Ha nem szeretsz a Tiédtől eltérő nézetekkel szembesülni, vagy nem szereted a meglepetéseket, vagy egyszerűen csak tudni szeretnéd, hol jársz, először olvasd el az "Elvi nyilatkozat" oldalt !!!

2010. november 30., kedd

A tudás anyja

Ezt vegyétek, magyarok, ez a tuti áru!

Ismét Advent, ismét kettőskeresztek a köztereken. Miután megítélésem szerint semmit nem veszített aktualitásából, van szerencsém (?) ajánlani szíves (újra)olvasásra erről szóló 2008-as írásomat! (1. rész; 2. rész; 3. rész)
Update: közelről szemügyre vehettem egy ilyen újsütetű csodát. Nagyon úgy tűnik, hogy a szimbolikus helyét erőteljesen átveszi a direkt politizálás. Az apostoli keresztek talapzatán ezúttal két felirat is megjelenik. A bal oldalon az "Állította a Jobbik "XY" kerületi szervezete" szöveg áll, ez lesz az önpromóció. Míg a jobb(ik) felső sarokban a következő felirat olvasható: "Áldott Karácsonyt és Sorsfordító Új Esztendőt!". Kizárásos alapon ez kellene legyen a spirituális üzenet. Igaz, hogy egy ilyen felirat még a nagykezdőbetű-fetisiszta német nyelvben sem állná meg a helyét (ugyanis ott is csak bizonyos esetekben [főnév] dukál ez), dehát ha mással nem, ezzel muszáj helyettesíteni a bombasztikus tartalmat: "írjuk nagy betűvel, úgy majd úgy tűnik, mintha valamiféle nagyon nagy szimbolikus tartalma volna" — nyilván ez lehetett a vezér"gondolat", a többit meg úgyis elviszi a kereszt...  
Update2.: Egy-két napja újabb érdekes fejlemények figyelhetők meg a fentebb leírt keresztnél. Tövében kis mécsesek és apró virágcsokrok jelentek meg. Ennél aligha lehetne plasztikusabb szimbólumát találni annak, hogy a magyar átlagember fejében milyen mélyen és milyen végzetesen keveredik a politikai és a vallási meggyőződés, és hogy ezzel mennyire képesek visszaélni azok a politikai erők, amelyek ezt nem szégyellik.

2010. november 29., hétfő

Add meg a császárnak, ami az Istené

"Ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem" - mondja az Írás (2Móz 20:1-14), abban is egyenesen az Úr nyilatkozik így, és eme megnyilvánulását aztán kőtáblán is rögzíti, amely írásmű aztán Tízparancsolat címen lett később óriási siker a könyvpiacon. Persze mai, multikulturalizmus felé támolygó világunkban, amikor minden relativizálódik, érdekes kérdés lehet, hogy mi is az "idegen isten" szókapcsolat jelentése. Hiszen például elég csak beleolvasni az Egri csillagok-ba, hogy kiderüljön: "odaátról" nézvést éppenséggel MI vagyunk az "ebhitű gyaurok". Nincs is ezzel semmi baj, a különféle vallásháborúk hosszú évszázadokig szolgáltak tartalmas szórakozásul az emberiség civilizáltabb részének, akik eljutottak a kultúrának arra a fokára, hogy saját vallásukat képesek voltak az egyetlennek tekinteni, és mindent meg is tenni azért, hogy ez valójában is így legyen. Az ún. "európai" kultúrkörben azonban nagyjából a felvilágosodás időszakával bealkonyult ennek a szép hagyománynak. (Persze a vallási eredetű casus belli hiányát az emberi találékonyság rögvest kompenzálta a nacionalista eredetűvel, de ez most nem tartozik szorosan ide.) A kulturált szórakozás eme szép formája abból a rém egyszerű felismerésből fakadóan szorult háttérbe, hogy a saját Istenünk egyetemességébe vetett hit egész pontosan ennek a hitnek a határáig terjed, egy milliméterrel sem tovább. Azaz: pl. csak a mohamedánok hiszik azt, hogy Allah AZ isten, mások már nem. Ha viszont már mások is mohamedánok, azok ellen nincs miért háborúzni, ha meg nem azok, akkor erőszakkal nem plántálható beléjük a hit, amely egyébként is titok. Ráadásul  a 18. század végére sikerült eljutni addig az evidens felismerésig, amit — más vonatkozásban — szinte minden vallás teológiája amúgy is hangoztat: az isteni dolgokban az ember nem játszhatja a bíró szerepét (sőt, még bele sem láthat azokba). Így aztán maga a Hit egyik alaptétele vált annak az eszközévé, hogy a hitek egyenjogúságát, vagy akár – ad absurdum – a hit nélküliséget elősegítse. A hit alapvetése ráadásul, hogy belülről fakad, így nem írható elő vagy nem formálható át. Már legalábbis az igazi hit.
És ha most a kedves olvasó azt kérdi, miért e bő lére eresztett vallástörténeti eszmefuttatás, akkor a válasz nagyon egyszerű lesz: úgy tűnik, valakik megint úgy érzik, feltalálták az időgépet, vagy ennek híján legalábbis visszamennének úgy 200 évnyit. Mert ugyan mi mással magyarázható, hogy magyar állam — amelyik ugyebár a vallások egyenjogúságának alapján áll egyrészt, és persze ezzel szorosan összefüggésben világnézetileg semleges másrészt (aki tud ellenkező deklarációról, kérem, mielőbb értesítsen!) — egyszercsak úgy dönt, hogy majd ő jól megmondja, melyik vallás a tuti. Ráadásul mindezt anyagi szempontok alapján, és anyagi érdekektől vezettetve. Egy olyan területen, ahol nem is kell okvetlenül konzervatív világnézetű kormánynak lennünk, hogy a vallást-hitéletet NE kezeljük anyagi kérdésként. A dologban nemcsak az a faramuci, hogy a világi államhatalom fogja  eldönteni, hogy melyik vallás a "kóser" (vajon kik döntik el? világiak? vagy teológusok? és ha az utóbbiak, vajon melyik vallás teológusai?), hanem az tán még furcsább, hogy előre deklaráltatott, melyik vallások lesznek a jó fiúk. "Természetesen" az ún. történelmi vallások... pedig legyünk őszinték: a múltjukon kívül nem sok területen tudnak felmutatni előnyt a nagyok. Könnyen lehet mondani, hogy szociális és oktatási területen ezek kiemelkedőbbet nyújtanak, de a történelmi előny segítette őket struktúrájuk kiépítésében, így magától értetődő, hogy előrébb tartanak. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a történelmiek ezirányú tevékenységükben sokszor bezárkóznak, saját felekezetük hívőihez fordulnak elsősorban. És akkor még a legnagyobb paradoxonról nem is beszéltünk: bizonyos szervezeteket olyan szempontok alapján kísérel meg megítélni az állam, hogy milyen (össztársadalmi szempontból felfogott) hatékonysággal végeznek olyan tevékenységeket, amely tevékenységek valójában nem is tartoznak fő profiljukba. Ily módon a recept nagyon egyszerű: meg kell alapítani a Nagy Zöld Trüsszentő, a Láthatatlan Rózsaszín Egyszarvú vagy akár a Repülő Spagettiszörny egyházát, azzal a deklarált céllal, hogy az egyház hitéletének alapköve a szociális és oktatási valamint egészségügyi szolgáltatások nyújtása, lehetőleg csekély ellenszolgáltatás fejében. Ja és természetesen a Nemzeti Együttműködés Kormányának támogatása. És máris dől a lé...
Persze, ha a fent emlegetett intézkedésnek csak az a célja, hogy jó pontok keletkezzenek a történelmi egyházaknál, amelyek így megszabadulnak egyre kényelmetlenebbé váló riválisaiktól (vagy legalábbis döntő előnybe kerüljenek velük szemben), akkor vissza az egész, egyház alapítása törölve....


2010. november 27., szombat

Hosszú út az éjszakába

(Jegyzetek a[z új] hatalomról 3.)

I. - Hova?
Magyarország, ez a sokat szenvedett kis közép-kelet-európai ország új, járatlan útra lépett. Ahova tart, az a vidék, az az ország ismeretlen, legalábbis egyelőre. Többé-kevésbé annyi tudható róla, hogy az "Új világrend" kifejezéssel lehet leírni, és elsősorban a kelet feltörekvő nagyhatalmaira fog hajadzani, amit csinálunk. Illetve talán még ezt sem lehet tudni, csak hogy azt a gazdasági növekedést tekintjük példának, amit ők felmutatnak manapság. De hogy ezt hogyan, milyen úton,  milyen eszközökkel kívánjuk elérni, és pláne, hogy konkrétan hova szeretnénk szeretne a kormány eljutni, az mind a mai napig nem derült ki. (Annak jelentősége, hogy egy kormány kommunikáljon a választóival [és a nem-választóival] alighanem elvitathatatlan, hacsak nem mértéktelen gőg, hatalmi arrogancia és mindezek mellé butaság jellemzi az adott kabinet működését.) Így aztán nagyon nehéz elkerülni azt a látszatot, hogy itt csak rögtönzés folyik, az így-úgy-amúgy, nagy általánosságban megjelölt célok sokkal inkább azt a célt szolgálják, hogy az éppen ötletszerűen sorra kerülő intézkedéseket igazolják, mutassanak hozzájuk hivatkozási alapot. (Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a keleti irány nagyon vonzó: ha valahol, akkor például Kínában tényleg elképzelhető, hogy egy államhatalom magántulajdonban lévő összegeket lenyúljon és kvázi-erőszakkal kényszerítsen alattvalókat államkasszába való befizetésekre.)
Amíg tehát nem áll módunkban valami olyanféle kormányzat kommunikációval szembesülni, amely valami  olyasmit mond, hogy: "Nézzétek, kedves állampolgárok ide és ide szeretnénk eljutni (opcionális, de egyáltalán nem teljesen haszontalan kiegészítésként: miért pont oda??), és ehhez ezt, aztán meg azt, azután amazt, végül pedig emezt kell tennünk. A fenti lépések pedig úgy függnek össze egymással, hogy...." — addig aligha érezhetjük azt, hogy felelősen gondolkodó vezetőink vannak, akik többre képesek a rögtönzésnél.
Így aztán nem a rutinos, megfontolt dzsungeljáró képe idéződik fel előttünk, aki egy szál macsatével izzadt homlokát időnként megtörülve a tájoló és a térkép segítségével magabiztosan vezeti kis csapatát a biztonságot nyújtó távoli település felé. Sokkal inkább az az ostoba, bár meglehetős kebelmérettel rendelkező szőke lányka  jut eszünkbe, aki az erdő szélén bóklászva, egy gally reccsenésétől halálra rémülve, rettenetes sikongatással rohan be a fák közé, hogy mind mélyebbre és mélyebbre keveredjen a rengetegben, hogy aztán vagy soha többé ne lássuk, vagy csak a csúnya véget lássuk.
És ez az igazi horror.

II. - Honnan?
Érdekes módon, bár időben egyre távolodunk tőle, a fentebb taglalt események során mégis mintha egyre gyakrabban kerülne elő hivatkozási alapként az a rosszemlékezetű, átkos időszak, amikor a komcsik vezették az országot (nem, nem Rákosi, ő valahogy nem kerül szóba, hanem Gyurcsány!). Ennek a szóbakerülésnek a mottója a "bezzeg ők sz@rul csinálták [és/vagy loptak]".
Van ennek a csodafegyvernek azonban egy nagyon érdekes, eddig nem sokat emlegetett – és véleményem szerint (logikailag mindenképpen) – visszaütő vonása. Ahogy már utaltam is rá, az "elkúrót" (valamint elődjét és utódját, és rajtuk kívül mindenkit, aki nem Orbán Viktor) úgy és azért éri folyamatos (és sokszor jogos) kritika, mert kormánya(ik) meglehetős gyenge teljesítményt nyújtott(ak). Az idő múltával és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kibontakozásával azonban ez a kritika egyre inkább kezdi elveszíteni jelentőségét és alapját. Egyszerűen azért, mert maga az összehasonlítás veszíti el az alapját: nem lehet egyszerre ekézni egy előző kormányt, mert az akkori feltételek között gyengén teljesített, és eközben hatalmas lendülettel átszabni a feltételrendszert, megváltoztatni minden működési feltételt. Ezzel épp az "egyenlő pályák, egyenlő esélyek" elvét rúgja fel, aki a 2/3 és a saját szájaíze szerint szinte napi gyakorisággal átalakított játékszabályok fedezéke mögé bújva mutogat hátrafelé.
Igaz, ez a kritizálót nem zavarja. A közönséget meg már meg sem lepi.

III. - És onnan?
Ahogy azt már én is feszegettem — sok más, nálam sokkal okosabb ember mellett — villamosos posztomban: olyan rendszer készül, amelyik egyetlen egy emberre szabott, és annak az embernek a kiszolgálása az egyetlen hivatása. Azonban akármennyire is sikerül majd ennek megvalósítása, egy dolog azért még a 2/3-os felhatalmazás birtokában sem fog sikerülni: Magyarországot eltolni jelenlegi földrajzi  helyéről. Márpedig, ha ez így van, akkor hiába alakítjuk ki az Új Világrendet, azért környezetünk mégiscsak Európa marad. Sőt, akárha egész Európa kimunkál magából valamiféle teljesen új társadalmi-politikai rendet a csodás magyar események hatására, egy dolog egész biztos: mint ahogy egész eddigi történetében, Európa most sem olyan metódust fog találni, amelyik gyökeresen szakít eddigi minden hagyományával, tradíciójával, kulturális gyökereivel.
Képzeljük el, hogy Magyarország ott áll Orbán Viktor után, az általa vágyott terjedelmű miniszterelnökösködés után (kb. 20-30 év)!! Felnövekedett egy teljesen új generáció, és "átszocializálódott" erre a rendszerre 2-3 másik. Mit is tanultak? Hogy az állam mindenekfelett és mindegyikük felett áll, és mindenről gondoskodik (még ha ez nem is igaz). Hogy ennek méltányos ára egyes fölösleges cicomákról (sajtószabadság, európai értelemben vett szabad választások, egyéni szuverenitás és szabadságjogok; és egyáltalán a gondolkodás és vállalkozás szabadsága) való lemondás. És ha lesz akkor még EU és a tagjai leszünk egyáltalán, akkor mindezek kimondhatatlan és elképzelhetetlen verseny- és integrációs hátrányt fognak jelenteni. Csak arra leszünk jók, hogy (még jobban) lesajnált koldusok és szegény rokonok legyünk.
És hogy önmagamat idézzem: ez az igazi horror.

2010. november 25., csütörtök

Az zéró-összegű játszmákról és az nyugdíjrúl


"Ginsberg teorémája
1. Nem nyerhetsz. 2. Nem érhetsz el döntetlent. 3. Még a játékból sem szállhatsz ki.
Ginsberg-teoréma Freeman-féle kommentárja
Mindazok a jelentősebb filozófiák, amelyek megpróbálják értelmesnek feltüntetni az életet, a Ginsberg-teoréma valamelyik részletének tagadásán alapulnak.
1. A kapitalizmus arra a feltételezésre épül, hogy nyerni is lehet. 2. A szocializmus arra a feltételezésre épül, hogy döntetlent is el lehet érni. 3. A miszticizmus arra a feltételezésre épül, hogy ki lehet szállni a játékból."

 

A fenti idézetet azért vettem kölcsön Murphy törvénykönyvéből,  mert egy rendkívül érdekes problémát szeretnék vele illusztrálni. Ezt a jelenséget az ún. játékelmélet "zéró összegű játszma" néven tartja nyilván. Lényege nagyjából annyi, hogy a játékban részt vevő felek közül az egyik (az egyszerűség kedvéért most feltételezzünk csak két szereplőt!) éppen olyan mértékben veszít, mint amekkora mértékben a másik nyer. Ez a helyzet tipikusan a két szereplős játékok sajátja (pl. sakk), hiszen amikor több résztvevő van, és már a befutási sorrend is számít, akkor már árnyalódik a kép, hiszen pl. az ezüstérmes sirály a hetedikhez képest. (Itt szeretném jelezni, hogy természetesen az a tény sem elhanyagolható, hogy a játékelmélet korántsem csak a tényleges játékokkal, vagy versenyekkel foglalkozik, ambíciója gyakorlatilag minden rivalizálási szituáción alapuló emberi cselekvés leírására kiterjed.)
Sokkal érdekesebb azonban, hogy a játékelmélet ismer ún. nem-zéróösszegű játszmákat is. Az elnevezés beszédes: az ilyen szituációkban a résztvevők összesített eredménye nem nulla, hanem vagy negatív, vagy összességében pozitív.  (Akik látták Ron Howard filmjét, az Egy csodálatos elmé-t, azok talán emlékeznek rá, hogy a főszereplő az egyetemi pub-ba betévedő szőke cicababa kapcsán jut arra a felismerésre, hogyha mindenki arra az egy csajra nyomul, akkor végeredményként sokkal több lesz az aznap szexpartner nélkül maradó [tehát vesztes], mint az, aki másnap nem egyedül ébredvén "győztesnek" érezheti magát.)
E kissé hosszúra nyúlt bevezető után pedig lássuk a lényeget! Az a véleményem, hogy (sok minden más egyéb ismérv mellett) a nálunk kialakult kvázi-demokráciát (és ezzel a jelzővel nem azt jellemzem, ami épp most van kialakulóban, hanem nagyjából az elmúlt teljes 20 év politikai életét) az különbözteti meg a valós, nyugati,  európai demokráciáktól, hogy míg azok a politikát nem zéróösszegű játszmaként kezelik (hanem olyanként, amelyiknek az össztársadalmi kimenetele potenciálisan lehet pozitív — sőt, ezt kifejezetten kívánalomként fogalmazzák meg ezzel a játszmával szemben); addig a Kárpátok által ölelt tejjel-mézzel folyó Kánaán területén a politika kifejezetten zéró összegű játszmává silányult.
Ez a legújabb közéleti fejlemények kapcsán is szépen kiderült. Tegnap délutántól a magyar blogszférát elárasztották a Matolcsy-Orbán féle nyugdíjmegmentő akciót meglehetősen (s valljuk be: jogosan)  negatívan értékelő írások. Amikor azonban az ember vette magának a  fáradságot, hogy egy kicsit a kommentek olvasására is vesztegesse az idejét, megdöbbentő és megrázó tapasztalatokban lehetett része. Az a kisebb szegmens, amelyik a fidesz izomból átnyomott intézkedése mellett tette le a garast, nem elsősorban érvelt (nehéz is lett volna), hanem a heveny gyurcsányozásban-komcsizásban élte ki magát. Azaz a "deőkméginkább" és a "demégmindiginkábbezekmintamazok" mantraszerű ismételgetésében. Amiben persze nem elsősorban a metódus újszerűsége a megrázó, hanem épp ellenkezőleg: az, hogy még mindig, a történtek ellenére (és az ilyen "történtek" ellenére) hivatkozási alap bír lenni az a pártokkal való kritikátlan azonosulás, amelynek veleje az az idióta elképzelés, hogy ha "nem MI, akkor ŐK nyernek".
És eközben épp az az alapvetés felejtődik el, hogy a politika mint olyan  eredeti hivatását tekintve épp a köz javáért való cselekvés volna, amely cselekvés végeredményeként a tágabb közösség nyer, és így a játszma végösszege pozitívba fordul. A pártok igazi feladata pedig annak felismerése volna, hogy ezt hogyan tudják épp ők elérni, ezáltal a pozitív kimenetelt saját magukhoz kötni.
De mint fentebb említettem, ehhez országunk túlzottan is keletre fekszik.
_____________________________
Az Orbán-kormány gondos(?) és alapos(?) megfontolás(?) után úgy döntött ütött a hasára, hogy kormányzásra való tökéletes alkalmatlanságát ezúttal a nyugdíjpénztárak kapcsán fogja demonstrálni a széles nagyközönség (vulgo: a Zemberek) előtt. Ezt a törekvését – mint minden törekvését, természetesen — minimum 100%-os mértékben siker koronázta. Csak ez a lépés most mintha valahogy túl jól sikerült volna. Miért is? Próbáljuk meg a puszta racionalitás oldaláról megközelíteni a problémát (mégha ez a szempont ennek a kormánynak az esetében merőben extrémnek és újszerűnek is tűnhet)!
Mert két eset lehetséges: az az ötlet, amelyik most a nyugdíj-rendszer átalakítása kapcsán lidérces lázálomból testet öltött valósággá vált vagy mindenestül rossz,  teljességgel elhibázott és romlásba dönti az országot. Avagy pediglen sohanemlátott felvirágzást hoz magával, és országunkat ténylegesen tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja. Az első esetben értelemszerűen meg sem kell kísérelni a tragikus intézkedés bevezetését. A második esetben viszont egy kormány hatalmas erkölcsi tőkét kovácsolhat magának és hosszabban tartó támogatást is szerezhet azzal, hogy a várható áldásos következményeket megosztja a választók-állampolgárok minél szélesebb tömegeivel. Hiszen a közössé tett háttérismeret magát a célt is közössé teszi, illetve azt az érzést erősíti, hogy a kormány felnőtt polgárokat lát a népben, nem pedig alattvalókat (neadjisten idomítandó vadállatokat).
Az előző mondatban nem véletlenül emlegettem az "alattvalók" kifejezést. Annak idején (elég jó régen, a 18. században!!) a felvilágosult abszolutista uralkodó, II. József uralkodói "ars poeticája" volt az azóta szállóigévé vált mondat: "Mindent a népért, semmit a nép által." Bár önmagában ez a szlogen is nem csekély kívülállást és egoista fensőbbséget fejez ki, de a fidesz helyesen érzékelte, hogy már rég nem a 18. században járunk, és képes volt saját képmására gyúrni a mondást ilyeténképpen: "Mindent a néptől, semmit a nép által."
II.József 1780-tól 1790-ig uralkodott.
10 évet.

2010. november 20., szombat

The Big Brother is watching you...

A Tisztelt Olvasók a közelmúltban oly mértékben megtiszteltek érdeklődésükkel, hogy érdemesnek láttam — különös tekintettel a világot sújtó gazdasági krízisre — hogy ha nem is ún. "tehetségemet", hanem ezt a látogatottságot megkísérelni aprópénzre váltani. Regisztráltam hát bloggazdám, a Google AdSense szolgáltatására, hogy a blogba plántált reklámok révén nagy munkával jelentéktelen jövedelemre tehessek szert.
A regisztráció folyamatának végén kaptam egy rövid tájékoztatást arról, hogy a Cég megvizsgálja a blogot, hogy tartalmilag és egyéb nem részletezett szempontokból megfelel-e az általuk felállított követelményeknek. Ennek a vizsgálatnak az eredményéről 48 órán belül értesítenek majd – ígérték zárásképp. Gondoltam, milyen alapos, korrekt cég, biztos megvizsgálják, nem töltök-e fel gyermekpornót, vagy nem közlök-e jogvédett anyagot (zenéket, művészi fotókat, stb.) Miután blogom nem kifejezetten az ilyen jellegű kategóriákba tartozik, meg is nyugodtam, és csak azt néztem, hogy végre mikor jelennek meg az aKÖZÉRT hasbájain is a reklámok, jelezve, hogy magam is behódoltam a fogyasztói társadalom profithajhász mentalitásának.
Így aztán eléggé meglepődtem, amikor másnap, kevesebb, mint 24 óra elteltével a következő email érkezett (gmailes) postafiókomba:

"Üdvözöljük!

Köszönjük a Google AdSense iránti érdeklődését. Jelentkezésének áttekintése után szakembereink megállapították, hogy nem felel meg a követelményeknek, ezért nem tudjuk elfogadni jelentkezését.

Vannak bizonyos szabályaink, amelyek biztosítják a Google hirdetések hatékonyságát hirdetőinknek és megjelenítőinknek. Megvizsgálunk minden jelentkezőt és fenntartjuk a jogot, hogy bármely jelentkezést elutasítsunk. Ahogy programunk növekszik, lehetséges, hogy a jövőben majd szélesebb tartalmi körre is ki tudjuk terjeszteni programunkat.

Tájékoztatjuk, hogy nem biztos, hogy módunkban áll részletes felvilágosítást nyújtani döntésünk okáról. Köszönjük megértését."


Kész. Kérdés nem lehet, mert nem biztos, hogy módjukban áll tájékoztatni. Így aztán kénytelen vagyok spekulálni. Ahogy fentebb rámutattam: nem közlök illegális tartalmakat, így kénytelen-kelletlen csak arra tudok gondolni, hogy a Google számára az a politikai irányvonal, amelyet a blog képvisel, ma és itt nem jelent kellőképpen frekventált reklámhordozót. És ha már így van, lehetetlen, hogy ne ugorjon be az a kevéssé dicsőséges huzavona, amely a keresőcég kínai jelenléte körül zajlott az év első felében. Mintha ez a procedúra oly módon hagyta volna ott nyomát a cég ábrázatán, hogy nem szeretne újabb összetűzést egy-egy ország hivatalosságával.
Slusszpoén: a regisztrációkor megadott részletes adataim (név, telefonszám, postacím, stb.) további sorsáról szintén nem kaptam értesítést.
The big brother is fucking you....

2010. november 16., kedd

Born to be free

Ma Magyarországon a szülés-születés körülményei körül (mint egyébként közös életünk oly sok más területén is) ádáz, kíméletlen nyelvháború dúl.
Mindkét(?) harcoló fél igyekszik elfoglalni azokat az állásokat, amelyek a saját megítélése szerint előnyösek az ő számára ahhoz, hogy ott beáshassa magát, és a sáncok mögül aztán majd össztüzet zúdíthasson az ellenség vonalaira. Ahogy a politikában a "reform" — "nemzeti ügy" magaslatokat és azok körül elterülő fedezéknek alkalmas egyéb nyelvi objektumokat szállta meg a két tábor, úgy ebben a háborúban a "szabadság" és a "szakszerűség" bástyái körül sereglenek a csapatok. Pedig az ügy ennél azért bonyolultabb.
Terminológia
Nem tudom, mikor lett az "otthonszülés"-ből "szabad szülés", de újabban ezzel a kifejezéssel írják le azt, amiért Geréb Ágnes és követőinek mozgalma harcol. Legalábbis magyarul. Mert a kezdeményezés angol elnevezése egy petíciókra online aláírást gyűjtő oldalon már érdekes eltérést mutat: "Free birth choice in Hungary" áll az aláírások helye fölött. Ha valaki igényli, szívesen tartok neki kiselőadást a módhatározó és a minőségjelző különbségéről, különös tekintettel az egybe- és különírás valamint a toldalékolás és a toldalék elhagyásának eseteiről, de most röviden csak annyit: a "szabad szülés" szószerkezet elsősorban minőségjelzős, és így elsősorban nem a választás szabadságáról szól (szemben az angol variánssal), hanem valami olyasmit fejez ki, hogy "az a szabad, aki így szül". Sajnos nem vagyok benne teljesen bizonyos, hogy ez a pongyolaság a véletlen műve, hiszen, ahogy a bevezetőben is utaltam rá, a "szabadság" — a maga pozitív kicsengésével — olyan biztos fedezéket jelent a háborúban, amelyet nagyon nehéz feladni önként. Pedig ha jól belegondolunk, a szabadság nem azt jelenti, hogy kötelezően mást kell választanom, mint amit eddig volt kötelező; hanem sokkal inkább azt, hogy mást IS választhatok, és (természetesen az adott keretek közt) ez a választás csak rajtam múlik. (Nem állom meg, hogy ezen a ponton ne erőltessek párhuzamokat a jelenlegi belpolitikai helyzettel, illetve azon belül is a szabadság szintén elég sajátos értelmezésével.)
Ezen túl az is elég érdekes kérdés lehet, hogy valójában mi is az, amire a "szabad" jelzőt ráakasztjuk? Végülis a nyelv csodálatos eszköz, végtelenül türelmes: hiszen pl. hívhatom a gyermekek beoltatása ellen fellépőket "szabad immunrendszer-használatért mozgalom"-nak is. És akkor már el is jutottunk a következő kérdéshez.
Amiről szó van — hol és hogyan?
Elvi síkon a "szabad szülés"-ről szóló eszmecserének elsősorban a szülésről, annak körülményeiről és lehetőségeiről kellene szólnia. Ahogy majd láthatjuk, nem csak erről van azonban szó egyrészt, ráadásul itt is féligazságok, és ellentmondásos állítások jelennek meg tényként beállítva. Három alapérv szokott megjelenni a probléma tárgyalásakor. Ezek összefüggenek, és látszólag egymást erősítik, valójában azonban az ebből levezetett gondolatmenetek sokszor még csak köszönőviszonyban sincsenek a logikával. Ezek sorrendben a naturális érv ("a szülés természetes folyamat"), a történelmi érv ("évszázadokon keresztül szültek a nők orvosi felügyelet nélkül") és az animális érv ("az állatok sem szülnek kórházban").
Való igaz, hogy szülni (legalábbis az emberiség egyik felének) természetes folyamat, ebből azonban nagyon nehéz további komolyan vehető érveket levezetni a kórházban való szülés ellen. Ugyanis — talán a traumatológia kivételével — a kórházak nagyrészt természetes folyamatokkal foglalkoznak, mégha ezek — szemben a szüléssel — kórosak is . Ugyanakkor említhetnénk olyan akár traumatikus jellegű eseteket is (pl. az elesése után vérző térdű kisfiú), amikor semmi szükség nincs kórházi ellátásra. Szóval elég világosan látható, hogy nem a folyamat természetes mivolta, hanem az eset veszélyességi foka az, ami meghatározza, hogy szükség van-e kórházi-orvosi ellátásra. Azt azonban elég nehéz megmondani, hogy egy látszólag veszélytelen, "átlagosnak" induló szülésből mikor lesz komplikációkkal terhelt, mind az anyára, mind gyermekére veszélyes eset (erről részletesen később).
Ugyanilyen ellentmondásos a múltra való hivatkozás, hiszen ez az érvelés olyan eseteket hoz fel példaként, amikor a szülő nőknek egyszerűen nem volt másik választásuk, így természetszerűleg nem kórházban szültek. Ez tehát egyszerűen nem érv a kórházak ellen és az otthonszülés mellett. Mint ahogy az sem, hogy a "dolog" általában szokott sikerülni az állatvilágban is, hiszen az értékesebb vagy problémásnak látszó ellésekhez a gondos gazda igenis kihívja az állatorvost.
Fel szokott még merülni a negatív mennyiségi érvelés is: bezzeg a kórházakban sokkal több újszülött hal meg, különösebb konzekvenciák nélkül. A "sokkal több" abszolút értelemben természetesen igaz, mint ahogy az is, hogy sehol nem lehet arányszámokat látni ebben a tárgyban, amelyek sokkal jobban mutatnák az egyes módszerek "hatékonyságát" — hiszen elég logikusnak tűnik, hogy amíg nagyságrendekkel többen "választják" a kórházi szülést, addig sajnálatos módon több is lesz az elkerülhetetlenül is bekövetkező halálesetek száma. (Arról, hogy a [szerintem látszólagos] következmény-nélküliség mire [a merev struktúrákra és a frontvonal-pszichózisra] vezethető vissza, lentebb még kitérek.)
A fentiekkel természetesen csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mindazok az "érvek", amelyek a "szabad szülés" támogatói részéről előkerülnek, és szerintük vélt igazuk kizárólagosságát bizonyítják, semmire sem jók. Nemcsak logikai gyengeségük miatt, hanem azért sem, mert egyszerűen nem a probléma valós vitapontjait veszik szemügyre. Ahogy fentebb már próbáltam utalni rá, véleményem szerint a kérdés tényleg az emberi élet körül forog, de oly módon, hogy elsősorban azt kellene vizsgálni: mi az ami, a szükségesnél nem jobban veszélyezteti a szülésben, ebben a "természetes folyamatban" érintett emberek életét.
Mert szép dolog az önrendelkezés, a "tiéd a tested!" elv, de ugyanakkor az államtól azt is joggal várjuk el, hogy garantálja polgárainak biztonságát, azok testi épségét, életét ne tegye ki szükségtelen veszélyeknek. Ezért léteznek tiltott drogok, ezért nem szabad 300-zal száguldani a sztrádán (és 100-zal a belvárosban), és igen — ahogy fentebb hivatkoztam rá — ezért nézi az állam rossz szemmel pl. a gyermekek esetében a (különben épp az iménti szempontok miatt) kötelező védőoltások szülők általi elszabotálását. Nem mintha minden esetben mindenki túllőné magát, felcsavarodna az első fára/villanyoszlopra, vagy épp idejekorán befejezné földi pályafutását pl. diftériában. De miután adottak az eszközök arra, hogy ezeket a számokat a lehető leginkább minimalizáljuk, nyilvánvalóan bűn volna velük nem élni.
Így tehát a kérdés valójában nem is az, hogy az állampolgárnak egyáltalán van-e joga drogot fogyasztani; erősebben a gázpedálra lépni; nem beadatni a védőoltást gyermekének, vagy ott szülni, ahol és amilyen körülmények közt megfelelőnek találja. A kérdés inkább az: hol van az a határ, amelyen túl ezen tevékenységek már meghaladják az ön- és közveszélyesség túlzott voltát. És itt kell elgondolkoznunk a szülés mint "természetes" folyamat veszélyességének mértékéről. (Itt jegyezném meg, hogy a "természetesség" hangoztatása szintén a bevezetőben taglalt nyelvháború része: azt sugallja, hogy "ami természetes, az nem lehet nemcsak rossz, hanem veszélyes sem" — ami persze egyáltalán nem igaz, ahogy a kórházak feladatköreinél láttuk.) Bár csak közvetve (azzal, hogy minden 10. otthonszülés a kórházban végződik; illetve a róla szóló riportok szinte mindegyikében idézett: "elismerem, hogy bábaként nem vagyok mindenható, és történhetnek számomra is megmagyarázhatatlan dolgok"), de azt maga Geréb Ágnes is elismeri egy vele készült interjúban, hogy a szülés igenis lehet veszélyes, sőt ily módon azt is, hogy sokszor kiszámíthatatlan kimenetelű. A fontos kérdés az, hogy ez a veszélyesség milyen mértékű, illetve gyakoriságú, azaz indokolja-e alapesetben a kórház /otthoni környezet/születésház igénybevételét.
A "szabad szülés" hívei szerint — ha jól értem — a szülés-születés (majdnem) teljesen veszélytelen folyamat, amit a kórházban köréje kerekített hűhó csak rosszabbítani képes. (Ezt volna hivatva alátámasztani a fentebb már kivesézett "természetes" és "szabad" hívószavak előtérbe állítása, hangoztatása.) Ennek fényében persze még akár egy életveszélyben lévő szülő nőt is komoly felelőtlenség kórházba irányítani, hiszen ha a természetes szülés veszélytelen, akkor nyilvánvalóan csakis az orvosokon múlhat az, hogy a kórházak szülészeti osztályain (is) halnak meg szülő nők (,amely tény egyébként szintén elég nagy gyakorisággal szerepel az érvek közt). Ebből pedig nyilvánvalóan következne, hogy a kórházi szolgáltatások igénybevétele a szüléskor nemcsak hogy merőben felesleges, hanem egyenesen veszélyes. Vagy pedig úgy fogjuk fel, hogy a szülés mégiscsak jelent valamilyen veszélyesség-faktort, bizonyos esetekben akár akkorát is, hogy emiatt az érintett önrendelkezése is korlátozható valamelyest. Ezeket a "valamilyen"-eket és "valamelyest"-eket kellene nagyon gondosan körbejárni, mert a kép itt sem fekete és fehér, mint szinte semmilyen más emberi-társadalmi tevékenység esetében sem.
A fentebbiek elég világosan mutatják azt, hogy ugyanúgy, ahogy a nyelvi kifejezések mögé való elbújás, úgy a helyszín misztifikálása/fókuszba állítása is álprobléma, és további álproblémákat generál. Erre egyébként nagyon szépen utal, hogy az "otthonszülés"-ből az idő jártával "szabad szülés" lett. De persze, ha a szülés nem veszélyes és "természetes" folyamat, akkor miért is kell a szülő nőnek egy külön erre a célra létrehozott intézménybe, a Születésházba bevonulnia?
Sokan és sokszor a "bánásmódban", az eljárásban látják, vagy vélik megtalálni a döntő különbséget a szabad szülés és a nem-szabad szülés közt. Az hogy ez, vagy az ebből fakadó (disz)komfortérzés bármilyen módon helyszínfüggő volna, természetesen csak nagyon korlátozottan igaz (úgy pl. semmi esetre sem, hogy pl. a magzat jobban érezné magát abban az otthoni környezetben, amit eddig ugyanannyiszor látott, mint a szülőszobát). Abban a pillanatban ugyanis, amikor A kórházi viszonyokról vagy AZ orvosokról/szülész-nőgyógyászokról beszélünk általában, akkor megint csak valamiféle ködösítés történik. Ez ugyanis a pillanatnyi és a magyar viszonyok kivetítése mindenhova és minden körülményre-időre. (Pedig épp a szabad szülés hívei hivatkoznak nagy előszeretettel Hollandia egészségügyének példájára.) Ráadásul az, hogy a pillanatnyi helyzet ily módon térben és időben kiterjesztést nyer, éppen magát a párbeszédet, a változás lehetőségét nehezíti meg, hiszen ha merev struktúrákat képzelünk el, akkor ezzel saját gondolkozásunkat is gúzsba kötjük.
Személyek és tézisek
Minden nagy ügy kitermeli a maga elkötelezett és ikonikus alakjait. Ehhez az alapmegállapításhoz azonban rögtön hozzáfűzendő két kiegészítés is:
— az ikonikus személyiség mindig a képviselt ügyet tekinti elsődlegesnek, saját személyét ennek rovására sosem állítaná előtérbe, sőt követőitől is elvárja ezt a hozzáállást;
— attól, hogy valaki ikonikus személyiségként definiálja magát, (vagy annak definiálják), maga az ügy, amelyet képvisel, nem válik automatikusan "nagy" és "igaz" üggyé.
Aligha van ma Magyarországon olyan ember, aki ne tudná ennyiből is, hogy a fenti megállapítások Geréb Ágnesre vonatkoznak. Ami azonban a nagyobb baj: elsősorban a szerepléseiről, illetve támogatóinak róla kialakított képéről szólnak a fentiek, nem pedig arról, amiről ténylegesen szólniuk kéne: a szülésznő tevékenységéről. Geréb Ágnes kétségtelenül áldozatos tevékenysége azonban inkább egyfajta személyes legendát hozott létre. És ehhez csatlakozik a hívők széles tábora is: volt olyan beszélgetőpartnerem, aki a "szabad szülés"-ben való hitet nem, nem hasonlította, hanem azonosította(!) a vallási megvilágosodás állapotával. Pedig tudhat Geréb Ágnes akár a vízen járni, és kaphat ezért Becsületrendet vagy Nobel-díjat, de mindez egy szemernyit sem befolyásolhatná, hogy egy adott társadalomnak mi a véleménye az otthonszülés kérdéséről. (Legalábbis normális helyeken.) A kialakult mártír-szent komplexus mára szinte önjáróvá vált: én mindenesetre legalábbis nem tudok olyan esetről, amikor G.Á. hibázott volna — legalábbis saját követői szerint. Erre ráerősít a sajátos, joghézagban való működés és a hatóságok tevékenysége is: a szent vagy azáltal válik még szentebbé, hogy egy újabb problémamentes szülésnél segédkezik, vagy pedig, ha probléma adódik, akkor az embertelen törvényszolgák fellépése nyomán mártír lesz belőle.
A másik oldal
Elengedhetetlen, hogy ne szóljunk a másik harcoló félről is, akik a "szakszerűség" fedezéke mögül zúdítanak pergőtüzet az ellenséges sáncokra. Anélkül, hogy ezt felmentésnek szánnám, meg kell jegyezzük, hogy szellemi értelemben nagyjából minden szakma zárt céhként működik: tagjai féltékenyen őrzik vélt privilégiumaikat tűzön-vízen át. Tegyük még hozzá: ez a megállapítás annál inkább igaz, minél hosszabb tanulmányok-előkészületek vezetnek el a mesterré váláshoz és - természetesen - minél több pénzről van szó, amit félteni lehet, a potenciális vetélytársaktól. Ezek a vonások a jelen helyzetre is igazak, de a valós alapok mellett épp annyi bennük a túlzás, mint az eddig elősorolt hasonló "érvek"-ben.
A szakmaiság-érv elsősorban ott hibádzik, hogy azt tekinti egyedül és kizárólag szakmainak, ami a szakmán belülieket jellemzi. Azt, hogy ez milyen egyoldalú kommunikációhoz vezethet, elég könnyű belátni, akár az általános példát, akár a konkrét esetet (a "szabad szülés" sajtóbeli recepcióját) tekintjük. Minden szakmán kívüli megnyilvánulást életveszélyes kuruzslásként aposztrofálni (hozzátéve, hogy ehhez hozzáteszi a maga nem csekély részét a bulvármédia is) a legkevesebb, hogy enyhe túlzás. Összefoglalva: úgy tűnik, hogy ez is tipikus magyar üggyé vált z évek folyamán: a másik fél minél rosszabb színben való feltüntetése vált aminél fontosabb céllá, abból a – meggyőződésem szerint alapvetően hamis – premisszából kiindulva, hogy ezzel a "saját ügy" érdekében történnek pozitív lépések. Pedig amíg van egynél több nézet, ez a hozzáállás, nem a kommunikációt, hanem az elszigetelődést, a frontok megmerevedését segíti elő.
Összegzés
Amikor ehhez az íráshoz gyűjtöttem anyagot, akkor találtam rá Hammer Ferenc kiváló írására. És bár a cikk szinte napra pontosan 3 éves, aktualitásából mit sem veszített, ma is nehéz volna pontosabban és éleslátóbban összefoglalni a problémahalmazt, ami ezt a témát körülveszi. (Valószínűleg nekem sem sikerült.) És ha a Narancs publicistája szubjektív oldalról közelíti meg kiválóan a témát, akkor a TASZ kiskátéja ugyanezt objektív részről teszi meg remekül.
Most mégis megpróbálom néhány gondolatban összefoglalni a fentebb leírtakból adódó saját véleményt, nehogy csak fanyalgásnak tűnjék az egész poszt.
— A "szabad"/otthonszülés kérdésében (mint szinte minden más kérdésben is) elsődleges pont az emberi élet(ek) védelme, mégha erről a mindkét oldali kommunikáció megfeledkezni látszik is időnként. Ehhez viszonyítva – legcélszerűbben az egyes esteket megvizsgálva — merülhet fel az önrendelkezés joga, amely azonban minden veszélytelen esetben fenn kell hogy álljon.
— Mindez azonban nem rendezhető anélkül, hogy egész mai magyar valóságunkban újra ne gondoljuk az önrendelkezés fogalmát és határait: a könnyű drogok használata, az eutanázia, az abortusz, a gondnokság alá vontak jogai, a családon belüli erőszak stb. (nagyon hosszú még a sor!!) mind-mind ilyen jellegű kérdés; és meggyőződésem, hogy egyik problémakörnek sem használ, ha kiszakítjuk a valóságból — még akár oly módon sem, hogy csak azt állítjuk a fókuszba.
— A fentiek azonban egyfajta sokkal nyitottabb gondolkodást követelnek meg. Nem elsősorban az arra való törekvés jelentené a megoldást, hogy egy merev szabályrendszer helyébe egy másik ugyanolyat állítsunk, hanem hogy a különböző utakat (az egyes helyzeteknek legjobban megfelelő) alternatívaként kezeljük, miközben észrevesszük, hogy azok léte korántsem zárja ki a másikét. Ha tárgyilagosan belegondolunk, nem lehet nem észrevenni bizonyos változásokat a kórházi szülészeti gyakorlatban: apás szülés, babbarát bababarát osztályok létrejötte, alternatív technikák megjelenése stb.) Nem véletlen, hogy a kérdéskörben — amint már szó is volt róla – az a Hollandia a bezzegország, amelyik az élet szinte minden területén elutasítja a merev struktúrákat, az élhető alternatívákat részesítve előnyben. Hadd jegyezzem meg, hogy ebből a szempontból a háromigenes népszavazás eredménye alighanem komoly veszteség volt a "szabad szülés" híveinek: a több-biztosítós modell mellett alighanem akadt volna olyan szolgáltató, amelyik – felmérvén az erre irányuló igényeket – megjelentette volna kínálatában a nem kórházi körülmények közötti szülést; ráadásul ha totálisan nem is szűnt volna meg, de ha csak mérséklődik a hálapénz mértéke, az is nyitottabbá tehette volna a szakmát. (A most illetékes NEFMI már megtette ez irányban az első "érdemi" lépéseket: egyik képviselője úgy nyilatkozott, hogy meg kell különböztetni a kikényszerített és a többszöri nógatásra elfogadott hálapénzt. Nyilván ez fog vezetni az egész átkos intézmény elhalásához...) Ehhez szorosan kapcsolódónak érzem azt is, hogy komoly, érdeminek nevezhető egyeztetés az annyit ekézett SzDSz-es Eü-minisztériumban, Horváth Ágnes idején zajlott.
Hogy ez miért futott zátonyra annak megítélése legalább annyira ellentmondásos manapság, mint magáé a "szabad szülésé". Az azonban bizonyos, hogy nagyon ideje volna már valamiféle kompromisszum megszületésének. Szabadon. Itthon.

Címkék

'56 (1) 30 év (1) 300millió (1) 4. kiegészítés (1) 50 (1) Áder János (1) Afrika (9) agrárproblémák (1) aláírás (1) Alekosz (1) Alien (1) alkotmány (1) állástalanság (1) angyal (1) Antigoné (1) anya (1) apa (1) Apponyi Albert (1) aranymúzeum (1) átalakítás (1) átnevezés (1) autó (1) Bayer Zsolt (3) Békemenet (1) Betűrejtvény (1) Betyársereg (1) bevándorlás (3) bevándorlók (1) BOM (1) bőgatya (1) Brékin' (28) Bruce Lee (1) budai vár (1) Budapest (1) bulvár (1) buzik (1) Cegléd (1) Charlize Theron (1) cigányok (1) Clemenceau (1) családon belüli erőszak (1) csapatmunka (1) cselekvés (1) csempészet (1) Daflics ezredes (1) demagógia (3) demonstráció (1) diktatúra (2) diplomások (1) Dzsudzsák (1) EB (4) életvitelszerű közterület-használat (1) elhatárolódás (1) ellenforradalmár (1) ellenségek (1) ellentüntetők (1) elvi alapok (1) emlékek (1) emlékmű (1) érettségi találkozó (1) eső (1) Európa-bajnokság (1) fanatizmus (1) félévszázad (1) felvonulás (2) feminizmus (1) Ferenc József (1) festmény (1) fidesz (5) Foci (23) fóka (1) forradalom (1) főhatalom (1) földrajzi név (1) Fradi (4) Frizbi (1) fülke (1) fütyülős barack (1) Gábriel (1) Gárda (1) gazdasági csoda (1) gyarmat (1) Gyurcsány (1) gyűlölet (2) háború (1) hadikiképzés (1) hadkötelezettség (1) Hajdú Péter (1) hajléktalanok (1) hamvak (1) hatalmi elit (1) hatalom (1) Heart of Midlothian (1) helikopter (1) helyesírás (1) Hitelesség és... (3) idegromboló képrejtvény (3) IéEB (1) IMF (1) izoláció (1) Japán (2) jelképek (1) jelszavak (1) jobb kéz (1) Jobbik (1) jogalkalmazás (1) jogegyenlőség (1) káderek (1) Kampány2010 (9) karácsony (1) Karinthy (1) karmelita kolostor (1) Károlyi Mihály (1) karrier (1) katasztrófa (1) Keleti szél (2) Kerényi Imre (1) kereszt (1) Keresztek és... (6) kereszténység (1) kétharmad (1) kettőskereszt (1) Kína (1) kisdoktor (1) komcsik (1) komcsizás (1) kontraszelekció (1) kordon (1) korrupció (1) körmenet (1) Kövér László (1) Közélet (183) köztársasági elnök (2) Kultúra (31) kulturális integritás (1) Kun Béla (1) Landeszmann (1) Lapszemle (35) lemondás (2) Levlapok a Szíriuszra (45) Liszt Ferenc (1) luca széke (1) Lucfenyő (1) magánélet (2) magántulajdon (1) magistravitae (1) magyar áru (1) Magyar Hírlap (1) magyar nyelv (1) Magyar Vizsla (1) magyarok (2) Mahacskala (1) Matolcsy (2) Matrica (10) megélhetés (1) megszállás (1) meleg méltóság (1) melegjogok (1) menekült (1) merengés (1) Merkel (1) Mesés (6) migráns (1) Mikola István (1) miniszterelnök (2) mítosz (1) MNB (1) mocskos buzik (1) MOL (1) multikulturalizmus (1) munka (1) műelemzés (1) nagy ugrás (1) Nagymagyar (16) narancs (1) nemek (1) Németország (1) népfelség (1) népszavazás (1) Nyírő József (1) Oktogon (1) Olimpia (10) Orbán Viktor (8) oroszok (1) ostobaság (1) őrült (1) Pál utcai fiúk (1) papírzászló (1) parancsrendszer (1) Peking (8) plágium (1) plakát (1) plakátkampány (1) polihisztor (1) politika (2) politikusok (1) poltikai kultúra (1) Pride (2) problémakezelés (1) program (1) rabbi (1) rasszizmus (1) rendőrség (1) repülőtér (1) retek (1) rettegés foka (1) rezidencia (1) romkocsmák (1) rovásírás (1) sas (1) Schmitt Pál (4) sertéshús (1) sérthetetlenség (1) Seuso-kincs (1) Shirley MacLaine (1) siker (1) sör (1) sötétben bujkáló (1) Sport (37) Stefka István (1) szabadkőművesek (1) szabadság tér (1) szabadságharc (1) szakadék (1) szakértelem (1) szegfű (1) Széles Gábor (1) szemléletmód (1) szerviz (1) szimbolikus politizálás (1) szlogen (1) szómágia (1) szóvicc (1) Szőcs Géza (1) szuverenitás (1) szüksége van (1) születésnap (2) táblák (1) Tarlós István (1) te (1) teszt (1) Tisza István (1) tolerancia (1) történelem (1) Trianon (3) tudomány (1) unortodox (2) unortodoxia (1) utolsóemberig (1) ünnep (1) választás (1) Való Világ (1) válogatott (2) válságkezelés (1) VB'10 (5) Védegylet (1) vezér (1) Visszalövés (20) Wulff (1) Zelnik (1)