Nemcsak a 20 éveseké a világ [Jobbik]

-Mi egy nagyon szép vallomást várunk magától, Pelikán elvtárs!
-Elnézést Virág elvtárs, ez az ítélet!
(Bacsó P.: A tanú)

Lépten-nyomon visszatérő közhely, hogy az élet utánozza a művészetet. Ehhez még azt is hozzá szokás tenni, hogy jókedvében még rá is szokott tromfolni arra. Ez a közhelykonglomerátum most fényesen igazolódni látszik, amikor a Jobbik választási óriásplakátjával szembesülünk. "20 évet a 20 évért!" harsogja a képünkbe.
"A tanú" fentebb idézett kis részletében két ember beszélget arról, hogy egy elvileg pártatlan igazságszolgáltatási eljárás során az egyikük, a tanú milyen, mások által előre megírt vallomással fog előrukkolni. Abszurd ugye?? De a forgatókönyvíró még képes erre is rálicitálni: a tanújelölt ugyanis zavartan visszatolja a paksamétát azzal, hogy az nem a neki szánt vallomást tartalmazza, hanem az ezek szerint szintén "előregyártott" ítéletet, amelynek megléte persze erősen kétségessé teszi bármiféle tanúvallomás szükségességét. Mindez így együtt a maga abszurditásában tökéletesen bemutatta a kommunista rendszer embertelenségét, igazságtalanságát és képmutatását.

És most a fentebb taglalt plakát képében jön a valóság kontrája: egy egész párt nyilvánosan (tehát nem két ember privát beszélgetésében) azt hirdeti az egész országnak, hogy hatalomra kerülése esetén 20 évet fog kapni mindenki, aki az elmúlt 20 évet "csinálta". (Hagyjuk most azt a kukacoskodást, hogy ez talán nemcsak pártprogramnak kevés, hanem még vezérszlogennek is...) Azaz az a párt, amelyiknek az egyik vezéralakja elismert jogi oktató, a teljes demokratikus jogi eljárásrendet (feljelentés - vádemelés - több szintű tárgyalás - jogerős ítélet - ítélet tényleges végrehajtása) teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, átugorja és rögtön közli, hogy "márpedig ez lesz az ítélet". (Érdekes magyar sajátosság egyébként, hogy a jogi végzettség a politikust a jog kreatív újraértelmezésére, nem pedig annak fokozottabb betartására ösztökéli — pl. a kordonbontó vagy az önkormányzati/EP-választást a parlamentivel folyvást "összekeverő" fideszes honatyák.) Jahogy a Jobbik annyira tisztában van a hatályos magyar törvényekkel, hogy azok áhítatos tisztelete vezeti őket, és ezért biztosak a még el sem kezdődött eljárás sikerében? És tessék mondani, ha valóban ilyen példamutató a Jobbik törvényekhez való viszonya, akkor miért is működteti még mindig a jogerősen feloszlatott Magyar Gárdát, amelynek jogi háttere enyhén szólva is zavaros(, és az is biztos, hogy nem is véletlenül)?
Jahogy ezek mégiscsak rossz törvények (merthát az előző 20 év lenyomata van rajtuk)? És méltó helyére, a hatalomba jutván a Jobbik majd új, sokkal inkább megfelelő törvényeket hoz? És tessék mondani, akkor ezek a törvények visszamenőleges hatályúak lesznek?? (Ami nemcsak az előző 20, de még az azt megelőző 40-50 évben sem volt gyakorlat, pedig az igencsak nem volt demokrácia...)
(Nem kívánnék belefolyni a két szellemi gigász, Bayer Zsolt [ezt sem gondoltam volna, hogy bármilyen összevetésben fogom őt még első helyen említeni] és Vona Gábor vitájába, de annyit azért megjegyeznék, hogy az arra való hivatkozás, hogy "de minket a jószándék és a jobbítás igénye vezetett" (ezért lettünk pl. Polgári Körösök) szubjektív és (ezért) roppant kevés. A jószándékot mindenki feltételezi saját magáról, ilyen alapon soha senkit nem lehetne nemcsak elítélni, de mégcsak kárhoztatni sem semmiért. Ha valaki nem tud felmutatni egy olyan útlevelet, amelyikbe 20 évvel ezelőtt bepecsételtek egy Szíriuszi beutazó vízumot, és a kilépőt csak valamikor mostanában, az ne kárhoztassa érintetlen részvevőként az elmúlt 20 évet, benne az összes magyar szavazóval, akik az elmúlt 5 parlamenti választáson nem szavaztak a Jobbikra — azzal az átlátszó kifogással, hogy nem létezett, és ezért nem is indult.

Itt tartunk tehát most... Van egy párt, amelyik "programjának" vezérszólamául a börtönt, a még a komcsikénál is komcsibb koncepciós - előre meghirdetett ítéletű - eljárást teszi meg, és minden rasszista és demagógan nacionalista szólama ellenére-mellett ez a párt parlamenti párt lesz (a közvélemény-kutatások szerint a második-harmadik helyen, saját maguk szerint csak győzelmük mértéke kétséges).

Megpróbálom elképzelni a "szebb jövőt", amikor a Jobbik kétharmados többséggel diadalmaskodva bekerült a Parlamentbe, amely nem sokkal ezután már csak múzeumi funkciókat lát el, hiszen Vona kormányzó a Várban tartja rezidenciáját.
Ülök itthon a gép előtt, a háttérben az egyetlen, magyar csatorna (értsd: az egyetlen csatorna, amely fogható, és ez magyar) hírműsorában Pörzse Sándor indokolja és dicséri a romák "elzárt területekre" való költöztetését; miközben szörfölgetek a neten. Bár ez a szörfölés kissé korlátozott: egyedül a ".hu" domain érhető el, úgyhogy most épp azon töprengek, hogy a végre ismét magyar szerveren lévő kurucinfo-t böngészgessem, vagy az Országos Széchenyi Könyvtár rovásírásos Wass Albert-összkiadásában mélyedjek el. Már persze, ha egyáltalán itthon leszek, és nem valami jól őrzött helyen, mert már megint nem tudtam tartani a pofámat. Persze, ahogy jobban belegondolok, a fent vázolt körülmények mellett ez majdnem mindegy is.

Itt a tavasz, ugrik a szarvas(z)

No comment..

Our man in (the) Havanna — Havanna(-lakótelep)i emberünk [MSzP]

Szívesen leírtam volna valami ordas nagy, égbekiáltó baromságot az MSzP plakátkampányáról is, ami magasan veri minden idők legidiótább ötleteit is, de addig halogattam ezt a posztot, hogy ezzel már sajnos elkéstem. Ezt a cikket ugyanis már megírta előlem a Magyar Nemzet publicistája, s nem késlekedett átvenni a legnagyobb ellenzéki erő, a Zemberek Pártja sem. (Zárójelben megjegyezném, hogy alighanem ilyen kis apróságokon múlik, hogy a Fidesz sehogy sem tudja a kiegyensúlyozott, alapvetően normális párt imázsát magára ölteni [már ha ez egyáltalán célja neki]. Mert ugye egy cikket NEM átvenni, és NEM megjelentetni a párt honlapján, [sokáig linkkel a főoldalon] még a semminél is kevesebbe kerül.)
Ha saját kútfőnkből táplálkozva próbálunk meg valamit kisütni a Szocpárt plakátkampányáról, akkor első pillantásra szembeötlő lesz, hogy Ez a kampány, mennyire különbözik Attól, azaz a Fideszétől, amit korábban taglaltam. A szürke nagybetűk helyét (és egyben a plakátok felületének jó nagy hányadát: felét-harmadát) a piros-fehér zöld (valóban aszimmetrikus) sávok elé tolva itt elszürkülőben lévő arcok foglalják el. Mindegyikhez külön-külön szlogen dukál, ekkora tömeg mellett szinte természetes módon változó színvonalon. Azonban - ha jól értem a szándékot - ezek a frappánsnak szánt kis mondatocskák az arcokhoz köthető, kisebb-nagyobb (vélt vagy valós) sikerekről számolnának be. Ne essünk azonban abba a hibába, hogy az MSzP-t most az egekig magasztaljuk, mert fantáziadúsabb, színesebb, egyénre szabottabb kampánnyal állt elő, mint vetélytársa, amely a szavak (vagyis inkább a betűk) erejére alapozta plakátkampányát!
A dolog ugyanis ennél bonyolultabb, sőt többrétűbb! Mert ha megvizsgáljuk a két, szóban forgó párt népszerűségének, vagy inkább ismertségének szerkezetét, akkor azt vehetjük észre, hogy az mind a kettő esetében gyökeresen más és más. A Fidesz ma elsősorban az a párt (sőt A Párt), ahol OV, az Örökös Miniszterelnök Úr és a Nemzet Főmérnöke és Megmentője kifejti áldásos tevékenységét. De azért akármilyen misztikus képességekkel is rendelkezik a Pártelnök Úr, azért mégsem lehet mind a 386 képviselői helyért őt indítani (mégha ez is volna az ideális és kívánatos). Így aztán maradt az a megoldás, hogy arcok híján magát a pártot kell promotálni. (Tartozom annyival az igazságnak, hogy megjegyzem: időközben megjelentek a Fidesz kisalakú plakátjai, amelyek az egyéni jelöltek arcképével ékesek. Ám ezek nincsenek egyénítve, mindegyik úgy néz ki az "Itt az idő!" szlogennel, mintha a pontosidő-jelző szolgálat reklámja volna, csak talán a reklámarcok castingja nem sikerült tökéletesen.) Ezzel szemben az MSzP manapság nem egy jól eladható brand, így kerülhettek előtérbe az egyes személyek a párt helyett.
Mindez szépen összevág még egy - a magyar választási rendszer sajátosságaiból adódó - dologgal. A két párt posztereinek fentebb tagalat jellege arra is utalhat, hogy mindketten - a többé-kevésbé biztos hátország tudatában - megpróbálnak idegen pályán pontot, pontokat elcsípni a másiktól. Míg a Fidesz - ahogy azt már a 2006-os önkormányzati választások és valamiképp az EP-választások is mutatták - valóban bízhat abban, hogy gyakorlatilag akárki mellé kitesznek egy narancssárga kört, benne "Fidesz" felirattal, akkor az illető embert (sőt, akár a szomszédék aranyhörcsögét is) országgyűlési képviselővé választják; addig az MSzP - a fentiek biztos tudatában - inkább a listás szavazatokban, a kieső töredékszavazatokban reménykedhet, tehát nem az egyéni helyek megszerzésében. Így egyértelmű a tennivaló: a narancsosok mint pártot kell hirdessék magukat, hiszen az egyéni jelöltjeik szinte minden helyen tuti befutónak tűnnek; a szegfűsök viszont mentve a veszni látszó fejsze nyelét, megpróbálnak néhány egyéni jelöltet a kissé kínos sikerpropagandával "megcsinálni", hiszen minden egyes egyéni mandátum dupla siker: nemcsak ők kapják meg, hanem a Fidesz el is veszti.
Ennyi minden van, lehet egy plakát mögött... és még csak nem is kell ellátni hozzá Tatárföldig.

Szomorkás-abszurd UPDATE: A Nyugati pályaudvar metrómegállójában Kőbánya-Kispest irányában a legelső plakáton Mesterházy Attila néz elszántan szembe a szemlélővel. Mellette a gyári felirat: "Új jelölt, új program." Valakinek azonban ez nem volt elég. Időt és saját testi épségét nem sajnálva és kímélve átkelt a síneken , létrára hágott (vagy a szerelvény ablakán kinyúlva az alatt a röpke idő alatt, amíg az az állomáson tartózkodott skiccelte fel??) és fekete filctollal, nagy betűkkel felpingálta a szoci titán homlokára a következő két szót: "TÖMEGGYILKOS, NEMZETÁRULÓ". Ha azt tekintjük, hogy M.A. a szocialista frakcióvezetőségen kívül még nem viselt komolyabb funkciót; valamint, hogy 11 évvel fiatalabb még Orbán Viktornál is, akkor kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy se alkalma nem volt nemzetárulni, se ideje tömeggyilkolni. Valamint még egy dolgot: a gyűlölet elmebeteggé tesz.

Hová tűnt a sok madár?

(Requiem az SzDSz-ért)

Aligha van még egy olyan párt az 1990 óta íródó legújabbkori magyar történelemben, amelyik olyan széles tömegeket késztet(ett) volna olyan szélsőséges(en eltérő) reakciókra, mint a manapság agóniáját "élő" vagy azt tán már dicstelenül be is fejezett Szabad Demokraták Szövetsége. Szögezzük le: a kimúló/kimúlt SzDSz-szel az utolsó rendszerváltó párt tűnt el a magyar politikai palettáról. (Arról, hogy ez a Fidesz és ez az MDF már nem az a Fidesz és MDF, aligha kell hosszasan győzködni bárkit is, bár kétségtelen, hogy ez az SzDSz sem az már, ami volt.) Azt, hogy a (néhai) Szabad Demokraták Szövetsége miért vált vezető-meghatározó politikai erőből jelentéktelen kis párttá, sokan és sokféleképpen próbálták megmagyarázni. (Íme, egy a lehetséges megközelítések közül.)
Ha nekem kéne egy mondatban összefoglalnom ezt a szomorkásan tragikomikus történetet, valahogy így tenném: "Az SzDSz addig igyekezett hibáiban hasonulni a többi párthoz, amíg sikerült erényeit teljesen levetkőznie". Tette persze mindezt a jellegzetesen magyar légkörben, és magyar körülmények közt, amely nem kifejezetten barátja semmilyen szimpatikus kezdeményezésnek, és sokat segített a nagy eszmények elszürkülésében. Mitől maradt volna egy bármilyen, politika közelébe kerülő társaság mentes a korrupciótól, kontraszelekciótól és egyéb kárhozatos magyar vívmányoktól?
Nem célom vitázni azokkal, akik az SzDSz-nek a többi magyar pártnál nagyobb felelősséget mérnének ki (pláne nem azokkal, akik CSAK neki mérnének ki felelősséget), de a fentebb hivatkozott blogbejegyzés is elköveti azt a hibát, hogy a valóság tényeit szándékozik mintegy a szabaddemokraták nyakába varrni, és fordított logikával, ehhez konstruál érveket, azaz olyan eseményeket kapcsol össze, amelyek önmagukban igazak ugyan, de nincsenek ok-okozati viszonyban egymással. Tipikusan ilyennek érzem pl. az első két "bűnt". Először is a Demokratikus Charta ürügyén szögezzük le, hogyha egy olyan mozgalmat hozunk létre, amelyik a demokrácia védelméért száll síkra, aligha tehetjük meg, hogy azzal kezdjük annak működését, hogy antidemokratikusan, saját tetszésünk szerint kizárunk belőle olyan szervezeteket, amelyek épp belépési szándékukkal deklarálták a demokrácia mellett való elkötelezettségüket. És bár, lehet, hogy az MSzP karanténban volt, de véleményem szerint nincs az a Charta, amelyik önmagában úgy ki tud hozni egy pártot a karanténból, hogy annak korábbi 8 és fél százalékos mandátumarányából, több mint 54%-ost csinál. Ebben a helyzetben kérdés, hogy kényszer volt-e az MSzP-vel kötött koalíció. Nem elsősorban a párt által megfogalmazott: "belülről való kontroll" igénye miatt (azaz, hogy így könnyebben nézhessen körmére a kormánynak), hanem azért (is), mert az 1990-94 közötti négy évben a közbeszédnek (elsősorban a jobboldalinak, de az erre való reflektálás miatt a teljes közbeszédnek is) egyik alaptémája lett a reneszánszát élő antiszemitizmus, és ennek kapcsán az SzDSz "zsidópárt"-ként való aposztrofálása. Az MDF másik fő üzenete a komcsik ekézése volt, így szinte önmaga hozta tető alá fő "ellenségeinek" megnevezésével következő kormánykoalíciót. A szadesz választhatott, hogy az antiszemitizmust részben eltűrő, részben tudatosan szító jobboldallal (+ az akkor még liberális Fidesszel) vállal közösséget, vagy önmaga is hozzájárul a "ballib/judeokommunista/libcsikomsi" címke erősödéséhez. Nehéz volna megítélni, hogy a kisebbik rosszat választotta-e, de tény, hogy mindkét megoldás ellen (is) bőven hozhatók fel érvek.
Mindazonáltal ez a poszt nem a szadesz apológiája volna (mégha úgy is tűnik:)). Nem szeretném azonban említetlenül hagyni azokat az "erényeket", amelyeket a bevezetőben már említettem. A rövid összefoglaló ezúttal annyi volna, hogy az SzDSz liberális értékeket képviselő programpárt volt, amelyik demokratikusan működött. Természetesen tette mindezt magyar környezetben: egyre romló-rombolódó légkörben és tárgyi-személyi feltételek közt. Azaz egyre inkább szűkült a bázisa, egyre dühödtebb acsargás és bizalmatlanság vette körül, és fokozatosan "kiürült": elöször legendái, zseniális figurái, aztán kiemelkedő alakjai hagyták el; akik mégis maradtak, azok hozzászürkültek az átlaghoz, vagy tragikusan adaptálódtak a korrupt magyar viszonyokhoz.
Az tagadhatatlan, hogy az SzDSz liberális módon próbált meg viszonyulni számos olyan kérdéshez, amelyek közül jópár ma Nyugat-Európában és az USÁ-ban is sarokponti kérdésnek számít (pl. a kisebbségek vagy a homoszexuálisok jogainak kérdésében). És azokban a kérdésekben is (pl. az egyházak finanszírozásának, vagy ezzel összefüggésben az egyház és az állam szétválasztásának kérdésében), amelyek ma már a Fejlett Világban nem is számítanak kérdésnek. Örök szégyenük a parlamenti és parlamenten kívüli pártoknak, hogy ezekben az ügyekben a szabaddemokraták jórészt egyedül maradtak; és örök szégyenünk mindnyájunknak, hogy ezek az ügyek alkalmasnak bizonyultak a szadi ellen való hangulatkeltésre.
Ugyanígy kétségbevonhatatlannak gondolom, hogy a magyar liberális párt volt az (egyetlen [tán a 2010-es MDF-et kivéve, de ez még nyitott kérdés]), amelyik hosszú távú koncepcióval, programmal rendelkezett, válaszai voltak nemcsak a MIT?, hanem a HOGYAN? kérdésére is, és ezeket a válaszokat többnyire komolyan is gondolta (szintén egyedüliként). És ismét leírhatnám, amit egy bekezdéssel ezelőtt: ezeken is rajtavesztett, hiszen nehezen mondhatók, hogy ezek népszerűséghajhászó vagy -generáló válaszok lettek volna.
És végül: ha kísérletet teszünk arra, hogy felsoroljuk az SzDSz összes elnökét 1990 óta, akkor kétségtelenül sokkal nehezebb helyzetben leszünk, mintha ugyanezt akár az MSzP-vel, akár az MDF-fel próbáljuk meg, nem is beszélve a pártelnökök nem nyomasztóan túl hosszú sorát produkáló Fidesz-ről. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a pártelnökök szinte minden esetben többes jelölés után, azaz vetélytársakkal szemben szerezték meg posztjukat - ami az emlegetett többi párt esetében nem volt nagyon jellemző.) Természtesen nem gondolom azt, hogy a sok pártelnök önmagában egy párt demokratizmusának fokmérője volna (a Kisgazdáknak esetenként 3-4 is volt egyidőben...) , de ez és a tényleges választási folyamat megléte azért mégiscsak egyfajta indikátor lehet.
Persze, ahogy az a magyar közállapotok egészére is elmondható: nagyon sokat számít az, hogy egy jó rendszert milyen minőségű tagság, milyen etikai és mentális háttérrel rendelkező emberek működtetnek. Ahogy már írtam, az SzDSz ebben a tekintetben sem bizonyult kivételnek a magyar trendek alól: egyre silányabb, és alkalmatlanabb garnitúrával működött, aztán már csak vegetált. Aztán már azt sem.
Kár érte? Lehet rajta vitázni. De hogy értünk, akik itt maradunk egy követhető, tisztelhető liberális párt nélkül, értünk mindenképp kár, az szinte biztos. Aki ezt most még nem látja, annak lesz ideje bőven, hogy észrevegye, amikor majd tojnak a fejére.
Nem, nem a (szabad) madarak...