kicsit a kommentek olvasására is vesztegesse az idejét, megdöbbentő és megrázó tapasztalatokban lehetett része. Az a kisebb szegmens, amelyik a fidesz izomból átnyomott intézkedése mellett tette le a garast, nem elsősorban érvelt (nehéz is lett volna), hanem a heveny gyurcsányozásban-komcsizásban élte ki magát. Azaz a "deőkméginkább" és a "demégmindiginkábbezekmintamazok" mantraszerű ismételgetésében. Amiben persze nem elsősorban a metódus újszerűsége a megrázó, hanem épp ellenkezőleg: az, hogy még mindig, a történtek ellenére (és az ilyen "történtek" ellenére) hivatkozási alap bír lenni az a pártokkal való kritikátlan azonosulás, amelynek veleje az az idióta elképzelés, hogy ha "nem MI, akkor ŐK nyernek".
És eközben épp az az alapvetés felejtődik el, hogy a politika mint olyan  eredeti hivatását tekintve épp a köz javáért való cselekvés volna, amely cselekvés végeredményeként a tágabb közösség nyer, és így a játszma végösszege pozitívba fordul. A pártok igazi feladata pedig annak felismerése volna, hogy ezt hogyan tudják épp ők elérni, ezáltal a pozitív kimenetelt saját magukhoz kötni.
De mint fentebb említettem, ehhez országunk túlzottan is keletre fekszik.
_____________________________
Az Orbán-kormány gondos(?) és alapos(?) megfontolás(?) után úgy döntött ütött a hasára, hogy kormányzásra való tökéletes alkalmatlanságát ezúttal a nyugdíjpénztárak kapcsán fogja demonstrálni a széles nagyközönség (vulgo: a Zemberek) előtt. Ezt a törekvését – mint minden törekvését, természetesen — minimum 100%-os mértékben siker koronázta. Csak ez a lépés most mintha valahogy túl jól sikerült volna. Miért is? Próbáljuk meg a puszta racionalitás oldaláról megközelíteni a problémát (mégha ez a szempont ennek a kormánynak az esetében merőben extrémnek és újszerűnek is tűnhet)!
Mert két eset lehetséges: az az ötlet, amelyik most a nyugdíj-rendszer átalakítása kapcsán lidérces lázálomból testet öltött valósággá vált vagy mindenestül rossz,  teljességgel elhibázott és romlásba dönti az országot. Avagy pediglen sohanemlátott felvirágzást hoz magával, és országunkat ténylegesen tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja. Az első esetben értelemszerűen meg sem kell kísérelni a tragikus intézkedés bevezetését. A második esetben viszont egy kormány hatalmas erkölcsi tőkét kovácsolhat magának és hosszabban tartó támogatást is szerezhet azzal, hogy a várható áldásos következményeket megosztja a választók-állampolgárok minél szélesebb tömegeivel. Hiszen a közössé tett háttérismeret magát a célt is közössé teszi, illetve azt az érzést erősíti, hogy a kormány felnőtt polgárokat lát a népben, nem pedig alattvalókat (neadjisten idomítandó vadállatokat).
Az előző mondatban nem véletlenül emlegettem az "alattvalók" kifejezést. Annak idején (elég jó régen, a 18. században!!) a felvilágosult abszolutista uralkodó, II. József uralkodói "ars poeticája" volt az azóta szállóigévé vált mondat: "Mindent a népért, semmit a nép által." Bár önmagában ez a szlogen is nem csekély kívülállást és egoista fensőbbséget fejez ki, de a fidesz helyesen érzékelte, hogy már rég nem a 18. században járunk, és képes volt saját képmására gyúrni a mondást ilyeténképpen: "Mindent a néptől, semmit a nép által."
II.József 1780-tól 1790-ig uralkodott.
10 évet.

2010. november 20., szombat

The Big Brother is watching you...

A Tisztelt Olvasók a közelmúltban oly mértékben megtiszteltek érdeklődésükkel, hogy érdemesnek láttam — különös tekintettel a világot sújtó gazdasági krízisre — hogy ha nem is ún. "tehetségemet", hanem ezt a látogatottságot megkísérelni aprópénzre váltani. Regisztráltam hát bloggazdám, a Google AdSense szolgáltatására, hogy a blogba plántált reklámok révén nagy munkával jelentéktelen jövedelemre tehessek szert.
A regisztráció folyamatának végén kaptam egy rövid tájékoztatást arról, hogy a Cég megvizsgálja a blogot, hogy tartalmilag és egyéb nem részletezett szempontokból megfelel-e az általuk felállított követelményeknek. Ennek a vizsgálatnak az eredményéről 48 órán belül értesítenek majd – ígérték zárásképp. Gondoltam, milyen alapos, korrekt cég, biztos megvizsgálják, nem töltök-e fel gyermekpornót, vagy nem közlök-e jogvédett anyagot (zenéket, művészi fotókat, stb.) Miután blogom nem kifejezetten az ilyen jellegű kategóriákba tartozik, meg is nyugodtam, és csak azt néztem, hogy végre mikor jelennek meg az aKÖZÉRT hasbájain is a reklámok, jelezve, hogy magam is behódoltam a fogyasztói társadalom profithajhász mentalitásának.
Így aztán eléggé meglepődtem, amikor másnap, kevesebb, mint 24 óra elteltével a következő email érkezett (gmailes) postafiókomba:

"Üdvözöljük!

Köszönjük a Google AdSense iránti érdeklődését. Jelentkezésének áttekintése után szakembereink megállapították, hogy nem felel meg a követelményeknek, ezért nem tudjuk elfogadni jelentkezését.

Vannak bizonyos szabályaink, amelyek biztosítják a Google hirdetések hatékonyságát hirdetőinknek és megjelenítőinknek. Megvizsgálunk minden jelentkezőt és fenntartjuk a jogot, hogy bármely jelentkezést elutasítsunk. Ahogy programunk növekszik, lehetséges, hogy a jövőben majd szélesebb tartalmi körre is ki tudjuk terjeszteni programunkat.

Tájékoztatjuk, hogy nem biztos, hogy módunkban áll részletes felvilágosítást nyújtani döntésünk okáról. Köszönjük megértését."


Kész. Kérdés nem lehet, mert nem biztos, hogy módjukban áll tájékoztatni. Így aztán kénytelen vagyok spekulálni. Ahogy fentebb rámutattam: nem közlök illegális tartalmakat, így kénytelen-kelletlen csak arra tudok gondolni, hogy a Google számára az a politikai irányvonal, amelyet a blog képvisel, ma és itt nem jelent kellőképpen frekventált reklámhordozót. És ha már így van, lehetetlen, hogy ne ugorjon be az a kevéssé dicsőséges huzavona, amely a keresőcég kínai jelenléte körül zajlott az év első felében. Mintha ez a procedúra oly módon hagyta volna ott nyomát a cég ábrázatán, hogy nem szeretne újabb összetűzést egy-egy ország hivatalosságával.
Slusszpoén: a regisztrációkor megadott részletes adataim (név, telefonszám, postacím, stb.) további sorsáról szintén nem kaptam értesítést.
The big brother is fucking you....

2010. november 16., kedd

Born to be free

Ma Magyarországon a szülés-születés körülményei körül (mint egyébként közös életünk oly sok más területén is) ádáz, kíméletlen nyelvháború dúl.
Mindkét(?) harcoló fél igyekszik elfoglalni azokat az állásokat, amelyek a saját megítélése szerint előnyösek az ő számára ahhoz, hogy ott beáshassa magát, és a sáncok mögül aztán majd össztüzet zúdíthasson az ellenség vonalaira. Ahogy a politikában a "reform" — "nemzeti ügy" magaslatokat és azok körül elterülő fedezéknek alkalmas egyéb nyelvi objektumokat szállta meg a két tábor, úgy ebben a háborúban a "szabadság" és a "szakszerűség" bástyái körül sereglenek a csapatok. Pedig az ügy ennél azért bonyolultabb.
Terminológia
Nem tudom, mikor lett az "otthonszülés"-ből "szabad szülés", de újabban ezzel a kifejezéssel írják le azt, amiért Geréb Ágnes és követőinek mozgalma harcol. Legalábbis magyarul. Mert a kezdeményezés angol elnevezése egy petíciókra online aláírást gyűjtő oldalon már érdekes eltérést mutat: "Free birth choice in Hungary" áll az aláírások helye fölött. Ha valaki igényli, szívesen tartok neki kiselőadást a módhatározó és a minőségjelző különbségéről, különös tekintettel az egybe- és különírás valamint a toldalékolás és a toldalék elhagyásának eseteiről, de most röviden csak annyit: a "szabad szülés" szószerkezet elsősorban minőségjelzős, és így elsősorban nem a választás szabadságáról szól (szemben az angol variánssal), hanem valami olyasmit fejez ki, hogy "az a szabad, aki így szül". Sajnos nem vagyok benne teljesen bizonyos, hogy ez a pongyolaság a véletlen műve, hiszen, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, a "szabadság" — a maga pozitív kicsengésével — olyan biztos fedezéket jelent a háborúban, amelyet nagyon nehéz feladni önként. Pedig ha jól belegondolunk, a szabadság nem azt jelenti, hogy kötelezően mást kell választanom, mint amit eddig volt kötelező; hanem sokkal inkább azt, hogy mást IS választhatok, és (természetesen az adott keretek közt) ez a választás csak rajtam múlik. (Nem állom meg, hogy ezen a ponton ne erőltessek párhuzamokat a jelenlegi belpolitikai helyzettel, illetve azon belül is a szabadság szintén elég sajátos értelmezésével.)
Ezen túl az is elég érdekes kérdés lehet, hogy valójában mi is az, amire a "szabad" jelzőt ráakasztjuk? Végülis a nyelv csodálatos eszköz, végtelenül türelmes: hiszen pl. hívhatom a gyermekek beoltatása ellen fellépőket "szabad immunrendszer-használatért mozgalom"-nak is. És akkor már el is jutottunk a következő kérdéshez.
Amiről szó van — hol és hogyan?
Elvi síkon a "szabad szülés"-ről szóló eszmecserének elsősorban a szülésről, annak körülményeiről és lehetőségeiről kellene szólnia. Ahogy majd láthatjuk, nem csak erről van azonban szó egyrészt, ráadásul itt is féligazságok, és ellentmondásos állítások jelennek meg tényként beállítva. Három alapérv szokott megjelenni a probléma tárgyalásakor. Ezek összefüggenek, és látszólag egymást erősítik, valójában azonban az ebből levezetett gondolatmenetek sokszor még csak köszönőviszonyban sincsenek a logikával. Ezek sorrendben a naturális érv ("a szülés természetes folyamat"), a történelmi érv ("évszázadokon keresztül szültek a nők orvosi felügyelet nélkül") és az animális érv ("az állatok sem szülnek kórházban").
Való igaz, hogy szülni (legalábbis az emberiség egyik felének) természetes folyamat, ebből azonban nagyon nehéz további komolyan vehető érveket levezetni a kórházban való szülés ellen. Ugyanis — talán a traumatológia kivételével — a kórházak nagyrészt természetes folyamatokkal foglalkoznak, mégha ezek — szemben a szüléssel — kórosak is . Ugyanakkor említhetnénk olyan akár traumatikus jellegű eseteket is (pl. az elesése után vérző térdű kisfiú), amikor semmi szükség nincs kórházi ellátásra. Szóval elég világosan látható, hogy nem a folyamat természetes mivolta, hanem az eset veszélyességi foka az, ami meghatározza, hogy szükség van-e kórházi-orvosi ellátásra. Azt azonban elég nehéz megmondani, hogy egy látszólag veszélytelen, "átlagosnak" induló szülésből mikor lesz komplikációkkal terhelt, mind az anyára, mind gyermekére veszélyes eset (erről részletesen később).
Ugyanilyen ellentmondásos a múltra való hivatkozás, hiszen ez az érvelés olyan eseteket hoz fel példaként, amikor a szülő nőknek egyszerűen nem volt másik választásuk, így természetszerűleg nem kórházban szültek. Ez tehát egyszerűen nem érv a kórházak ellen és az otthonszülés mellett. Mint ahogy az sem, hogy a "dolog" általában szokott sikerülni az állatvilágban is, hiszen az értékesebb vagy problémásnak látszó ellésekhez a gondos gazda igenis kihívja az állatorvost.
Fel szokott még merülni a negatív mennyiségi érvelés is: bezzeg a kórházakban sokkal több újszülött hal meg, különösebb konzekvenciák nélkül. A "sokkal több" abszolút értelemben természetesen igaz, mint ahogy az is, hogy sehol nem lehet arányszámokat látni ebben a tárgyban, amelyek sokkal jobban mutatnák az egyes módszerek "hatékonyságát" — hiszen elég logikusnak tűnik, hogy amíg nagyságrendekkel többen "választják" a kórházi szülést, addig sajnálatos módon több is lesz az elkerülhetetlenül is bekövetkező halálesetek száma. (Arról, hogy a [szerintem látszólagos] következmény-nélküliség mire [a merev struktúrákra és a frontvonal-pszichózisra] vezethető vissza, lentebb még kitérek.)
A fentiekkel természetesen csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mindazok az "érvek", amelyek a "szabad szülés" támogatói részéről előkerülnek, és szerintük vélt igazuk kizárólagosságát bizonyítják, semmire sem jók. Nemcsak logikai gyengeségük miatt, hanem azért sem, mert egyszerűen nem a probléma valós vitapontjait veszik szemügyre. Ahogy fentebb már próbáltam utalni rá, véleményem szerint a kérdés tényleg az emberi élet körül forog, de oly módon, hogy elsősorban azt kellene vizsgálni: mi az ami, a szükségesnél nem jobban veszélyezteti a szülésben, ebben a "természetes folyamatban" érintett emberek életét.
Mert szép dolog az önrendelkezés, a "tiéd a tested!" elv, de ugyanakkor az államtól azt is joggal várjuk el, hogy garantálja polgárainak biztonságát, azok testi épségét, életét ne tegye ki szükségtelen veszélyeknek. Ezért léteznek tiltott drogok, ezért nem szabad 300-zal száguldani a sztrádán (és 100-zal a belvárosban), és igen — ahogy fentebb hivatkoztam rá — ezért nézi az állam rossz szemmel pl. a gyermekek esetében a (különben épp az iménti szempontok miatt) kötelező védőoltások szülők általi elszabotálását. Nem mintha minden esetben mindenki túllőné magát, felcsavarodna az első fára/villanyoszlopra, vagy épp idejekorán befejezné földi pályafutását pl. diftériában. De miután adottak az eszközök arra, hogy ezeket a számokat a lehető leginkább minimalizáljuk, nyilvánvalóan bűn volna velük nem élni.
Így tehát a kérdés valójában nem is az, hogy az állampolgárnak egyáltalán van-e joga drogot fogyasztani; erősebben a gázpedálra lépni; nem beadatni a védőoltást gyermekének, vagy ott szülni, ahol és amilyen körülmények közt megfelelőnek találja. A kérdés inkább az: hol van az a határ, amelyen túl ezen tevékenységek már meghaladják az ön- és közveszélyesség túlzott voltát. És itt kell elgondolkoznunk a szülés mint "természetes" folyamat veszélyességének mértékéről. (Itt jegyezném meg, hogy a "természetesség" hangoztatása szintén a bevezetőben taglalt nyelvháború része: azt sugallja, hogy "ami természetes, az nem lehet nemcsak rossz, hanem veszélyes sem" — ami persze egyáltalán nem igaz, ahogy a kórházak feladatköreinél láttuk.) Bár csak közvetve (azzal, hogy minden 10. otthonszülés a kórházban végződik; illetve a róla szóló riportok szinte mindegyikében idézett: "elismerem, hogy bábaként nem vagyok mindenható, és történhetnek számomra is megmagyarázhatatlan dolgok"), de azt maga Geréb Ágnes is elismeri egy vele készült interjúban, hogy a szülés igenis lehet veszélyes, sőt ily módon azt is, hogy sokszor kiszámíthatatlan kimenetelű. A fontos kérdés az, hogy ez a veszélyesség milyen mértékű, illetve gyakoriságú, azaz indokolja-e alapesetben a kórház /otthoni környezet/születésház igénybevételét.
A "szabad szülés" hívei szerint — ha jól értem — a szülés-születés (majdnem) teljesen veszélytelen folyamat, amit a kórházban köréje kerekített hűhó csak rosszabbítani képes. (Ezt volna hivatva alátámasztani a fentebb már kivesézett "természetes" és "szabad" hívószavak előtérbe állítása, hangoztatása.) Ennek fényében persze még akár egy életveszélyben lévő szülő nőt is komoly felelőtlenség kórházba irányítani, hiszen ha a természetes szülés veszélytelen, akkor nyilvánvalóan csakis az orvosokon múlhat az, hogy a kórházak szülészeti osztályain (is) halnak meg szülő nők (,amely tény egyébként szintén elég nagy gyakorisággal szerepel az érvek közt). Ebből pedig nyilvánvalóan következne, hogy a kórházi szolgáltatások igénybevétele a szüléskor nemcsak hogy merőben felesleges, hanem egyenesen veszélyes. Vagy pedig úgy fogjuk fel, hogy a szülés mégiscsak jelent valamilyen veszélyesség-faktort, bizonyos esetekben akár akkorát is, hogy emiatt az érintett önrendelkezése is korlátozható valamelyest. Ezeket a "valamilyen"-eket és "valamelyest"-eket kellene nagyon gondosan körbejárni, mert a kép itt sem fekete és fehér, mint szinte semmilyen más emberi-társadalmi tevékenység esetében sem.
A fentebbiek elég világosan mutatják azt, hogy ugyanúgy, ahogy a nyelvi kifejezések mögé való elbújás, úgy a helyszín misztifikálása/fókuszba állítása is álprobléma, és további álproblémákat generál. Erre egyébként nagyon szépen utal, hogy az "otthonszülés"-ből az idő jártával "szabad szülés" lett. De persze, ha a szülés nem veszélyes és "természetes" folyamat, akkor miért is kell a szülő nőnek egy külön erre a célra létrehozott intézménybe, a Születésházba bevonulnia?
Sokan és sokszor a "bánásmódban", az eljárásban látják, vagy vélik megtalálni a döntő különbséget a szabad szülés és a nem-szabad szülés közt. Az hogy ez, vagy az ebből fakadó (disz)komfortérzés bármilyen módon helyszínfüggő volna, természetesen csak nagyon korlátozottan igaz (úgy pl. semmi esetre sem, hogy pl. a magzat jobban érezné magát abban az otthoni környezetben, amit eddig ugyanannyiszor látott, mint a szülőszobát). Abban a pillanatban ugyanis, amikor A kórházi viszonyokról vagy AZ orvosokról/szülész-nőgyógyászokról beszélünk általában, akkor megint csak valamiféle ködösítés történik. Ez ugyanis a pillanatnyi és a magyar viszonyok kivetítése mindenhova és minden körülményre-időre. (Pedig épp a szabad szülés hívei hivatkoznak nagy előszeretettel Hollandia egészségügyének példájára.) Ráadásul az, hogy a pillanatnyi helyzet ily módon térben és időben kiterjesztést nyer, éppen magát a párbeszédet, a változás lehetőségét nehezíti meg, hiszen ha merev struktúrákat képzelünk el, akkor ezzel saját gondolkozásunkat is gúzsba kötjük.
Személyek és tézisek
Minden nagy ügy kitermeli a maga elkötelezett és ikonikus alakjait. Ehhez az alapmegállapításhoz azonban rögtön hozzáfűzendő két kiegészítés is:
— az ikonikus személyiség mindig a képviselt ügyet tekinti elsődlegesnek, saját személyét ennek rovására sosem állítaná előtérbe, sőt követőitől is elvárja ezt a hozzáállást;
— attól, hogy valaki ikonikus személyiségként definiálja magát, (vagy annak definiálják), maga az ügy, amelyet képvisel, nem válik automatikusan "nagy" és "igaz" üggyé.
Aligha van ma Magyarországon olyan ember, aki ne tudná ennyiből is, hogy a fenti megállapítások Geréb Ágnesre vonatkoznak. Ami azonban a nagyobb baj: elsősorban a szerepléseiről, illetve támogatóinak róla kialakított képéről szólnak a fentiek, nem pedig arról, amiről ténylegesen szólniuk kéne: a szülésznő tevékenységéről. Geréb Ágnes kétségtelenül áldozatos tevékenysége azonban inkább egyfajta személyes legendát hozott létre. És ehhez csatlakozik a hívők széles tábora is: volt olyan beszélgetőpartnerem, aki a "szabad szülés"-ben való hitet nem, nem hasonlította, hanem azonosította(!) a vallási megvilágosodás állapotával. Pedig tudhat Geréb Ágnes akár a vízen járni, és kaphat ezért Becsületrendet vagy Nobel-díjat, de mindez egy szemernyit sem befolyásolhatná, hogy egy adott társadalomnak mi a véleménye az otthonszülés kérdéséről. (Legalábbis normális helyeken.) A kialakult mártír-szent komplexus mára szinte önjáróvá vált: én mindenesetre legalábbis nem tudok olyan esetről, amikor G.Á. hibázott volna — legalábbis saját követői szerint. Erre ráerősít a sajátos, joghézagban való működés és a hatóságok tevékenysége is: a szent vagy azáltal válik még szentebbé, hogy egy újabb problémamentes szülésnél segédkezik, vagy pedig, ha probléma adódik, akkor az embertelen törvényszolgák fellépése nyomán mártír lesz belőle.
A másik oldal
Elengedhetetlen, hogy ne szóljunk a másik harcoló félről is, akik a "szakszerűség" fedezéke mögül zúdítanak pergőtüzet az ellenséges sáncokra. Anélkül, hogy ezt felmentésnek szánnám, meg kell jegyezzük, hogy szellemi értelemben nagyjából minden szakma zárt céhként működik: tagjai féltékenyen őrzik vélt privilégiumaikat tűzön-vízen át. Tegyük még hozzá: ez a megállapítás annál inkább igaz, minél hosszabb tanulmányok-előkészületek vezetnek el a mesterré váláshoz és - természetesen - minél több pénzről van szó, amit félteni lehet, a potenciális vetélytársaktól. Ezek a vonások a jelen helyzetre is igazak, de a valós alapok mellett épp annyi bennük a túlzás, mint az eddig elősorolt hasonló "érvek"-ben.
A szakmaiság-érv elsősorban ott hibádzik, hogy azt tekinti egyedül és kizárólag szakmainak, ami a szakmán belülieket jellemzi. Azt, hogy ez milyen egyoldalú kommunikációhoz vezethet, elég könnyű belátni, akár az általános példát, akár a konkrét esetet (a "szabad szülés" sajtóbeli recepcióját) tekintjük. Minden szakmán kívüli megnyilvánulást életveszélyes kuruzslásként aposztrofálni (hozzátéve, hogy ehhez hozzáteszi a maga nem csekély részét a bulvármédia is) a legkevesebb, hogy enyhe túlzás. Összefoglalva: úgy tűnik, hogy ez is tipikus magyar üggyé vált z évek folyamán: a másik fél minél rosszabb színben való feltüntetése vált aminél fontosabb céllá, abból a – meggyőződésem szerint alapvetően hamis – premisszából kiindulva, hogy ezzel a "saját ügy" érdekében történnek pozitív lépések. Pedig amíg van egynél több nézet, ez a hozzáállás, nem a kommunikációt, hanem az elszigetelődést, a frontok megmerevedését segíti elő.
Összegzés
Amikor ehhez az íráshoz gyűjtöttem anyagot, akkor találtam rá Hammer Ferenc kiváló írására. És bár a cikk szinte napra pontosan 3 éves, aktualitásából mit sem veszített, ma is nehéz volna pontosabban és éleslátóbban összefoglalni a problémahalmazt, ami ezt a témát körülveszi. (Valószínűleg nekem sem sikerült.) És ha a Narancs publicistája szubjektív oldalról közelíti meg kiválóan a témát, akkor a TASZ kiskátéja ugyanezt objektív részről teszi meg remekül.
Most mégis megpróbálom néhány gondolatban összefoglalni a fentebb leírtakból adódó saját véleményt, nehogy csak fanyalgásnak tűnjék az egész poszt.
— A "szabad"/otthonszülés kérdésében (mint szinte minden más kérdésben is) elsődleges pont az emberi élet(ek) védelme, mégha erről a mindkét oldali kommunikáció megfeledkezni látszik is időnként. Ehhez viszonyítva – legcélszerűbben az egyes esteket megvizsgálva — merülhet fel az önrendelkezés joga, amely azonban minden veszélytelen esetben fenn kell hogy álljon.
— Mindez azonban nem rendezhető anélkül, hogy egész mai magyar valóságunkban újra ne gondoljuk az önrendelkezés fogalmát és határait: a könnyű drogok használata, az eutanázia, az abortusz, a gondnokság alá vontak jogai, a családon belüli erőszak stb. (nagyon hosszú még a sor!!) mind-mind ilyen jellegű kérdés; és meggyőződésem, hogy egyik problémakörnek sem használ, ha kiszakítjuk a valóságból — még akár oly módon sem, hogy csak azt állítjuk a fókuszba.
— A fentiek azonban egyfajta sokkal nyitottabb gondolkodást követelnek meg. Nem elsősorban az arra való törekvés jelentené a megoldást, hogy egy merev szabályrendszer helyébe egy másik ugyanolyat állítsunk, hanem hogy a különböző utakat (az egyes helyzeteknek legjobban megfelelő) alternatívaként kezeljük, miközben észrevesszük, hogy azok léte korántsem zárja ki a másikét. Ha tárgyilagosan belegondolunk, nem lehet nem észrevenni bizonyos változásokat a kórházi szülészeti gyakorlatban: apás szülés, babbarát bababarát osztályok létrejötte, alternatív technikák megjelenése stb.) Nem véletlen, hogy a kérdéskörben — amint már szó is volt róla – az a Hollandia a bezzegország, amelyik az élet szinte minden területén elutasítja a merev struktúrákat, az élhető alternatívákat részesítve előnyben. Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a szempontból a háromigenes népszavazás eredménye alighanem komoly veszteség volt a "szabad szülés" híveinek: a több-biztosítós modell mellett alighanem akadt volna olyan szolgáltató, amelyik – felmérvén az erre irányuló igényeket – megjelentette volna kínálatában a nem kórházi körülmények közötti szülést; ráadásul ha totálisan nem is szűnt volna meg, de ha csak mérséklődik a hálapénz mértéke, az is nyitottabbá tehette volna a szakmát. (A most illetékes NEFMI már megtette ez irányban az első "érdemi" lépéseket: egyik képviselője úgy nyilatkozott, hogy meg kell különböztetni a kikényszerített és a többszöri nógatásra elfogadott hálapénzt. Nyilván ez fog vezetni az egész átkos intézmény elhalásához...) Ehhez szorosan kapcsolódónak érzem azt is, hogy komoly, érdeminek nevezhető egyeztetés az annyit ekézett SzDSz-es Eü-minisztériumban, Horváth Ágnes idején zajlott.
Hogy ez miért futott zátonyra annak megítélése legalább annyira ellentmondásos manapság, mint magáé a "szabad szülésé". Az azonban bizonyos, hogy nagyon ideje volna már valamiféle kompromisszum megszületésének. Szabadon. Itthon.

2010. október 18., hétfő

Kinek a sara?

Érdekes vonása a magyar nemzeti karakternek, hogy a minket időről időre utolérő kisebb-nagyobb kataklizmák (legyen az akár történelmi, természeti, társadalmi jellegű, ugyanmindegy) okaként a rajtunk kívül álló erőket (magyarok istene, sors, végzet, kiszámíthatatlan [természeti] erők) vagy a közénk befurakodott, ám de facto (épp árulásuk okán) nem magyar elemeket (belső árulók, zsidók, idegenszívűek, szabadkőművesek, kapitalisták [illetve ezek tetszés szerinti kombinációja]) szokás felismerni és megnevezni.
Jómagam nem kívánnék beállni az eme szép hagyományt ápolók hosszú sorába, ezért most némileg szokatlan módon arra teszek kísérletet, hogy objektív módon felmérjem: mit lehet tudni az egész országot megrázó vörösiszap-katasztrófáról, és az egyes részkérdésekben hol is a felelősség.
I. tárgyi feltételek, a tározó:
— 1. Geológiai viszonyok. Mostanság került a figyelem középpontjába az a teória/tény, hogy az iszapülepítőt/zagykazettát két különböző szerkezetű (és bizonyos időjárási körülményekre ezért más-másképpen reagáló) talajtípus határára építették. Önmagában ez elég súlyos hiba, ha szakértő szemmel nézzük a dolgokat, de alighanem ez az a faktor, amelyikre a tározó létesítése idején (valamikor a 80-as években) még a minimálisnál is kevesebb figyelmet fordítottak. (Két ide kapcsolódó, bár mellékszál-megjegyzés: 1/az időpontból világosan látszik, hogy amikor a tározó épült, a cég még egyáltalán nem állt a MAL Zrt. tulajdonában, sőt a nemrég bekasztnizott "főbűnös", Bakonyi Zoltán még csak gyermekként a strandon találkozhatott iszappal; 2/érdemes továbbá azon is esetleg eltöprengeni, hogy az ilyen gazdasági-természeti katasztrófák nagy eséllyel olyan térségekben történnek, amerre az emberi élet és ezzel szoros összefüggésben az emberi autonómia az adott ország vezetése számára csekély értékkel bír — ami végülis a hanyagság és a nemtörődömség szinonimája.)
— 2. Lokalizáció. Ez az a pont, ahol nagyon nehéz már a létesítésben részt vevők, és azóta minden egyes a tározót használó személy, vagy azzal akár csak "szembe találkozó" felelősségét elvitatni. A tároló helye úgy került kiválasztásra, mintha csak valami olyasmi lett volna a feladat, hogy "telepíts egy 2-3 km hatósugarú bombát olyan helyre, hogy robbanásakor a lehető legnagyobb és legváltozatosabb károkat okozhassa mind emberi életekben, mind infrastruktúrában, mind a környezetben". Mint látjuk, a feladatot sikerült kiválóan megoldani, viszont az "ááá, eddig sem lett belőle baj, talán ezután sem lesz, hagyjuk" mentalitás látványosan csődöt mondott.
— 3. A tározó anyaga. Talán erről hallani a legkevesebbet, pedig elég érdekes téma lehetne ez is. Szinte csak érintőlegesen került szóba, hogy az ún. kazetta falai (nagyrészt) a szintén a timföldgyártás melléktermékét képező szürkés színű kohósalakból épültek, amely korábban a nem túl jó emlékezetű bauxitbetonnak is az egyik alapeleme volt. Az ezzel kapcsolatos érvelés szerint ez az anyag azért kiválóan alkalmas rá, hogy egy ilyen tározó falait alkossa, mert hosszabb(?) idő elteltével összecementálódik, és betonkeménységű falat alkot. Ami ugyan elsőre jól hangzik, de ha igaz a különböző összetételű talajokról szóló állítás (lásd I/1!), akkor akár még rossz is lehet, hiszen ilyen esetben egy merev falú építmény sokkal inkább megszenvedi a talajrétegek elmozdulását. Arra pedig már most látatlanban fogadást mernék kötni, hogy a kohósalak folyadékáteresztő képességével khm... kevés előzetes vizsgálat foglalkozott a tározók létesítésekor.
II. Az emberi-szervezeti feltételek
— 1. A tragédia előtt, általánosságok. Alapmegközelítésben logikus gondolat, hogy egy cég, amelyik bármilyen tekintetben veszélyes anyagokkal-létesítményekkel dolgozik, nem érdekelt abban, hogy ezekkel bármiféle baleset történjen rombolván ezzel a cég imázsát, anyagi és emberi, természeti károkat okozva. Ezért nyilvánvalóan célszerű, hogy az adott cég valamilyen szintű belső ellenőrzést gyakoroljon potenciálisan veszélyes létesítményei fölött, méghozzá meglehetős rendszerességgel. Természetesen létezhet olyan szituáció, amikor a cég (akár nem tudatosan is) úgy "dönt", hogy a bizonytalan bekövetkezésű balesetet számára nem éri meg súlyos összegekért meg nem térülő invesztícióval megelőzni. (Ehelyett inkább bízik a negatív esemény elmaradásában.) Ennek kivédésére szükséges egy másik, külső ellenőrzési rendszer üzemeltetése is, amit közvetlenül nem érintett szervezet(ek) működtethet(nek). Ez célszerűen olyan szervezet kell legyen, amelyik nem bír helyi jellegű érdekeltséggel, viszont ténylegesen (és nem csak szavakban) fontosnak tartja mindazokat az értékeket, amelyeket az I/1. zárójeles részében felsoroltunk, köztük elsősorban minden polgár biztonságát. Ez a minimális elvárás egy ilyen esetben, de itt a kép még persze színesedhet akár helyi, akár nemzetközi civil mozgalmakkal (Greenpeace, WWF). Mindezek után a kérdés persze az, hogy az adott esetben ebből mi valósult meg.
— 2. Szervezeti feltételek, felelősségek. Az, hogy létezett-e a MAL kebelén belül ellenőrzés, és ezt mennyire vették komolyan, nem egyértelmű. Az átlag hírfogyasztó is minimum szkeptikusan fogadja "az ellenőrzések mindent rendben találtak" szlogent, egy ilyen súlyú katasztrófa bekövetkezte után, mint amilyen a kolontári volt. (Bár többen szóba hozták, hogy igenis elképzelhető olyan szituáció, amikor egy ilyen baleset az összes előírás betartása mellett/ellenére is bekövetkezik.) De ahogy fentebb leírtam, nem elsősorban a saját ellenőrzés az, ami mértékadó, hiszen annak objektivitása mindig kérdéses (minél inkább közeledünk az Urálhoz, annál inkább azzá válik). Sokkal súlyosabb kérdés a független ellenőrzés megléte, illetve az, hogy maga az ellenőrzés kinek volt/lett volna a kompetenciája. Ez a probléma azért is nagy jelentőségű, mert több irányban is messzire vezet, az anyagin túl politikai vetülete is lehet, mint majd látni fogjuk. A másik felelősséget felvető kérdés, hogy az érintettek hogy tudják kezelni a már bekövetkezett, jóvátehetetlen katasztrófát, mennyire vannak erre felkészülve. (Ami persze komoly feltétel, hiszen egy ilyen esemény — szerencsére — nagyon ritkán következik be.) Az biztos, hogy a MAL kommunikációját sokan — és jogosan — kárhoztatják, különösen az iszapkitörés utáni közvetlen időszakban. (Amiből persze, ha kellően jóhiszeműek vagyunk, azt a következtetést is levonhatjuk, hogy még magát a céget is felkészületlenül érték a történtek, azaz még a vezetők számára sem voltak ismertek olyan információk, amelyek sejteni engedték, hogy a tározó "problémás" lehet.) A másik kérdés, hogy volt-e (kellett-e legyen) katasztrófa-kezelési terve a cégnek a vörösiszap-tározóval kapcsolatos vészhelyzet esetére. Ezt a kérdést a "vizsgálat" is igyekezett a centrumba állítani, ahogy azt majd látni fogjuk.
III. Ki mit (nem) csinált?
A rettenetes tragédia bekövetkezte után alapvetően az a tipikus emberi reakció határozta meg a közvéleményt (sajnálatos módon talán még a nagyobb részét is, kissé háttérbe szorítva a károsultak további sorsával való törődést is), hogy "vajon ki a felelős és milyen mulasztást követett el?" Tegyük rögtön hozzá, hogy a kérdés ilyetén megközelítése sok mindent elfed, lévén, hogy prekoncepcionális: azt sugallja ugyanis, hogy szükségszerűen van egyszemélyi felelős, és a másféle (felelősebb) viselkedéssel a tragédia bekövetkezte mindenképpen megelőzhető lett volna. Ez természetesen ebben a formában nincs így, de ugyanakkor az megkérdezhető, hogy kik azok, akik jobban, nagyobb odafigyeléssel is végezhették volna a dolgukat. Lássuk sorban a szereplőket, és a szereplésükből adódó tanulságokat!
— 1. A cég és vezetői. A MAL egész vezérkara láthatólag minimum eltűrte, hogy a zagykazetta ott áll, ahol áll, potenciális veszélyforrást jelentve több településre és azoknak minden lakosára. De sajnálatos módon ez minden más érintettre is elmondható, ennek a helyzetnek a megszüntetése érdekében senki nem tett semmit. A másik – mint kiderült, a jogi vád alapját is képező – ilyen probléma a katasztrófaterv hiányossága lehet(ne). De valóban az kellene legyen egy katasztrófaterv alapjellemzője, hogy minden lehetséges (és persze: mit tekintünk "lehetséges"-nek?) esetre van előre legyártott forgatókönyv benne? Vajon van-e a paksi atomerőműben olyan utasítás, hogy mi a teendő arra az esetre, ha Godzilla a Dunából kiemelkedve megtámadná az objektumot? Vagy mit tenne vajon a tervből kiolvasva a tiszalöki duzzasztómű vezetősége, ha az UFO-k megpróbálnák lézersugárral porig rombolni a létesítményt? Felmerülnek természetesen a belső ellenőrzés hiányosságai is, de még egyszer megemlíteném, hogy a tökéletes belső ellenőrzés sem okvetlenül lett volna képes megelőzni-kivédeni a tragédiát (hiszen nem rendelkeztünk adatokkal arról, hogy pl. egy elsőnek észlelt szivárgás után mennyivel válik válságossá a helyzet); valamint azt is, hogy a tározót nem a pénzhajhász vezetőség építette profitmaximalizálási céllal, hanem azt úgy "örökölték".
— 2. Civilek, "külsősök". Azt bármilyen szinten elvárni, hogy egy - akár nemzetközi - civilszervezet majd betölti az élő lelkiismeret szerepét az állam és a cég ellenőrzésre szakosodott szervei helyett, természetesen illúzió. Így aztán velük szemben követelményeket, felelősséget megfogalmazni nem is nagyon lehet. Maximum azt, hogy a saját hitelük és a normális közhangulat érdekében ne a hírverést és az imázserősítést tekintsék elsődleges fontosságúnak. Azaz az ilyen és ehhez hasonló esetekben ne az utólagos "lám, mi megmondtuk előre" jellegű önpromóció domináljon. Különösen, hogy úgy tűnik, nem is mondták meg: egyes hírek szerint azok a fényképek, amelyeken már júliusban látható volt a szivárgás, most kerültek először publikálásra, eddig valahogy nem volt ez fontos senkinek.
3. A magyar állam, a kormány. Kialakult egyfajta metódus arra nézvést, hogy egy modern, demokratikus állam hogy viselkedjék állampolgáraival szemben a hasonló katasztrófa-szituációkban, hogyan fejezze ki a velük vele szolidaritását. Ebben a tekintetben végülis nem érheti szó a ház elejét: a miniszterelnök – belügyminiszter – környezetvédelemért felelős vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár trojka egész jól szerepelt, sőt a végén még a dolgot sikerült megfejelni egy kihelyezett kormányüléssel is. (Ilyenkor látszik a kevesebb miniszter kézzel fogható előnye: nyolcan simán elférnek a Kultúrba'.) Sokkal gyászosabb a kép, ha azt vizsgáljuk, amit már a II/2. részben is feszegettünk, azaz hogy mint erre leginkább illetékes "felső hatóság" milyen közvetett vagy közvetlen ellenőrzési mechanizmusokat működtetett a magyar állam, vagy ha úgy tetszik: a mindenkori kormány. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban elsősorban a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség jogosítványai és kötelezettségei kerültek a figyelem középpontjába. Nehéz nem összefüggést találni a frissiben kinevezett nem túl acélos szakmai múlttal rendelkező Zay Andrea személye és a szemmel láthatóan felületes vizsgálat közt. Azt kell mondjam, Orbán Viktor egyedülálló alkalmat szalasztott el arra, hogy demonstrálja: a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett valami tényleg "az emberekért", az egész országért van, és hogy a választásokkal, az új kormánnyal valóban új világ kezdődött, ahol fikarcnyit sem számít a pártkötődés, egyedül csak az, hogy valaki a megfelelő szinten, a tőle elvárható módon látja-e el feladatát (más kérdés persze, hogy ha ilyen szándékok vezették volna az új hatalmat, akkor az illető hölgy már eleve nem is kerül abba a pozícióba, ahol most ráirányult a közfigyelem). A miniszterelnöknek egyedül csak annyit kellett volna mondania: "vizsgálatot rendeltem el annak kiderítésére, hogy a Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség megfelelő módon és színvonalon végezte-e a számára előírt ellenőrzést". Igaz, ez az eljárás azzal a veszéllyel is fenyegetett volna, hogy esetleg felvetődik Zay Andrea kinevezőjének, Illés Zoltánnak a felelőssége is, de mégis ez tiszta beszéd, ennyiből világosan látszik, hogy Magyarország egy modern, demokratikus jogállam, ahol az állampolgárok érdeke az első, és ha ezen sérelem esik, akkor az általuk választott és fizetett végrehajtó hatalom mindent megtesz ennek orvoslására.
Ehelyett két dolog történt: egyrészt pár napnyi kínos csend után egyszer csak kiderült, hogy nem is volt taggyűlés... akarom mondani vizsgálat; és hát eleve nem is kell, hogy legyen, mert az nem a KdKTVF hatásköre. (Hosszabb vargabetű: ha megvizsgáljuk az erről részletesen rendelkező 347/2006. sz. kormányrendeletet, akkor való igaz, hogy tételesen nem találunk arra való utalást, hogy a MAL Zrt. devecseri zagytározójának az ellenőrzése is a cég feladata, de az általánosságban felsorolt feladatok közé bizony nagyon is illeszkedik egy ilyen jellegű munka is. Ez az érzésünk csak erősödik, ha kicsit böngészgetünk a Búbosbanka Kör egykori vezetője új munkahelyének honlapján. A közzétett nyilvános jegyzőkönyvek közt ugyanis az elmúlt félévben 5 olyan is akad [a 78309/10, 77222/10, 38660/10, 78769/10 és a 29357/10 számúak], amelyik a MAL Zrt. tevékenységének vizsgálatát taglalja. Valljuk be, nem teljesen életszerű az, hogy egy bizonyos cég egyféle ügyeiért felelős egy hatóság, míg másikféle környezetvédelmi dolgai más szervhez tartoznak. Különösen úgy, hogy a fentebb felsoroltak közül az utolsó iktatószám egy kifejezetten a vörösiszappal [annak tárolásával és ártalmatlanításával] kapcsolatos esetet takar. [Ez még úgy is igaz, hogy a kolontári tárolóval kapcsolatos vizsgálatnak nincs nyoma az oldalon.])
A másik dolog, ami "vizsgálat" címén történt az az volt, hogy Orbán Viktor sajtótájékoztatón bejelentette: nem természeti okokra, hanem emberi felelősségre vezethető vissza a katasztrófa. Mindezt alig 24 órával a gátomlás után... ("Elnézést, Bástya elvtárs, ez [már] az ítélet.") Hamarosan sikerült is megtalálni a bűnöst, Bakonyi Zoltánt, akinek még súlyosabb volt a bűne, mint egykor Kóka Jánosnak(,aki merészelt helikoptert birtokolni): benne van a 30 leggazdagabb magyar közt (igaz, az első 10-ből egyet az MLSZ elnökévé kreáltak, egy a magyar ipari és vállalkozói szférát képviseli a közéletben és a nemzetközi porondon, egy meg csak csendestársként van jelen a Nemzetgazdasági Minisztériumban, de ez más kérdés). A bűnöst aztán mihamarabb őrizetbe is vették, a III/1.-ben olvasható vád (azaz a katasztrófakezelési terv hiányosságai) miatt, ami figyelemre méltó logikai bakugrás: ha ugyanis a tragédia bekövetkeztének okát keressük, akkor kiváltó okként nem lehet megjelölni azt, hogy valaki(k) nem volt(ak) felkészülve arra, hogy mit kell csinálni a katasztrófa bekövetkezte után. (Alaptézis: az ok mindig megelőzi az okozatot.) A kormány azonban nem elégedett meg ennyivel; láthatólag elkapta őket a gépszíj, hogy itt a kiváló alkalom, hogy demonstrálják: itt rend van, és ők izomból megoldanak mindent. A parlamentben hajmeresztő díszletként vastapssal körítve (!!! - egy állítólagosan demokratikus és kapitalista magántulajdon alapján álló országban!! [vajon tapsolnak-e Kínában, mikor bejelentik a gonosz vállalatigazgatók kivégzését?]) került bejelentésre a MAL Zrt. állami kezelésbe vonása. Az, hogy egy katasztrófavédelmi szakembernek a cég élére való állítása miért garancia a jövőbeni kártérítések kifizetésére (amire egyébként a MAL egyébként is hajlandóságot mutatott, majd később kötelezettséget is vállalt; valamint egy jogállamban nyilván be is volna hajtható) azt én meg nem mondhatom, igaz nem is vagyok miniszterelnök.
Az azonban bizonyos, hogy akárhogy is böngészem az index összeállítását a művelt nyugati világban megesett legdurvább ipari katasztrófákról, az adott károkozó állami felügyelet alá vonását mint eljárási metódust sehol nem találom. Biztos ez is világszabadalom.

2010. október 13., szerda

"...új világot építünk mi éhgyomorra is..."

(jegyzetek a[z új] hatalomról 2.)

Az, hogy az Ország kéz a kézben, előre vetett boldog tekintettel, vidám szívvel és a jövőben való acélos hittel halad a Nemzeti Együttműködés Rendszere felé (alternatív verzió: már ott is van, és most épp az Új Világrend megvalósításán munkálkodik) aligha lehet kétséges bárki számára is, aki csak egy kicsit is magyar érzelmű. Addig is azonban, amíg odaérünk/alaposabban körülnézünk ott, nem árt, ha átgondoljuk, milyen is lesz az a fényes jövő, ahova igyekszünk.
Ha ehhez magunk mögé, az eddig megtett útra tekintünk, akkor nagyon hamar észre kell vennünk, hogy a problémák elsősorban abban gyökereztek, hogy a mániákus precízséggel rendszeresen megtartott választások nyomán mindig újabb pártok kerültek a hatalomba, amelyek aztán saját elképzelésüket (bizonyos időszakokat természetesen kivéve) illegitim módon ráerőszakolták a sokat szenvedett magyar társadalomra. Így aztán mindenki a maga képére igyekezvén formálni az országot (pl. hol egy gödör helyére, hol a Duna-partra álmodván a Nemzeti Színházat), majd' mindent időről időre elölről kellett kezdenie Árpád népének. Erre természetesen nem az a jó megoldás, amit egyes demagógok szoktak javasolni; nevezetesen, hogy meg kell találni az ún. "nemzeti érdekek"-et, amelyek mentesek a pártkötődésektől, sőt!! úgymond: azok fölött állnak. A sokkal evidensebb megoldás az, hogy ki kell iktatni a fentebb részletezett váltakozások okozta "sokkokat", visszaeséseket. Így garantálható, hogy nemzetünk-országunk fejlődése folyamatos legyen: nem csak az ideológiák, hanem a személyek cseréje sem jelent többé visszaesést, megtorpanást — kormányzásunk és így fejlődésünk töretlen lesz.
Nos, valahogy így garantálja a diktatúra a folyamatos demokratikus fejlődést.

***
HR, az oktatásért felelős (?) államtitkár úgy tűnik, nagyon ambicionálja, hogy ne teljék el olyan hét, amikor olyant mond, vagy tesz, amely nemcsak önmagában bőszítő, hanem ráadásul még ellent is mond mindannak, amit még gyakorló tanárként, vagy egyszerűen csak ellenzékiként nyilatkozott és képviselt. Az már kiderült, hogy a pedagógusok mégsem alulfizetettek, de ha mégis, akkor sem lesz ebben változás. Most (van annak már tán két hete is) arra is fény derült, hogy a "nemzet napszámosai" mégsem túlterheltek. Az illetékes vezető mélyen elítélte azt a tévtant, hogy a pedagógusok olyannyira túlterheltek volnának, hogy még a 10 évente őket megillető egy évnyi ún. "alkotói szabadság" sem volna túlzás számukra. (Pedig korábban mindenféle felelőtlen elemek nem voltak restek ilyen tévtanokat sem hangoztatni.) Természetesen az államtitkár asszony sietett helyre tenni ezt a téves megközelítést. Érvelése szerint a "16ezer(?– lehet, hogy rosszul emlékszem, de mint majd látni fogjuk, nem maga a szám a lényeg, szóval, akár lehetne "X" is) magyar tanár nem tud évente ennyi érdemi munkát végezni, így az alkotói szabadság-nak egyáltalán nincs is értelme. Tekintsünk most el attól, hogy ha valakinek, akkor épp a területért felelős illetékesnek telik csak egy tollvonásába, hogy azt a bizonyos szabadságot más, megfelelőbb névvel illesse! Sokkal érdekesebb maga a fenti "gondolatmenet"... Mert ugye, ha X tanár 10 évente mehet egy évnyi szabadságra, akkor az évente nem X "nemérdemi" munkát végző
pedagógus, hanem X/10, hiszen az X eloszlik 10 évre. (Ha pedig csak fél évvel számolunk [lásd a linket], akkor máris X/20 az évente érdemtelenül alkotók száma.) Szóval néha nem árt vigyázni, ha már hamis dolog mellett érvelünk, legalább az érveink helytállóak legyenek!

***
Hatalmas purparlét okoz a Nemzeti Együttműködés Kormányának szinte minden egyes lépése. Pedig kétségtelen, hogy ezek a lépések a Nemzet vitális érdekeit szolgálják — hiszen maga a Miniszterelnök Úr mondta. Ezzel tehát nem is volna gond, más az, ami engem kissé nyugtalanít. Nevezetesen ezen intézkedések genezise. Hiszen ezek az intézkedések olyannyira magától értetődőek, olyannyira a helyzetre adott természetszerű válaszok, hogy csak azon lehet csodálkozni, hogy más, korábbi adminisztrációknak miért nem jutott eszébe, vagy ha esetleg eszükbe is jutottak, miért halogatták azok bevezetését. És itt akadunk meg a gondolatmenetben: mert az ugyebár kétségtelen, hogy a Fidesz a demokrácia élcsapata, mi több zászlóvivője (a Miniszterelnök Úr mondta). De egy demokrácia és a Nemzet érdekei iránt egyaránt ennyire elkötelezett párt hogyhogy nem próbálta már korábban, minél előbb bevezetni ezeket a nagy jelentőségű és fontosságú lépéseket?? Akárhogy próbálom erőltetni az agyamat, sehogy sem jut eszembe, hogy mikor próbálta a Fidesz beterjeszteni mondjuk a minisztériumok egyesítéséről és ezáltal számuk csökkentéséről szóló, vagy esetleg a Nemzeti Együttműködési Nyilatkozat kifüggesztéséről szóló törvényt április 11-e előtt? Az nem létezhet, hogy ezeket a Nemzet felemelkedését szolgáló lépéseket a Fidesz titokban tartotta, elszabotálta volna; hiszen ezáltal késleltette volna a felemelkedést!!!
Akkor... csak az elképzelhető, hogy ezek az intézkedések a választások előtt még nem is léteztek, már csak a voksolás után születtek meg. De akkor, miért, minek a megvalósításához kellett a hatalom? Vagy... lehet, hogy csak a hatalom kellett?? Nem, ez nem lehet!! hiszen ez abszolút elképzelhetetlen egy (olyan) önérdekektől mentes, és demokratikus pártról (, mint a Fidesz).

***

Szintén lassan feledésbe merülő hír: valaki olyan mobiltelefont dobott az önkormányzati választások egyik urnájába, amelyik Gyurcsány Ferenc elhíresült őszödi beszédéből ismételgetett egy részletet. A rendőrség jelen pillanatban a Tomcat néven méltán hírhedtté vált figurát gyanúsítja ezzel, bár ő vehemensen tiltakozik ez ellen. Igazából azonban ez mellékszál, sokkal érdekesebb az, hogy bárki is lett légyen az, aki ezt a pompás csínyt kieszelte, nyilván attól a szándéktól vezettetve tette, hogy ezzel még egy utolsót üssön az MSzP-n. De vajon nincs-e valami frissebb aktuálpolitikai üzenete is annak, amikor az elsöprő Fidesz-sikert hozó választások napján egy hang arról beszél az urnából, ahova majd a szavazatok kerültek, hogy az elmúlt időszakban nem csináltunk semmit, csak a kormányzás látszatát próbáltuk kelteni még a választási kampányban is; és ezzel bizony hazudtunk a választóknak?

Címkék

'56 (1) 30 év (1) 300millió (1) 4. kiegészítés (1) 50 (1) Áder János (1) Afrika (9) agrárproblémák (1) aláírás (1) Alekosz (1) Alien (1) alkotmány (1) állástalanság (1) angyal (1) Antigoné (1) anya (1) apa (1) Apponyi Albert (1) aranymúzeum (1) átalakítás (1) átnevezés (1) autó (1) Bayer Zsolt (3) Békemenet (1) Betűrejtvény (1) Betyársereg (1) bevándorlás (3) bevándorlók (1) BOM (1) bőgatya (1) Brékin' (28) Bruce Lee (1) budai vár (1) Budapest (1) bulvár (1) buzik (1) Cegléd (1) Charlize Theron (1) cigányok (1) Clemenceau (1) családon belüli erőszak (1) csapatmunka (1) cselekvés (1) csempészet (1) Daflics ezredes (1) demagógia (3) demonstráció (1) diktatúra (2) diplomások (1) Dzsudzsák (1) EB (4) életvitelszerű közterület-használat (1) elhatárolódás (1) ellenforradalmár (1) ellenségek (1) ellentüntetők (1) elvi alapok (1) emlékek (1) emlékmű (1) érettségi találkozó (1) eső (1) Európa-bajnokság (1) fanatizmus (1) félévszázad (1) felvonulás (2) feminizmus (1) Ferenc József (1) festmény (1) fidesz (5) Foci (23) fóka (1) forradalom (1) főhatalom (1) földrajzi név (1) Fradi (4) Frizbi (1) fülke (1) fütyülős barack (1) Gábriel (1) Gárda (1) gazdasági csoda (1) gyarmat (1) Gyurcsány (1) gyűlölet (2) háború (1) hadikiképzés (1) hadkötelezettség (1) Hajdú Péter (1) hajléktalanok (1) hamvak (1) hatalmi elit (1) hatalom (1) Heart of Midlothian (1) helikopter (1) helyesírás (1) Hitelesség és... (3) idegromboló képrejtvény (3) IéEB (1) IMF (1) izoláció (1) Japán (2) jelképek (1) jelszavak (1) jobb kéz (1) Jobbik (1) jogalkalmazás (1) jogegyenlőség (1) káderek (1) Kampány2010 (9) karácsony (1) Karinthy (1) karmelita kolostor (1) Károlyi Mihály (1) karrier (1) katasztrófa (1) Keleti szél (2) Kerényi Imre (1) kereszt (1) Keresztek és... (6) kereszténység (1) kétharmad (1) kettőskereszt (1) Kína (1) kisdoktor (1) komcsik (1) komcsizás (1) kontraszelekció (1) kordon (1) korrupció (1) körmenet (1) Kövér László (1) Közélet (183) köztársasági elnök (2) Kultúra (31) kulturális integritás (1) Kun Béla (1) Landeszmann (1) Lapszemle (35) lemondás (2) Levlapok a Szíriuszra (45) Liszt Ferenc (1) luca széke (1) Lucfenyő (1) magánélet (2) magántulajdon (1) magistravitae (1) magyar áru (1) Magyar Hírlap (1) magyar nyelv (1) Magyar Vizsla (1) magyarok (2) Mahacskala (1) Matolcsy (2) Matrica (10) megélhetés (1) megszállás (1) meleg méltóság (1) melegjogok (1) menekült (1) merengés (1) Merkel (1) Mesés (6) migráns (1) Mikola István (1) miniszterelnök (2) mítosz (1) MNB (1) mocskos buzik (1) MOL (1) multikulturalizmus (1) munka (1) műelemzés (1) nagy ugrás (1) Nagymagyar (16) narancs (1) nemek (1) Németország (1) népfelség (1) népszavazás (1) Nyírő József (1) Oktogon (1) Olimpia (10) Orbán Viktor (8) oroszok (1) ostobaság (1) őrült (1) Pál utcai fiúk (1) papírzászló (1) parancsrendszer (1) Peking (8) plágium (1) plakát (1) plakátkampány (1) polihisztor (1) politika (2) politikusok (1) poltikai kultúra (1) Pride (2) problémakezelés (1) program (1) rabbi (1) rasszizmus (1) rendőrség (1) repülőtér (1) retek (1) rettegés foka (1) rezidencia (1) romkocsmák (1) rovásírás (1) sas (1) Schmitt Pál (4) sertéshús (1) sérthetetlenség (1) Seuso-kincs (1) Shirley MacLaine (1) siker (1) sör (1) sötétben bujkáló (1) Sport (37) Stefka István (1) szabadkőművesek (1) szabadság tér (1) szabadságharc (1) szakadék (1) szakértelem (1) szegfű (1) Széles Gábor (1) szemléletmód (1) szerviz (1) szimbolikus politizálás (1) szlogen (1) szómágia (1) szóvicc (1) Szőcs Géza (1) szuverenitás (1) szüksége van (1) születésnap (2) táblák (1) Tarlós István (1) te (1) teszt (1) Tisza István (1) tolerancia (1) történelem (1) Trianon (3) tudomány (1) unortodox (2) unortodoxia (1) utolsóemberig (1) ünnep (1) választás (1) Való Világ (1) válogatott (2) válságkezelés (1) VB'10 (5) Védegylet (1) vezér (1) Visszalövés (20) Wulff (1) Zelnik (1)