The BKV strikes back (Dö bíkéjví sztrájksz bekk)

Ismét BKV. Közismert szuperbrendünk lankadatlan aprómunkával éri el, hogy megújra újabb és újabb posztokkal szerepeljen e hasábokon. Lassan külön címkét követel ki magának...
____________________

Ha esetleg azon törnénk a fejünket, hogy mi a különbség a következetes-elvi újságírás/politizálás és az akármilyen más jellegű közt, akkor döntően két fő pontot fogunk felfedezni. Nevezetesen, hogy az előbbiek elviek kell(ene) hogy legyenek, azaz egy bizonyos, határozott nézet, eszmerendszer mellett/mentén rendeződjön minden megnyilvánulásuk; valamint, hogy következetesek legyenek, azaz, hogy ne legyen bennük önellentmondás, sem hosszútávon, sem egyazon ügy keretein belül. Az újságírásnak mindezek mellett megvan a politikával szemben az a kétségtelen hendikepje is, hogy — legalábbis a fent részletezett esetben — nem árt, ha a valósághoz való viszonya pozitív, azaz egyszerűbben szólva: nem hazudik.
Mindez a Magyar Hírlap nevű, papírra nyomott, naponta megjelenő valami múlt szombati száma kapcsán jutott eszembe. Nevezett termék ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a BKV sztrájkja mögött tulajdonképpen egy szocialista összeesküvés húzódik meg. A gonosz vörösök (valami ilyen cím alatt futott eleve az egész förmedvény, hogy "Sötét vörös ármány" vagy efféle) ugyanis a buszos szakszervezeteket bábként rángatva hozták létre az egész sztrájkot. Elsősorban pedig tették ezt abból a célból, hogy Kocsis Istvánt, a csillogó vértezetű Igazság Bajnokát (számtalan autólizingelés hősét), aki nekilátott felszámolni a BKV sötét üzelmeit, a sarokba szorítsa. Ez az álláspont kétségtelenül nagyvonalú a maga módján. Ugyanis nemcsak azon az egyszerű tényen lép túl, hogy a buszvezetők nemcsak, hogy nem a Sátán kisinasai, hanem maguk is egyszerű munkavállalók (de facto "a Zemberek" elég tipikus megtestesítői, akik érdekeiért mint napi átlagban 53-szor hallhatjuk, a jobboldal fő ereje lépten-nyomon síkra száll); de elfeledkezni látszik arról is, hogy a liberálkommunisták a Demszky-Gyurcsány-Bajnai tengely bűnlistáján előkelő helyen szerepel az a döbbentes cinizmusú cselekedet, hogy szándékosan csődbe vezetik a BKV-t, hogy az általuk kinevezett kétes múltú vezetők segítségével (pl. az Elektromos Műveknél csúfosan leszerepelt Kocsis István) minél több állami adóforintot szivattyúzzanak át pártkasszákba. Legalábbis néhány héttel ezelőtt még valami ilyesmi volt a jobbos interpretációk lényege.
Amiből meg csak az a tanulság, hogy nem elvi alapon álló és nem következetes újságírónak- politikusnak lenni kétségtelenül kényelmesebb, hiszen az embernek mindig megadatik a választás szabadsága, hogy melyik értelmezés tetszik neki jobban.

_____________________

Ahogy a fentebbi katyvaszból is kitűnik, nem könnyű dolog állást foglalni a múlt heti BKV-sztrájk ügyében — még olyan szilárd és következetes elvi háttérrel sem, mint amely a Magyar Hírlapot (vagy akármely mai magyar jobbos sajtóorgánumot) jellemzi; hát még az egyszerű, hétköznapi állampolgárok számára, akiknek nem adatik meg az a luxus (mint pl. a fentieknek), hogy a tényeket teljességgel figyelmen kívül hagyják.
Először is azt érdemes észrevennünk, hogy nem egy duális, kételemű viszonyrendszerről vagyon itten szó, ahol egyértelműen ki van osztva a JÓ és a GONOSZ szerepe, hanem a kép ennél sokkal árnyaltabb, ráadásul több vonatkozásban is. Kezdjük talán ott, hogy a hagyományos felfogás szerint a kizsákmányoló tőkéssel szemben a megélhetésért, jobb élet- és munkakörülményekért küzdő munkavállalók érdekeit képviselő szakszervezeteknek szokás drukkolni, akik végső kétségbeesésükben szoktak a sztrájk fegyveréhez nyúlni. (Ezt lett volna hivatva megjeleníteni a nevetségességbe és érdektelenségbe egyszerre fulladó vasutas "szolidaritási" sztrájk.) De sajnos itt nemcsak arról volt szó, hogy a sztrájk egy nagyonis érzékeny pontot talált telibe (a túlzsúfolt főváros amúgyis katasztrófa peremén tántorgó tömegközlekedési szolgáltatását). Hanem arról is, hogy - államilag/fővárosilag finanszírozott cégről lévén szó - a fenntartók/megrendelők is mi magunk, Budapest közlekedő polgárai vagyunk. Azaz végső soron mi magunk vagyunk a gonosz tőkés is, aki féktelen profithajhászattól vezettetve nem fizet eleget szegény buszsofőreinek, nem vesz új buszokat, és nem hajlandó belemenni egy barátságosabb kollektív szerződésbe. Persze, ha bárkit megkérdezünk az utcán, hogy járjanak-e jobb, korszerűbb buszok és javítsuk-e fel szegény, nehéz munkát végző sofőrök fizetését és egyéb juttatásait, alighanem mindenki "igen"-t fog mondani. De ha ugyanezt úgy kérdezzük meg (kérdezni tudni kell!!), hogy kapjon-e a pazarló, vérlázító szerződéseivel kitűnő, a jegyek árát az égbe emelő BKV újabb és újabb támogatást adóforintjainkból, akkor nagyon nagy százalékban nemleges lesz a válasz.
Nézzünk akkor talán egy komplexebb megközelítést, hátha az kielégítőbb eredményre vezet! Képzeljük el, hogy a fentebbi kapcsolat igazából nem is kétpólusú, hanem egy sablonos szerelmi háromszög képét ölti inkább magára (utazóközönség—BKV-alkalmazottak—BKV-vezetőség), miközben a háttérben markát dörzsölve sátáni vigyorral ábrázatán ott vigyorog Bajnai Gordon (aki természetesen szabadon behelyettesíthető bármely szocpárti miniszterelnökkel). Nos ez a háromszög persze csak külső megjelenésében hasonlít a fentebb emlegetett szerelmihez, működésében épp az ellenkezője annak: a háromszög minden csúcsa ellentmondásos és ellenérzésekkel terhelt viszonyban áll(t) a másik kettővel. Kétségtelen, hogy a járműveket összehányó, bliccelő és a vezetőket összeverő utazóközönséggel; vagy az "ellenőr" feliratú karszalagot viselő orkokat rájuk szabadító, magának horribilis pénzeket kiutalgató vezetőséggel szemben mind ezidáig a háromszög sofőrök képviselte csúcsa tűnt a legfehérebbnek, rovásukon maximum a lélekszakadva futó utasok orra előtt becsukott buszajtók sorakoztak. Ezt a viszonylagos erkölcsi fölényt veszítették el most a BKV buszsofőrei a sztrájk során. Nem elsősorban azért, mintha sztrájkolni önmagában elítélendő és megvetendő cselekedet volna. A buszosok épp oda csaptak, ahol nagyon fájt: a (saját magukhoz hasonló) munkavállalóknak tettek (elsősorban és mindenekelőtt) keresztbe, azoknak, akik ilyen-olyan, de leginkább anyagi okokból nem engedhették meg maguknak hogy BKV híján autóra váltsanak, és ezzel amúgyis eléggé pengeélen táncoló havi költségvetésük akár végzetes csapást is szenvedhetett.
Siessünk leszögezni: minden sztrájk sérti valakinek az érdekét, éppen ebben rejlik a titok, ez (a sérelem kiküszöbölésének igénye) mozdíthatja a munkaadót a sztrájk kiváltó körülményeinek megszüntetésére. (Civilizált országban a sztrájkolót nem tekintik kiváltó körülménynek.) A gond azonban az, amit sokan leírtak már a magyar viszonyokkal kapcsolatban: ma idehaza "sztrájkképes" szakszervezeti mozgalom a "nemzeti kincsnek" nyilvánított területeken, azaz a közszolgáltatásokban működik. A sok más faramuci következményen túl ez azzal is jár, hogy a fentebb leírt nyomásgyakorlási folyamatban megjelenik egy köztes elem: a közszolgáltatások "vásárlója" (és persze megrendelője is, ahogy már fentebb írtam), az egyszerű állampolgár. Minden nyomásgyakorlás rajta keresztül történik, oly módon, hogy a sztrájkoló azt kívánja elérni, hogy ez a fogyasztói réteg elég nyomorultul érezze magát ahhoz, hogy morgolódni kezdjen, és ez zavarja a nagybetűs Államot. Ráadásul a Gaskó-féle "minden vasutasnak negyedmillliót, de azonnal" sztrájkok már eléggé próbára tették az átlag közlekedő állampolgár idegrendszerét. Így aztán a szolidaritás a sztrájkolókkal szemben csak elszórtan jelentkezett, akkoris inkább csak a kisebbik rossz választásának kényszerével: "inkább nekik szurkolok, mint a szemét hazug komcsi kormánynak". Nagyjából valami ilyesmi az előállt helyzet. Hogy ezt hogy látjuk, hogy ítéljük meg az esetleges megoldás módozatait, az nagyon sokféle lehet. Teszem azt az is egy (pontosabban kettő) megoldás lehet, ahogy Tóta W. Árpád látja a dolgokat. Egyet viszont biztosan nem lehet (hogy stílusosan visszakössünk a poszt elejéhez): a szakszervezeteket ördögtől valónak, a kommunista manipuláció eszközének feltüntetni.
Persze ha távlatosan gondolkodunk, nem árt már most megkezdeni az eláztatásukat: nehogy olyan sok gondja legyen majd velük a következő kormánynak, mint a mostaninak volt.

Minek nevezzelek?

Kedves Olvasó! Vajon belépne-e Ön a Krisna-tudatú Bungee-jumpingosok vagy éppenséggel a Vöröshajú Söralátétpöckölők közé? Vagy - és leginkább - a Nem-néger Gyémántcsiszolók Egyesülete az, amelynek tagjai közé kívánkozik? Gyanítom, (vagy legalábbis erősen remélem,) hogy a fenti kérdések mindegyikére negatív választ ad egy normális habitusú átlagember. Nemcsak azért, mert viszonylag ritka közöttünk a bándzsidzsampingos, söralátétpöckölő vagy éppen a gyémántcsiszoló. Hanem talán azért is, mert alapvető erkölcsi érzékkel nagyon könnyű átlátni ezeknek a képzeletbeli elnevezéseknek az abszurd és — mint majd igyekszem kimutatni — mélységesen antihumánus mivoltát.
Nézzük csak, mi is a gond ezekkel a fenti elnevezésekkel! A polgárság szinte a kezdetektől fogva különböző csoportokba (egyesületekbe, klubokba) tömörül, amelyek előképeként joggal tételezhetjük fel a középkori céheket, sőt bizonyos vonatkozásban már a rendek is előzménynek tekinthetők. Az idő múltával a döntő társadalmi-politikai változások ellenére ezeknek a csoportoknak fennmaradt néhány alapvető jellegzetességük. Elsősorban az, hogy a közös társadalmi-anyagi helyzet vagy ettől függetlenül a közös érdeklődés határozta meg őket. Az első csoportba tartoztak pl. az úri klubok, a másodikba pl. a hobbiszervezetek. Lett légyen azonban az a tömörülés bármilyen jellegű is, nem illesztettek rá még egy "szűrőt": azaz nem nagyon jött létre pl. a Baptista Lángossütők Klubja. Nem mintha a baptisták között ne lett volna lángossütő, akár több tucat is, vagy a lángossütők közt ne találtatott vona jópár baptista felekezetbéli. Egyszerűen az a józan megfontolás vezette ezt a gyakorlatot, hogy a közös érdeklődési kör, vagy éppen a hit eléggé meghatározza az embert ahhoz, hogy a hasonlóak közt jól érezze magát, míg minden további különbségtétel fölösleges és megosztó jellegű.
Természetesen létezik nem egy olyan szervezet, amelyik mégiscsak többelemű szerkezeteket emel be nevébe: gondoljunk akár a Baptista Szeretetszolgálatra, a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségére vagy éppen a Magyar Vöröskereszt Vas megyei Szervezetére. De könnyű észrevenni, hogy itt nem korlátok állításáról van szó, hanem specifikumok meghatározásáról: az egy bizonyos egyház által működtetett speciális szervezetről, az országos hatókörűről vagy éppen annak egy megyei kirendeltségéről. Ezek azonban nem kizáró tényezők, és pláne nem kizárólagosak: éppenséggel meg lehet keresztelkedni baptistának (sőt a szervezet "kívülről" is támogatható); ha valaki mindenáron a Vöröskereszt Vas megyei szervezetében szeretné kifejteni tevékenységét, elköltözhet Szombathelyre vagy Pornóapátiba is akár; a MABÉOSZ-tagsághoz meg egyszerűen csak bélyeggyűjtőnek kell lennie e hazában.
Lássunk néhány ellenpéldát! Ha valaki létrehozza mondjuk a Nem-kínai Autóversenyzők szövetségét, akkor rögtön nyilvánvaló kell, hogy legyen, hogy ennek a szervezetnek nem elsősorban az azonos érdeklődésűek összegyűjtése, szakmai alapon való tömörítése a célja, hanem éppen ellenkezőleg, az autóversenyző-társadalom megosztása kínaiakra és nem-kínaiakra. Azaz annak a sugallása, hogy létezik más, fontosabb szempont ebben a szegmensben is, mint az autóversenyzés szeretete. Ráadásul azt most már ne is taglaljuk, hogy igazából hogy hívják azt a megközelítést, amelyik ember és ember között születése, rasszhoz való tartozása alapján tesz különbséget. Tegyük még ehhez hozzá, hogy kínaivá vagy nem-kínaivá az ember születése alapján válik, és akármilyen tiszteletreméltó erőfeszítéseket is tesz, egyik kategóriából semmi esetre sem tud átkerülni a másikba.
Annak, hogy egyáltalán mégis szóba kerül ez itt és most, kettős oka van. Egyrészt már most létezik a fenti metódus alapján nevet választó szervezet ("legszebb" példája ennek a Gój Motorosok), másrészt erős a gyanúm, hogy az ilyen jellegű névadással 2010 második felétől sokkal gyakrabban fogunk találkozni: hemzsegni fognak a "Keresztény", "Nemzeti" és a (nem területi egységet jelentő) "Magyar" előtagú szerveződések az élet minden területén. Bizonyos vagyok továbbá abban is, hogy ezek a leendő (vagy már működő) szervezetek egész összefogottan és szívhez szólóan meg fogják tudni magyarázni az elnevezéseik semleges, és integratív mivoltát, hozzátéve persze ehhez azt a kirekesztő jellegű klauzulát, hogy aki ezekben a magyarázatokban kételkedne, az természetsen se nem magyar, se nem nemzeti, se nem keresztény.
És persze nem gój.

Üzenet Ázsiából

És már megint a BKV... Álldogálok a megálló 2 és féloldalú üvegkalitkájában, amikor a hátsó falon egy kisformátumú plakátocska tűnik tűnik fel. Grafika és szöveg érdekes egyvelege ötlik szemembe itt kétszínnyomással (a fekete mellett a piros szín is megjelenik).

Megcsodálom az egyik illusztrációt (Simon Peresz portréja, a háttérben egy fekete Dávid-csillaggal) és végigböngészem a szöveget. Az utóbbi így szól: "Üzenet Simon Peresznek Izrael elnökének: Foglalod a kurvanyádat/De nem ám a mi hazánkat! az idézet Petőfi Sándor Mit nem beszél az a német... című, hazafias verséből való."
És a jobb alsó sarokban : "kiadja: HAMASZ".
Ahogy a szöveg végére értem, komolyan meghatódtam, hogy a távoli Palesztina annyira fontosnak tart minket, magyarokat, hogy nemcsak hogy itt, a távoli Magyarországon kampányol a palesztinok ügyéért, hanem ráadásul még ezt egy magyar költő versével is teszi. De aztán a másik illusztrációra esik a szemem, és kétségek fognak el: ott ugyanis egy piros-fehér csíkozású tipikus középkori magyar harci lobogó látható. Rövid gondolkodás után kénytelen vagyok oda kilyukadni, hogy ismét a nemzeti érzelmű jobboldal egy acélosan kemény csoportjának komoly propagandaakciójáról van szó. És ha már ezt ők így üzenet formájában vélték leginkább megvalósíthatónak, nos akkor én is üzennék egyet-mást. Mondjuk így: Kedves HAMASZ! Szeretném szíves tudomásotokra hozni a következőket:
1/ Nem illendő széles körben ismert betűszavakat "kölcsönvenni", még akkor sem, ha a nevetek rövidítése (teszem azt, HAzafias MAgyarok SZövetsége) "véletlenül" megegyezik a palesztin szervezet nevével. (Pl. az Ebtenyésztők Népi Szövetségének közgyűlését nem illik úgy hirdetni, hogy "összeült az ENSZ közgyűlése".) Különösen igaz ez abban az esetben, ha az üzenet olyan, tökös, hadüzenet-szintű valami, mint a ti szövegetek. Mert ez így nem más, mint a más nevében elküldött mocskolódó, rágalmazó levél. Jobb esetben névtelen levél.
2/ Izrael állam hivatalosan, a nemzetközi jog alapján pillanatnyilag nemcsak Magyarországgal, hanem egyáltalán semmilyen más állammal nem áll hadiállapotban. Ily módon egyrészt nem is foglalhatja el hazánkat, másrészt a vélt, általatok vizionált támadó hadművelet elleni tiltakozással Izrael elnökét megszólítani mondhatni baromság.
3/ Nem teljesen világos, hogy az izraeli "agresszió" elleni tiltakozásul miért egy németellenes, 19. századi verset választotok, amelynek költője ráadásul szlovák származású.
4/ Persze megértem, hogy a hazafias nekibuzdulás kihozza az emberből a mélymagyart. Csak ennek (egyik) első lépése az volna, hogy tudjatok magyarul. Az még bocsánatos bűn, hogy a két különböző fajtájú (értelmező és kijelölő) minőségjelző közé vesszőt tesztek ("című, hazafias"), biztos jól belétek verte a tantónéni annak idején, hogy a jelzők közé az kell. De akkor vajon miért nem sikerült megjegyezni azt a sokkal alapszintűbb dolgot, hogy az ún. értelmező jelző ("Peresznek Izrael elnökének") két tagja közé mindig vessző dukál. Lásd pl.: Orbán Viktor, a magyar nemzet Messiása.

Most, hogy ezt a listát átfutom, csendes rezignációval észlelem, hogy igaz a régi mondás: mindig az első benyomás a helyes. A röplap tényleg Ázsiából érkezett. Mégha nem is fizikai értelemben.