Napi népszokás

(Luc-ázás)

Árnyak

http://ligetmuhely.blog.hu/2011/12/06/levendel_julia_ne

Amikor tombolnak a hormonok

(Tesztoszteron [teszt, oszt theron])

Mi a baj Matolcsyval?

Matolcsyval — és így a dolgok rendje szerint a főnökével is (nem, ezen itt most nem a magyar népet, hanem a közvetlen főnökét értem) — az a baj, hogy nem őrült. Ez világosan látszik abból, hogy az őrültek körömszakadtáig ragaszkodnak fixa ideájukhoz, attól semmilyen körülmények között nem akarnak, sőt nem is tudnak eltérni, még akkor sem, ha a saját anyagi érdekeik vagy érzelmi kötődéseik, esetleg végső soron létbiztonságuk így kívánná. 

a kormany.hu képe

Ezzel szemben a nem őrült képes valamilyen módon felmérni a saját érdekeit, és aszerint cselekedni, megválasztani, hogy mit lép. Ha másképp nem, legalábbis ösztönszinten működik ez a dolog: azaz az épeszű megtorpan a lába előtt tátongó szakadék láttán, míg az őrült habozás nélkül belerohan. Mint látjuk, Matolcsy nem őrült: múlt csütörtökön képes volt reálisan felmérni az ország és benne a saját maga vitális érdekeit, és kezdeményezni (?) a tárgyalások felvételét az IMF-fel. Az igazán nyugtalanító kérdés azonban az, hogy ha a nem ortodox gazdaságpolitika apostola, Orbán Viktor jobb keze nem őrült, akkor az ország általa irányított gazdaságpolitikája hogyan-miképp volt képes bemutatni az elmúlt másfél év esztelen rohanását a szakadék pereméig? Akárhogyan is forgatjuk a dolgot, csak két számba jöhető válasz adódik: az, aki hagyta, sőt kezdeményezte-tüzelte ezt az őrült rohanást, vagy nagyon nehéz felfogású, vagy gazember. De bármelyik is a valós, nem megnyugtató, hogy ilyen kulcspozícióban ilyen szellemi-jellemi kihívásokkal küzdő emberek ülnek.

Néha valóban jobb volna egy őrült miniszter. Kár, hogy az idiótaság viszont kizáró tényező.

Látlelet

http://bacherivan.hu/191/nem-megy

Rajz és műalkotások elemzése - dolgozat; Kiss Tibor: Trianon c. művéről

(Hommage á K. F.)

Négyötödös dolgozat:

A Gittegylet éves Nemecsek Ernő-emlékülése  a Nemzeti Múzeumban

Először is szeretném leszögezni, hogy Kerényi Imi bá', hőn szeretett rajztanárunk nyilván tréfából, vagy koncentrációnkat ellenőrizendő hamis címet adott az elemzendő festménynek. Teljesen lelkiismeretesen átnéztem a Tolnai Világlapja legutóbbi, 1911-es évfolyamát, és a  Pallas Nagylexikonát is megnéztem, igaz, apukám szigorú felügyelete mellett, mert a "T" sajnos ugyanabba a kötetbe van, mint az "Sz", és édesapám attól fél, hogy a "Szexológia" címszóra lapozok, amiről természetesen fogalmam sincs, hogy mi, de most már csakazértis megnézem.

Naszóval, abból gondolom, hogy ez egy tréfás feladat, mert akárhogy is néztem, a "Trianon" az egy (pontosabban kettő) épület, nem pedig mindenféle idősebb bácsik együtt, szóval ez becsapás lesz. És azt is kitaláltam, hogy Kerényi tanárúr nyilván összebeszélt Csurka tanárúrral, hogy a mi hőn szeretett Pista bácsink képet kapjon arról, ki olvasta már el a kötelezőként feladott Molnár Ferenc-regényt, A Pál utcai fiúk-at. Én mint az osztály egyik éltanulója természetesen már a nyári vakáció alatt elolvastam a könyvet, ezért nem okozott gondot a festményen szereplők, és így az esemény felismerése sem. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy itt a Gittegylet egykor volt tagjai emlékeznek hajdani társukra, Nemecsek Ernőre, két díszvendég társaságában.  Az előtérben a kissé kopaszodó, divatjamúltan úrias fehér kesztyűt viselő Rácz tanár úr mond tósztot az elhunyt kis egykori tanítvány emlékére. A mellette álló szintén "külsős" meghívott Áts Feri (aki  könnyen felismerhető vörös nyakkendőjéről — ha már vörös inget nem vehetett, így próbált kompenzálni) azonban most is nagy bajkeverőnek bizonyult: a megromlott látású agg tanerő kezéből kicsente a pezsgős poharat. Áts különben egyéb módon sem tagadja meg egykorvolt csínytevő mivoltát: kezében ott látható egy alighanem valamelyik tárlóból elemelt Fabergé-tojás is, amit még csak meg sem próbál elrejteni, sőt önelégülten mutogatja. Áts Feritől jobbra, a kép középpontjában láthatjuk a tisztességben megőszült, választékosan elegáns Bokát, aki elmerengve gondol egykori kis harcostársára, és illő tisztelettel hallgatja tanára emlékező szavait. Tőle jobbra a háttérbe húzódva áll — szintén a Tanár Úr szavain révedezve — Csónakos, akit könnyű felismerni az egyenruháról, hiszen mindig is vonzódott a militarizmushoz, elég csak arra gondolni, hogy milyen harsány, sokszor erőszakos megnyilvánulásai voltak, és hogy mennyire fülrepesztően tudott fütyülni. Előtte Csele néz maga elé cvikkerén keresztül. Az örök gigerli most sem bírta megtagadni magát: a nyakába kötött elegáns ezüstszürke nyakkendő mellett hajtókájára kissé hervatag, de azért decens őszirózsát tűzött.

Mesés történetek - 6.: Nagymonológ a szervizben

inda (motor)house (az indafoto.hu képe)

Üdvözlöm, Magyar úr! Hát, kész lett a szekér, legalábbis nagyjából, mert ahogy mi itt a Narancs és Keresztnél a fiúkkal mondjuk: "Kész autó nincs, csak javított!" Hehe. Szóval, kedves kuncsaft, először is köszönjük, hogy minket tisztelt meg a bizalmával. Említette, hogy a négy meg a nyolc évvel ezelőtti általános műszaki felülvizsgálattal a Szegfű és Társai céget bízta meg, de nagyon elégedetlen volt a munkájukkal, csupa nyugatinak látszó, de valójában itthon utángyártott kacatot szereltek be az autójába.

Nahát kérem, ez a Narancs és Keresztnél nem fordulhat elő! Mi az évezredes kézműipari tapasztalattal bíró Kelet piacairól érkező darabokkal dolgozunk. Ja, nem, hát nem éppen japán alkatrészekre gondoltam, hanem inkább kínaiakra meg arabokra. Igen, az igaz, hogy náluk talán nincsenek olyan nagyon nagy hagyományai az autógyártásnak, de egyrészt ugye velük tudtunk megegyezni egy elég előnyös barterben, másrészt meg az az autó, amit tőlünk most visszakap, nem is vág egybe a hagyományos, ortodox módon értelmezett autófogalommal. Jaj, Magyar úr, hogy maga milyen kíváncsi!! Igazság szerint nem kéne válaszolnom, hiszen mi köze magának, a megbízó ügyfélnek ahhoz, hogy mi milyen csereüzletek révén jutunk az alkatrészekhez, amelyeket a kocsijába építünk; de Ön annyira szimpatikus, hát végtelen jóságomban elárulom: az alkatrészekért cserében mi a mellékhelyiségben elhasznált papírokat szállítjuk ki nekik. Persze ezeket nem lehet mondjuk "seggpapír"-ként kiszállítani, az mégis bántaná még ezeknek az érzékenységét is. Szerencsére, nekem van egy olyan testrészem, amelyiken majdnem olyan mély vágás van középen, mint a hátsómon, ezért ezeket a szart érő (hihihi!) papírokat állampapír néven exportáljuk.

Ötvenhat tizenegyben

Az év embere: Elvis gitárral

A nemzeti ünnepek általában egy adott közösség  történelmi eseményeihez kapcsolódván mindig azt a dilemmát hordozzák magukban, hogy van-a a jelenhez szóló üzenetük, vagy megmaradnak a puszta emlékezés aktusánál. Szerencsésebb Bölcsebb országok esetében az esetleges aktualitás egy olyan közmegegyezés terméke, amely lehetővé teszi a méltó megemlékezést, és egyben keretet biztosít, irányt jelöl ki annak. Más helyeken viszont az esemény történelmi méltósága áldozatul eshet (és esik is) a pillanatnyi (párt)politikai érdekeknek: a Jelen nem fenntartani igyekszik a Múlt örökségét, hanem saját képére formálja azt. Bár a Múlt ebben a viszonyban látszólag csekély ellenállásra képes, valójában azonban nagyon nehezen legyűrhető: szilárdan és megváltoztathatatlanul áll, és aki farigcsálni, vagy akár helyéből kimozdítani akarná, az könnyen rajta veszthet.

Épp valami ilyesmi történik mostanában a Hivatalos Hatalommal az 56-hoz való viszonyulás területén. A "Nagy Októberi Antiszocialista Forradalom" nemcsak azért problematikus, mert időben túl közel lévén nem stilizálható, vonható be a történelmi távolság ködével, hanem azért is, mert mind a mai napig nem akadt olyan kormányzat, amelyik annak egyszerre szerteágazó, de ugyanakkor nagyon is jól körvonalazható céljait egyértelműen a magáévá tette (és tehette) volna. Az alulról építkező demokrácia és a nagyon széles körű, a szó legteljesebb értelmében vett emberközpontú szabadságjogok összességükben nehezen vállalhatók, ezért az aktuális magyar kormányzatok mindig csak egy-egy általuk vállalhatónak vélt vonást próbáltak meg kiragadni ebből a "súlyos" örökségből: hol a kommunistaellenességet, hol a szabadságvágyat, vagy éppen a függetlenségi törekvéseket, a nemzeti szuverenitás követelését. Mostanra azonban az derült ki, hogy őszintén és hosszabb távon még ezeket a kimazsolázott értékeket sem képes felvállalni  a Hatalom. De ezzel nem a "szabadságot" vagy a "forradalmat" értékeli le, hanem az ezekhez való viszonya válik kérdőjelessé, kap egyértelmű negatív jelzőt.  

Tank, you

Mindaz, amit egy ilyen helyzetben a hatalom még elmondhat, erősen kétélűvé, áthallásossá válhat. Mit szólunk például az alábbi szavakhoz?

„...a diktatúrák súlyos bűne, hogy a szabadság korlátozása mellett kiterjesztik, általánossá teszik a hazugságot", pedig abban a világban „recseg-ropog minden ereszték, nincs összefüggés, nincs összehangolás. Nincs valódi egység, csak a zsarnokság van. Ám a hazugság nem alkalmas arra, hogy tartósan egyben tartson egy országot." 

Nem, mindez nem az október 23-i "millás" tüntetésen hangzott el az Orbán-kormány teljesítményének jellemzéséül, hanem a magyar köztársasági elnök, Schmitt Pál ünnepi beszédéből származik. És ha jól belegondolunk, mára a "szabadság", a "hazugság", az "összehangolás" és persze mindezek előtt és fölött a "(fülke)forradalom" fogalma relativizálódott, beszédhelyzet-függővé vált, és többé-kevésbé már fel is emésztette azokat, akik olyan nagy előszeretettel próbálták meg elkoptatni. De legalább ennyire árulkodó az is, amikor egy kormányzati intézmény ünnepi szónoka (maga az intézményvezető) hosszasan bizonygatja, hogy mekkora nagy dolog volt, hogy 56-ban a hétköznapi emberek áldozatot vállalva képesek voltak hőssé válni, amikor egy egész közösség érdekében fegyvert ragadtak  a szabadságért. Majd a szónok felnézve, jelentőségteljesen hozzáteszi: "De nem a keretek nélküli, rendezetlen szabadságért!"
Azt hiszem, a fenti példákból is világos, hogy nem lehet valamit egyszerre értékként is meghatározni (,ha úgy véljük, hogy azt mi/a mi pártunk képviseljük/képviseli) és egyben meg is tagadni (ha veszélyesnek érezzük a saját ideológiánk szempontjából). Mert ha erre kísérletet tesz bárki is, akkor nemcsak a saját (egyébként más ügyekben már amúgy is erősen megtépázott) hitelét rongálja tovább, hanem a nemzeti ünnep által képviselt értékeket, és ezáltal az ünnepen keresztül magát a nemzeti identitást is.

Neve... csak áruvédjegy (?)

Az Átkeresztapa. Nem játék!

Ha az ember a Széll Kálmán téren felszáll a 4-es villamosra, akkor a 32-esek tere és a Corvin negyed érintésével - miközben a Dunán átkelve távolról még a Rákóczi hidat is megtekintheti - eljuthat Újbuda-központba. Ha sétál egy sarkot, és elég lassan teszi ezt, akkor a Kosztolányin (?) majd felszállhat a négyes metróra, amellyel eljuthat  a II. János Pál pápa térre is.

Amikor a főváros újsütetű vezetésének átkeresztelési vehemenciájáról ejtünk szót, érdemes egy kissé túllépnünk a "mibe kerülnek az új utcanévtáblák (és mi minden értelmesebbet lehetne ennyi pénzből csinálni)", vagy akár az "újat nem építenek, hát átkeresztelik a régit" demagógiáján. Az is elég evidens, hogy a "valami gyökeresen új kezdődött most" fílingjéhez elengedhetetlenül szükségesek az effajta lélektani trükkök. Talán kevesebben vizsgálták viszont, hogy ennek a fajta, meglehetősen agresszív anabaptista őrületnek milyen messzebbre mutató, adott esetben akár mentalitásformáló hatásai lehetnek.
Az, hogy akkora figyelem fordult a már meglévő közterületek/műtárgyak nevének megváltoztatására (és mintegy melléktermékként az eddig zászlónak kinéző budapesti lobogó valami strandtörülköző-szerűségre való lecserélésére), még logikusnak is tűnhet a szimbolikus politizálás felől nézve. Valós üzenete azonban valami olyasmi, hogy nem az a lényeg, hogy egy híd megépüljön, egy közterület normális és élhető állapotban létezzen, hanem elsősorban/kizárólagosan az, hogy milyen nevet visel. A cselekvés helyét így váltja fel az a habókos giccsparádé, amelyik szeretne kereszténynek és nemzetinek látszani, de még csak nem is az, csak elbújik e címkék, a vélt közízlés kiszolgálása mögé, miközben persze maga is alakítja és silányítja azt.
De az okozott kár nemcsak a történelmi giccs piedesztálra emelésében jelenik meg. Elsődleges és nagyon súlyos ártalma az, hogy a bután ideologikus sémákat terjeszti, és ezzel tartósítja a(z együtt)gondolkodás helyébe lépő megosztottságot. Amikor efféle átnevezési pótcselekvésekben találjuk meg a politizálás terepét, akkor látszatcselekvést végzünk. Azt a végzetes tévedést termeljük így újra, amelyik az égadta világon senki másnak nem válik hasznára, pusztán a saját legitimitásukat így alátámasztó  ún. "politikus"-oknak. Akkor, amikor amellett ágálunk, hogy jobb az, ha egy hidat II. Rákóczi Ferencről nevezünk el, mint ha "Lágymányosi"-nak hívjuk, valójában semmit nem mondunk. Azaz egész egyszerűen: ennek a ténynek semmilyen kézzelfogható haszna nincs.
Természetesen ez az apróság nem akadályozhatja meg a Nevek (pillanatnyi) Urait abban, hogy játékukat saját kedvük és tetszésük szerint tovább folytassák.

Anyám és a politika

Te réz anya

A családi hírcsatornák kifogástalan működése nyomán anyámhoz is eljutott a hír, hogy rossz társaságba keveredtem: kétes (és ráadásul értelmiségi!) egzisztenciák gyanús bandája által jegyzett blogba írok; és ráadásul ez a társaság nem átall politikával (is) foglalkozni!!

A fenti sajnálatos események kapcsán anyám jónak látta, ha megosztja nézeteit a politika mibenlétének tárgyában az Ő Kicsi Fiacskájával.
Nos, a politika először is és mindenekelőtt veszélyes dolog. Veszélyessége abból fakad, hogy kiszámíthatatlan: akárcsak az istennyila esetében, itt sem lehet tudni, hogy hova fog lesújtani legközelebb. Ha azonban lesújt, akkor mérhetetlen és helyrehozhatatlan károkat okoz.
A fentiekből adódóan, vagy legalábbis azokkal szoros összefüggésben, a politikával egyetlenegy dolgot lehet és célszerű csinálni: minél inkább távol tartani magunkat tőle. Ez vonatkozik minden hétköznapi halandóra, hiszen a politika valamely ember feletti, emberen túli szférában zajlik, még akkor is, ha (érdekes módon) épp a hétköznapi emberek életét határozza meg. Azaz, bár nekünk távol kell tartanunk magunkat a politikától, de ugyanakkor azt is el kell fogadnunk, hogy bármit és bármikor megtehet velünk. Vele kapcsolatosan dolgunk tehát csak az lehet, hogy minél inkább igyekszünk láthatatlanok maradni számára, eltűnni látóköréből, reménykedve abban, hogy így békén hagy minket.
Anyám 1942-ben, a második világháború kellős közepén született. Kora gyermekkora néhány évét leszámítva egész életét abban töltötte és arra szocializálódott, hogy úgy vélekedjen a politikáról, ahogy az a fentiekben olvasható. És azért sem lehet neki túlzottan nagy szemrehányást tenni, hogy az 1990 után történtek nem hagytak túl mély nyomot ez irányú szemléletében. Azonban mit gondoljunk akkor, ha azt látjuk, hogy anyámnál több mint két évtizeddel később született (már nem is olyan) fiatal emberek nemcsak hogy magukévá teszik ezt a politikáról vallott vélekedést, hanem egyenesen eget-földet megmozgatnak azért, hogy az egy egész ország kizárólagos nézetévé váljon, azaz mindenki számára visszatérjenek az 1990 előtti idők?

Olimpiát 2120-ra!

A megfeküdt Olympia

Aligha van sok hozzáfűzni való a Hajcsatok blog kiváló posztjához. Maximum két aprósággal érdemes kiegészíteni.

Az egyik annyi, hogy a BOM-ról — reprezentánsainak személyét, aktivitásának felerősödését, ciklikusságát figyelve — jó eséllyel tudni lehetett, hogy nem több egyfajta politikai trójai falónál. Mégis sokunkban munkált a remény, hogy a sport és benne a nemzeti sporthagyományok nemes ügyét talán mégsem fogják ilyen nemtelen és rövid távú céloknak alárendelni. Talán tényleg történik valami, az ország képessé válik közös erőfeszítésekre egy közös ügy érdekében, még ha nagy valószínűséggel el is bukunk a helyszín-kijelölési procedúra során. A szervezet már a 2010-es választások után láthatatlanná vált: korábbi hangos deklarációi, a hatástanulmányai körül kavart szenvedélyes nyilatkozatháborúk elcsitultak, semmilyen módon nem hallatott magáról. Pont akkor, amikor az előkészítésnek a finisbe kellett volna fordulnia, amikor gőzerővel kellett volna dolgozni legalább egy megközelítőleg elfogadhatónak tűnő koncepción.

Over the Rainbow

Túry Gergely képe a hirszerzo.hu-ról

1. A kordonon kívül

Hölgytársaságban igyekszem a Meleg Méltóság Menetére. Késésben vagyunk, már 3 óra után, a járműforgalom korlátozása miatt csak gyalog siethetünk a Hősök tere felé. A köröndnél ütközünk az első rendőrkordonba: egyelőre csak szép szál legények állnak sisakkal-védőöltözékben keresztben az úttest teljes szélességében, és senkit nem engednek tovább. Aztán egyszer csak elindulnak lefelé, miközben egyikük mindenkit felszólít az Andrássy út elhagyására. És miután a következő keresztutca után másik rendőrsorfal áll, a bámészkodók (köztük néhány gárdás egyenruhába öltözött törvénytisztelő honpolgár) engedelmesen befordulnak jobbra-balra. Az utcák Andrássy út felőli végén és a következő sarkon is a 2006 óta már jól ismert acélkerítés áll, amin csak "kifelé" van kijárás. Így aztán kiszorulunk az Aradi utcába, ott indulunk meg vissza, az Oktogon irányába. Ahogy haladunk, azt látjuk, hogy az Andrássyról a többi keresztutcába is benyomták a tömeget, az pedig vérmérséklet szerint hazafele vagy az Oktogon felé fordul. Miután mi a menetre vagyunk kíváncsiak, a második opciót választjuk.

Nem érti

Dzsudzsák Balázs nem érti azt az "ellenséges felzúdulást", amelyet az Anzsi Mahacskala nevű dagesztáni, az orosz futballbajnokságban vitézkedő klubba való átszerződése váltott ki a magyar sportközvéleményben. Tulajdonképpen már akár meg is szokhattuk volna, hogy ha a jeles szélsőbaloldali játékos baloldali szélsőjátékos valamit nem ért, vagy esetleg döbbenettel fogad, akkor azzal a dologgal valami nagyon nincs rendjén... legalábbis a játékos fejében. Dzsudzsi annak idején már azt sem értette, és ennek megfelelően döbbenettel fogadta, hogy miért lenne problematikus dolog az, ha esetleg szerepet vállalna (persze felkérésre) a Fidesz kampányában.

És Balázsunk most megint nem érti, hogy mi a gond klubváltása körül. Azért azt jegyezzük meg, hogy a közvélemény sem egységes: születtek pro és kontra érvek-írások is az ügy kapcsán. De azért az mostanra mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a történet nem teljesen a szokványos átigazolási szappanoperákra hajaz. Ezt jelzi, hogy maga az érintett is rögtön fontosnak érezte, hogy leszögezze: természetesen nem a pénz motiválta a klubváltást. Annak bizonyítására azonban, hogy szakmailag mennyire komoly csapat az Anzsi, Balázsnak mindössze azt az érvet sikerült felhoznia, hogy játékosai nem a helyszínen, hanem Moszkvában élnek, és onnan különrepülőgéppel utaznak a "hazai" meccsekre (is). Ami persze hathatós érv az ellen egyrészt, hogy nem a pénzről van szó, másrészt, hogy Mahacskala biztonságos volna úgy egyáltalán.

Szerény javaslatocska

Hommage à Jonathan Swift

Néha akadnak az embernek ihletett pillanatai. Az, hogy egy igazi hazafi éjjel-nappal nemzetéért-országáért aggódik, természetes kell(ene), hogy legyen. Nos, egy ilyen konstans aggodalomroham közepette pattant ki fejemből az isteni szikra: Magyarország felemelkedésének egyetlen lehetséges útja, ha gyarmattá válunk.

A gyarmati lét hátrányai olyan kicsinyek, hogy szinte nem is léteznek. Bár látszatra a szuverenitás, az önálló állami lét elvesztése súlyos traumának tűnhet, valójában már most is tele van a média-közvélemény olyan megnyilatkozásokkal, hogy Magyarország — az EU-tagság okán — rég nem önálló állam. Ennek a véleménynek, ha kissé még jobbra csavarjuk a nyakunkat, olyan, némileg súlyosabb verziójával is találkozhatunk, hogy hazánk már most eleve gyarmat volna, mind gazdasági, mind politikai értelemben. (A lehetséges gyarmattartókról alább nyújtunk áttekintést.) Mindenesetre már ebből is látszik, hogy ez a hátrány valójában akár előnyként is számba vehető, hiszen a fenti vélemények megfogalmazói utólagosan igazolva érezhetnék magukat — igaz, hogy cserében le kellene mondaniuk kedvenc témájuk unos-untalan való hangoztatásáról. Ráadásul mintha mostanság komoly nosztalgia tárgyát képezné az az időszak — a Monarchia kora (Széll Kálmán, Wekerle Sándor) —, amikor Magyarország szuverenitásának elég nagy részétől megfosztva létezett.

Osztrák-orosz

Én azt szeretem a fidesz-kormányban és az ő intézkedéseiben, hogy képes valóra váltani az ember legabszurdabb lázálmát is... (a belinkelt poszt elég régi,  2008-as írás, így egy-két dolgot ki kell cserélni a szövegben: pl. "osztrák" helyett "orosz", "300 Ft/l" helyett "400 Ft/l" olvasandó, de a lényeg stimmel...)

Ősök és vétkek

 

 

http://anzix.blog.hu/2011/05/20/osok_es_vetkek

...megölni nem kell félnetek jó lesz...

http://anzix.blog.hu/2011/05/08/megolni_nem_kell_felnetek_jo_lesz

Vanitatum vanitas

Itt az írás, olvassátok:

http://index.hu/gazdasag/penzbeszel/2011/05/04/tavaszi_szell_vizet_araszt/

VV Viktor

(a comedycentral.hu képe)

A szokásos esténkénti rutin: ülök a gép előtt, félhátra a vállam mögött pedig a bekapcsolt tévéből árad a kultúrszenny. (Idill.) Így fél füllel odakagylózva egyszer csak azt hallom, hogy mindnyájunk Hajdú Péterének méltán hírhedt Frizbi című műsorából megy egy kis kedvrongáló előzetes: a műsorvezető épp faggatja az interjúalanyt.

"– Elárulnád, mi a titkod?

– Péter, a titok attól titok, hogy nem áruljuk el!"

Ejnye, már megint hozza a szokásos, arrogáns "mindig mindent mindenkinél jobban tudok, és csak nekem lehet igazam" stílust a Való Világ legnépszerűbb arca, Alekosz — azonosítom magamban a másik beszélőt. A biztonság kedvéért azért hátrafordulva vetek egy pillantást a képernyőre.

Arcán a jól sikerült, frappáns válasz felett érzett diadalmas mosollyal, a kamerába hajolva Magyarország miniszterelnöke, Orbán Viktor néz vissza rám.

Rút szibarita vázlatok

A gróf úr sommás hasonlata — Egy kutya az olyan, mint a magyarok, nem erős a fogalmi gondolkodásban.

(Esterházy Péter: Esti)

Egy magyar sztár

Élt, éldegélt Haldoklott valahol Közép-/Közép-Kelet-/Kelet-Közép/Kelet-Európában egy kis nép, amelyik az idők folyamán agyban olyan különös szimbiózisba került saját történelmével, hogy ez utóbbi teljesen felszámolta az előbbit. Mást ne mondjak, ez a nép például büszkén vallotta, hogy a világ szinte összes többi népével valamilyen módon rokon – kivéve azokat a finnugor népeket, akikkel bizonyítottan rokon nyelvet beszélt.

Közbevetés: Vitám Sándorral (Part I.)

Márai: Magyarnak lenni nem állapot, magyarnak lenni magatartás.
Én: Igen, Sanyi. Ez így igaz – sajnos.

Hallali-halihó...

http://anzix.blog.hu/2011/04/14/hallali_haliho

Ha a hegy nem megy, avagy menekülés Medináig

 http://anzix.blog.hu/2011/04/04/ha_a_hegy_nem_megy_avagy_menekules_medinaig

Adósságfüggő szükségállapot

http://anzix.blog.hu/2011/03/31/adossagfuggo_szuksegallapot

Szolgálati közlemény:

Tisztelt Olvasóközönség!

ettől a poszttól kezdődően egy remélhetőleg hosszú és sikeres együttműködés veszi kezdetét az Anzix blog kollektívájával. Ebből adódóan egyik-másik bejegyzésünk ott lesz fellelhető és olvasható. Természetesen ott is számítok szíves érdeklődésetekre - érdeklődésükre!

Álamfő a Liszt Ferencen

(szakmai kérdések kezelése a Magyarországban*)

Egy, a diszgráfiával immár titkolhatatlanul hősies, de reménytelen küzdelmet vívó magas közjogi méltóság bejegyez pár kusza írásképű sort egy határszéli csárda vendégkönyvébe. Egy szakemberekből álló bizottság alapos szakmai érvekkel alátámasztva (és mellesleg a hatalomban lévő kormánypárt ideológiai alapvetéseinek tökéletesen megfelelően a "nemzeti értékek" és a "hagyományok őrzése" jegyében) olyan döntést hoz, hogy a budapesti repülőtér nevében maradjon meg a "Ferihegy" földrajzi elnevezés (is). A kormány – amely kikérte az ebben illetékes bizottság döntését  – azonban homlokegyenest ellenkező elhatározásra jut. (Most arról ne is beszéljünk, hogy jó ötlet-e egy magyarul szinte egyáltalán nem beszélő emberről elnevezni egy nemzeti repteret, ráadásul azzal az indokkal, hogy idén 200 éve született — na és mi lesz jövőre?? Hiszen előbb-utóbb mindenkinek eljön a 200 éves jubileuma...)

E két látszólag egyáltalán össze nem függő történés valahol mégis egyazon dologhoz tartozik, pontosabban annak két oldalát mutatja meg. Nevezetesen azt, hogy hogy viszonyul kormányunk a problémák szakértelemmel való kezelésének kérdéséhez. Alapkiindulásként azt a pontot kell tekintenünk, amikor a régi rossz, avítt világban az egyes szakmai kérdésekben — eléggé el nem ítélhető módon — azok az emberek  (vulgo: szakértők) döntöttek, akik magas szinten értetettek az adott szakterülethez. Ezek az emberek eléggé el nem ítélhető módon abban az ideológiailag fejletlen állapotban leledzettek, hogy azt képzelték: a szakkérdés attól szakkérdés, hogy csakis szakmai érvek alapján lehet benne dönteni. Ennek a teljesen félresiklott és hamis gyakorlatnak vet most véget a fülkeforradalmi  kormány. Az üzenet persze teljesen világos: a politika szempontjai mindenek előtt valóak, még akár az egzakt szempontok által meghatározott tudományos álláspontot is felülírhatják. És miután a tudósok fafejű, akadékoskodó népség, akik sosem szűnnek meg holmi "tudományos igazság"-ról karattyolni, ezért ezt a kérdéskört ideje volt végleg rendezni: a kormány ex cathedra kinyilatkoztatta, hogy ezekben a kérdésekben (is) ő maga  legfelsőbb fórum. Már persze, ha az ügyhöz "kiemelt közérdek" fűződik. Aminek meglétét pedig – mint a Magyarország legmagasabb fóruma – nyilvánvalóan a kormány hivatott megállapítani. De persze van más baj is ezzel a tudós-népséggel: a szakkérdésekkel való foglalkozás során rákaptak az olyan felesleges és teljességgel luxusnak számító tevékenységekre, mint a gondolkozás. (Amelynek, mondanom sem kell, olyan lehetséges kártékony kihatásai is akadhatnak, mint a kormányétól eltérő véleményekre jutás.) Ezt megelőzendő, preventív jelleggel a legcélszerűbb eltántorítani az ún. "értelmiséget" a gondolkozástól, vagy legalábbis a gondolkozását a konkrét egzisztenciális problémák felé ("miből fogok ezentúl megélni?") terelni.
De hogy mi köze van mindehhez Schmitt Pál álamfőnek? Látszólag semmi, valójában azonban nagyon is sok: ő testesíti meg azt a végállomást, ahova a fent vázolt folyamat vezet: amikor már csak a lojalitás, a kormányközeliség és a bólogató-üzemmód minél tökéletesebb végrehajtása számít, akkor fel fognak tűnni az Álamfőhöz hasonló alakok az élet minden területén, és miután nem lesz kontroll, ők válnak normává. 

*Blogunk igyekszik haladni a korral, sőt ahol lehet, kissé elébe is megy a jövőnek: most például a készülő Alkotmány szellemében a régi, elavult "Magyar Köztársaság" megnevezés helyett a hagyományos, az új, a hagyományok alapján álló új megnevezést, a "Magyarország"-ot próbáljuk meg népszerűsíteni a magunk szerény módján.

"Három"

(Az MSzP-ről)

Mottó 1.: "A lord hazatér klubjából, és lelkesen e szavakkal fordul inasához:

— Jean, ma egy nagyszerű új játékot tanultam! Ketten játsszák, mindketten mondanak egy számot. Aki a nagyobbat mondja, az nyer.  Próbáljuk ki, mondjon egy számot!

— Négy!

— Három! ... Maga nyert, Jean."
(Nagyon régi és fa Jean-vicc)


Mottó 2.: "Az ötöst szádra ne vedd!"
(Monty Python: Gyalog-galopp)

a cafepress.com képe

Őszintén szólva engem annak idején már az is irritált, (a)hogy az MSzP kitalálta magának Gyurcsány Ferencet, mint egyfajta "vörös" Orbán Viktort. Ellenérzésem legfőbb oka — magával a stílussal szemben viseltetett alapvető ellenérzéseimen túl — az volt, hogy úgy véltem: egy pártnak, ha markánsan meg szeretné különböztetni magát a vetélytársaktól, nemcsak a napi politika deklarációiban kell(ene) megmutatnia különállását, hanem az sem ártana, ha minden tekintetben saját, önálló arculata volna. Így pl. a nagyhangú vezér karaktere ugyan megfelelhet egy erősen populista beütésű "jobboldali" pártnak, de mindenképpen alkalmatlan egy magát görcsösen modern demokratikus baloldaliként beállítani akaró politikai erőnek. Akkor néhány pillanatra úgy tűnt, hogy nincs igazam: mint ahogy a géppisztolyt is lehet jó és rossz célra használni, ezért önmagában dőreség volna "ártalmas"-nak bélyegezni; ugyanúgy Gyurcsány is mintha másra kezdte volna használni a "nagyhangúsággal a határozottság és céltudatosság benyomását kelteni" fegyverét. A modern, nyugatorientált demokrácia, a polgárosodás eszményei egészen vállalható célkitűzésnek tűntek. Csakhogy, mint annyiszor, a fegyver most is meghatározta viselője viselkedését. A vállalható célok idővel eltűntek, elkoptak, és maradt a nagyhangú tahó figurája, aki azonban még ebben a szocialista pártban is stílusidegen volt.
És mint már annyiszor, a történelem most is ismételni látszik önmagát: úgy tűnik az a tény, hogy a Fidesz hatalomra került, és akkora többséggel, ahogy ez megtörtént, mintha utólag is hitelesítené az MSzP számára a 2002 és 2010 közötti ellenzéki politizálást. Ők  maguk is erre az útra lépnek. Bárhogy is mond "négy"-et a Fidesz: tesz olyan lépéseket, amelyek semmilyen módon nem egyeztethetők össze semmilyen civilizált normával, az MSzP erre lépten-nyomon csak "hármat" képes válaszolni. Azaz mindazt, amit  8 év alatt megtanulni vélt: nagy hangon az emberek, (vagy bizonyos társadalmi csoportok) jogfosztásáról, megszorításokról, pénzbehajtásról lehet csak hallani tőlük. És szemmel láthatóan nekik hiányzik legkevésbé az, hogy mást is tudjanak mondani. Hogy annak idején nem sikerült eljutniuk oda, ahova Gyurcsánnyal talán eljuthattak volna, így most nem tudnak logikus, kiérlelt józan alapokon állva "öt"-öt mondani. Pedig volna rá lehetőség bőven. Annál jobban csak igény.

Gyönyörű képességünk, a Rend

a wssz.hu képe

Aligha van még egy olyan fogalom a második Orbán-kormány retorikájában, amelyik annyira kiemelt és közben sokoldalú értelmezésű szerepet kapott, mint a "Rend". Kezdve onnan, hogy "két héten belül rend lesz", egész odáig, hogy "felszaporodott a bűn". Ez utóbbi megnyilvánulásból (bár közvetetten az előbbiből is) már az is látszik, hogy a Rend a bűn, a törvénytelenség ellentétpárjaként jelenik meg ebben az értelmezésben, nem pedig egyfajta rendezettségként, világosan meghatározott struktúraként. Akárhány olyan eseményt vizsgálunk meg, amelyik a Fidesz-kormány hivatalba lépése óta történt és nagyobb közérdeklődést váltott ki, a hatalom reakcióját minden esetben ugyanúgy írhatjuk le: annak kommunikálása, hogy nagyobb szigorra/RENDre van szükség, és azt az esemény kapcsán létrehozandó eseti/vizsgáló/rendkívüli bizottság majd ki is dolgozza, hogy miképpen. Ez a séma, akár a vörösiszap-katasztrófára, akár a West Balkán-tragédiára, akár a hajléktalanok "eltüntetésére" gondolunk. Ezt a szinte feltételes reflexként működő reakciót nem nehéz visszavezetni egyfajta frusztrációra: "Mi vagyunk hatalmon, és a dolgok ennek ellenére nem alakulnak a lehető legjobban, 100%-osan úgy, ahogy mi szeretnénk???!? Majd mi megmutatjuk, ki a legény a gáton, kinek van 2/3-a, és csinálunk olyan REND-et, hogy mindenki arról koldul!!" És az, hogy nem sikerül belátni, hogy egy ilyenfajta "rendteremtés" éppenséggel hogy nem  erőt és nem bármiféle koncepciót sugároz, hanem éppen a kapkodás jele, és maximum a stukkert átmenetileg birtokló prosztó habitusát idézi csak fel, még mindig csak a kisebbik baj. Kormányunk nem a "rendetlenség" kiváltó okait akarja megszüntetni, az ahhoz vezető folyamatokat megváltoztatni, hanem a meglévő helyzetet akarja szigorú keretek közé zárni. Más szóval a működés rendje helyett a temető rendjét óhajtja. Illetve óhajtaná.
A dolog azonban még siralmasabban áll. A helyzet az, hogy minden jel szerint nem is annyira ez a merev, mindenhova korlátokat állító rend, hanem sokkal inkább a rend látszata az, ami igazán cél a hatalom gyakorlói számára. Az "igazi" rendnek — lett légyen az bármiféle is — ugyanis van egy nagyon kellemetlen vonása. Nevezetesen az, hogy univerzális, mindenkire egyformán vonatkozik. Ugyanúgy vonatkozik a városát megmagyarázhatatlan kiadásokkal adósságokba hajszoló (ex)polgármesterre, mint a dupla költségtérítést hónapokig "tévedésből" felvevő képviselőkre, akik maximális büntetésként a frakció etikai bizottsága elé való állítást kapták. Amely frakció vezetője radarblokkolót használ felső kategóriás bérautójában. Így aztán a Rend megmarad azon keretek között, hogy nagyon gyakran el kell mondani: itt bizony rend van (mert most éppen mi lophatunk), és ezt nagy határozottsággal demonstrálni is muszáj.
Mert miért pont a rend lenne a kivétel az alól az aranyszabály alól, hogy ha valamit nagyon sokszor hangoztatunk, akkor az valósággá is válik, ha máshol nem is, a Zemberek tudatában?? A "Rend" pedig így teszi élhetetlenné sokak, nagyon sokak mindennapi életét, és válik épp a káosz eszközévé.

Titkos üzenet avagy mi, büszke mártírjelöltek

(forrás: brothersoft.com)

Miközben az index alapos, bár túlzásoktól sem mentes, arab helyzettel foglalkozó  vélemény-cikkét olvasom,  az MSN-ablakban eme poszt múzsája arról számol be nekem, hogy Kadhafi néhány "bizalmi" emberének családtagjait nemes egyszerűséggel védőőrizetbe vonta, kevésbé irodalmiasan szólva: elraboltatta — aligha kétséges, hogy zsarolási szándékkal: így vélvén sakkban tartani azokat, akiknek a támogatása számára elengedhetetlennek tűnik rendszere fennmaradásához.

Innen mindezek hallatán-olvastán kétfelé vezetnek a gondolataim: egyrészt azon gondolkozom el, hogy ennek a szinte mindenki számára meglepetés erejével ható, hatalmas tömegeket megmozgató lázongás-felkelés-forradalom(?) sorozatnak mi is lehetne a végső, számunkra is érvényes erejű üzenete. És bár lehet sok okosságot írni-mondani arról, hogy ez nem is "úgy" forradalom, ahogy azt mi itt Európában megszoktuk és elképzeljük, meg hogy mindezek mögött igazándiból a hadseregek állnak, de akármennyire is igaz mindez, azért az mégiscsak tagadhatatlan, hogy a diktátorok bukásához, a helyzet radikális, és szinte az egész arab világot érintő változásához mégiscsak elsősorban a tömegek kellettek. Vagy ha úgy tetszik: a "tömegemberek" az egyszerű, szürke hétköznapi átlag. És pont ez a megrázó, ez az a vonás, amelyik számomra a legmarkánsabb üzenetet hordozza: ezek a (nagyrészt) fiatalok egy nagyon kompakt, kerek, ráadásul szakrális eszmerendszer nevében állíttattak szembe a nyugattal, a materiális világgal, a romlottsággal, és annak ideológiai-társadalmi megnyilvánulásával, a jóléti demokráciával. És egyszercsak mégis eljött az a pillanat, amikor elég lett a Hit nyújtotta erkölcsi fölényből, annak tudatából, hogy "mi járunk az (egyetlen) igaz úton". És ehelyett választották a "dekadenciát". De egyszerűbben úgy is  mondhatnánk: azt az emberibb, szabadabb életet, amelyik ott volt a szemük előtt, és akárhogy is próbálták elhitetni velük ezt, nem voltak hajlandók negatívumként tekinteni rá. Vajon mindezek fényében tartósan, hosszú távon milyen sikerre számíthat az az ideológia, amelyik (mégha akármennyire is hasonlít számos vonásában hozzá) mégsem vallási alapú, csak valamiféle homályos "magyar útról", "gazdasági szabadságról" és az ezekből  levezethető/endő jogos büszkeségről szól?

katalóguskép a fidesz.hu (!) -ról

És akkor most a másik gondolatról: a diktátorok egyszerre kétségbeesett és beteges ragaszkodásáról az általuk bitorolt hatalomhoz. Kadhafi lépten-nyomon a végóráit élő Ceauşescut juttatja az eszembe (mínusz emberrablás, bár ez sem biztos, csak lehet, hogy a román verzió nem kapott nyilvánosságot). A nép, amelyik változatlanul és határtalanul szereti vezérét, a külföldi (amerikai/magyar) összeesküvés az ország ellen, amelyikkel mindenáron le kell számolni. És persze hogy ez a  leszámolás mindenáron meg is fog történni. És még perszébb, hogy mindezt a diktátor véresen komolyan gondolja. A szó legszorosabb értelmében. De persze ez így csak gondolatpárhuzam volna. Ami ijesztően aktuálissá teszi az az, hogy úgy tűnik, hogy effajta hajlandóság általános azok körében, akik a hatalomhoz az átlagosnál jobban (vulgo: patologikusan) ragaszkodnak. Mostanság pl. arról lehet olvasni-hallani, hogy a Fidesz amiatt kéri számon a szocialistákat, amiért annak idején, 2006-ban nem tanúsítottak kellő erélyt az utcai megmozdulások "kezelése" kapcsán. Azaz nem adtak utasítást éles lőszer használatára a rendfenntartó erőknek. Amivel kapcsolatban nemcsak az a gond, hogy másik kezükkel épp most készítik elő az ún. semmisségi törvényt, meg hogy annak idején épp ŐK vonulásztak fehér szalaggal a túlzott rendőri erőszak elleni tiltakozásul (miközben a jobbos sajtóban nem létező halálos áldozatok keresgélése folyt). Hanem az, hogy most így utólag nyilván csak valami olyasmi lehet igazán ütős érv "Gyurcsány és bandája" ellen, ami tényleg nagyon komoly mulasztás volt, amikor "azok" kormányoztak. Úgy tűnik, a tömegbe lövetés elmaradása ilyesmi a Fidesz szerint.
Nem árt, ha az ember felkészült arra, hogy mire is számíthat, ha majd itt is elég lesz az ócska dumákból, és ennek a tömeg megpróbál majd hangot adni.

A nap képe fontos bejelentésekhez

"Orbán és Társa csomagolástechnika"

Kopirájt

És igen! Megcsináltuk! Már csak a jogtechnikai részletek vannak hátra, de hát egy olyan országban, ahol az uralkodó a hatalmat gyakorló párt java része jogvégzett emberekből áll, és egyébként is olyan kiváló jogászok állnak rendelkezésre, akik egy kampánycsendsértést "osztjónapot"-tal elintéznek, ez nem lehet probléma. Szóval: most már csak a legendásan gazdag arab országokról kell legombolni a jogdíjat, és máris megvan az a szükséges alaptőke, amelyik Hazánk soha nem látott ütemű felemelkedésének az alapfeltétele.

Ha valaki esetleg nem értené, miről van szó, azt kérem, figyelmesen olvassa el ezt a cikket, különösen a felvezető szöveg első mondatát! És most emlékezzünk arra, hogyan interpretálták a kormány képviselői és nyomukban az egész kormányoldali sajtó a médiatörvény kapcsán kialakult összeurópai hangulatot. "Magyarország egy nemzetközi (baloldali) összeesküvés célkeresztjébe került" – hangzott nem is olyan régen. És most szinte szóról szóra ugyanezt a szlogent halljuk vissza az arab világ egyik államának vezető garnitúrájától, és mintha nem olyan régen Mubarak is próbálkozott volna valami hasonlóval. Hála a modern technika vívmányainak, a kép- és hangrögzítő technikáknak, és a sajtófigyelő szolgálatoknak, teljes egyértelműséggel bizonyítható, hogy a fenti, nemzetközi összeesküvéssel való takarózás példálózás a magyar géniusz leleménye, és mint ilyenért, minden további felhasználó köteles érte tekintélyes jogdíjat fizetni. Különösen abban az esetben növekszik extrém méretűre ez a bizonyos summa, ha – mint a fenti esetben is – a szellemi termék felhasználása annak forrás-megnevezése nélkül történik. Márpedig itt erről van szó, ezt még a vak is láthatja. Képzeljük el, hogy micsoda tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz itt, ha az olaj (Bahrein) vagy a turisztika (Tunézia) által hizlalt pénztárcájú arab országok elkezdik utalgatni a minket megillető jogdíjakat!
Persze vigyázni kell velük, mert rendkívül rafináltak ám! Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy elnyomó diktatórikus rendszerek vezetőiként nem átallották felhasználni a világ legdemokratikusabb országának kormánya által kiötlött szlogent!

Szociális hamburgerszavazást!!

Adóalany

Aki csak egy kicsit is konyít a politikához, annak számára tökéletesen világos kell legyen, mi különbözteti meg Magyarország történelmének 2010. április 25-e előtti és utáni szakaszát: míg a históriai sorsfordító nap előtt a gonosz népnyúzó kormány a "pénzbehajtás újabb és újabb módjait" (copyright by Szijjártó Péter) találta ki elvetemültségében és pénzsóvárságában, addig a Nemzeti Együttműködés Rendszerének égisze alatt az országot felvirágoztató testület a jellegzetes magyar leleményesség szép példáit mutatva önfeláldozóan éjjel-nappal dolgozik azon, hogy új és új adónemekkel bírja rá a magyarság ellenségeit (ejtsd: multik-bankok), hogy azok hozzájáruljanak a nemzet felvirágzásához. Ennek a Gazdasági Szabadságharcnak legújabb hajtása a frissen belengetett hamburgeradó tervezete. 

De szépen is cseng az "egészséges életmód" meg a "nagyobb rizikó, több hozzájárulás" szlogenje! Persze a paripa lábikója azért elég jól láthatóan kicsüng... Először is ott, hogy aki egészségtelenül táplálkozik, az eleve rizikót vállal, méghozzá a létező legnagyobbat: saját egészsége és végső soron élete elvesztésének fokozott rizikóját. (Az pedig külön extra ordas képmutatás, hogy azt sugározzuk: az egészséges életmód, a károsanyag-mentes táplálkozás, a bioélelmiszer stb. nem kerül nagyságrendekkel többe, mint az ártalmas, koleszterindús vagy mű kaja. A kettő egyszerűen nincs egy szinten anyagi oldalról, ily módon nem alternatívái egymásnak.[Csak azt érteném, hogy az erősen egészségkárosító pálinka készítésének szabadjára engedése ugyanakkor miért volt hősies-hazafias tett?!]) És hát sajnos egy esetleges biztosító-analógia sem stimmel: mert hiába igaz, hogy a békefenntartóktól vagy az ejtőernyősöktől magasabb biztosítási kvótát szednek be ugyanazért az életbiztosításért, a helyzet az, hogy ott a mérleg másik serpenyőjében is van valami: az egészségkárosodott személy vagy rosszabb esetben az elhunyt kedvezményezettje ellenszolgáltatáshoz, akár milliós nagyságrendű összeghez jut. Míg itt "csak" azt a szolgáltatást kapja, amit amúgyis mindenki megkap, aki TB-t fizet.

És itt jön a legnagyobb probléma. Mert ha megpróbáljuk indokolni, továbbgondolni a hivatalos álláspontot, nagyon érdekes dolog történik. Nézzük csak, mi is marad, ha a pántlikás, nemzetiszínű mázat leszedegetjük! Ha jól olvasom, valami olyasmi: "aki többet – adott esetben akár indokolatlanul sokat – használja az egészségügy szolgáltatásait, az fizessen ezekért a többletekért, vagy ha súlyosabbá vált az állapota, akkor az ezzel járó extra szolgáltatásért." Szép elv? Szép. Igazságos? Igazságos (még ha nem is igazán adó formájában, hiszen ha fentebb azt feltételeztük, hogy mindenkinek szabad választása eldönteni, mit eszik, akkor nem a termék forgalmazóját, hanem annak fogyasztóját illene a költségekkel sújtani.) Ismerős? Ismerős... méghozzá átkozottul ismerős: ez volt ugyanis az egyik alapelve annak az "egészségügyi reform" néven ismert intézkedéssorozatnak, amelyet a 2008. március 9-i ún. "szociális népszavazás"/"alkotmányos népítélet" elsöpört mint vérlázítót és velejéig igazságtalant.

És most erre hivatkozva jön a hamburgeradó... Ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz. Pláne, ha a kettőből az egyik a Fidesz. És még plánébb, ha ő csinálja másodiknak.

Mesés történetek - 5.: Ismeretlen Szókratész-töredék

Ezekben a napokban, amikor az események soha nem látott sűrűségben torlódnak egymásra, olyan történések is elkerülhetik a közérdeklődés fókuszát, amelyek hosszabb távon vagy más konstellációból szemlélve igazi szenzációnak bizonyulhatnak. Hogy konkrét példát is mondjunk: az itthon viharzó filozófus-maffia botránya és az egyiptomi tömegtüntetések hírei között szinte teljesen észrevétlen maradt az a tudományos szenzáció, amelynek a sors fura fintoraként egyébként mindkét fókuszban lévő eseménysorral van kapcsolódási pontja. Az alexandriai könyvtárat ért barbár dúlások következményeként ugyanis - az újólagos leltározás és állományfelmérés során - előkerült egy eddig nem ismert ókori kéziratos tekercs. Erről a szakértők már első pillantásra megállapították, hogy ógörögül íródott, a tüzetesebb vizsgálat pedig azt is kimutatta, hogy az ókor egyik legnagyobb filozófusának, Szókratésznak egy eddig ismeretlen dialógus-töredékéről van szó. Ahogy a többi ilyent, úgy – stílusából  is ítélve – valószínűleg ezt is Platón vetette papírra. Ezt erősíti az is, hogy a többi Platón-íráshoz hasonlóan ez is párbeszédes formában íródott, és Szókratész a tőle megszokott kérdezve tanítós módszer szerint vezeti a beszélgetést. Partnere a kor Athénjának egy közismert alakja, Szüiartosz. Ez az ifjú a rétoriskolák lelkes növendéke volt, de minden erőfeszítése dacára hamar köznevetség tárgyává vált, ugyanis bármilyen témát kapott, mindig ugyanazt a szónoklatot adta elő. Az alábbiakban Szókratész vele folytatott párbeszédének nyersfordítását közöljük.

___________________

Szókratész: Óvjanak az istenek, Szüiartosz! Avass be, milyen újabb feladatra készülsz, hiszen látom, régi és újabb rétorok jeles munkái tornyosulnak előtted.

Szüiartosz: Csodás feladat vár rám, ó, Szókratész! A médiatörvényt kell védelmeznem mindazokkal szemben, akik nem hajlandók elismerni annak kiválóságát.

SZÓ: Jól tudod, Szüiartosz, hogy azt tartom magamról, semmit nem tudok a világról. Beleegyezel-e hát, hogy a magam módján tanuljak tőled, azaz kérdéseket tegyek fel neked mindarról, amit nem értek?
SZÜ: Természetesen, ó, Szókratész, a magam részéről a világon a legjobban azt szeretem, ha kérdeznek tőlem... ó, nagy Zeusz, bárcsak valaha ebből élhetnék majd!!
SZÓ: Nos akkor, Szüiartosz, lássuk csak! Úgy tűnik nékem, hogy minden tudás alapja az, ha tudjuk, miről beszélünk...
SZÜ: Feltétlenül, Szókatész, én szívesen el is mondom neked, hogy mire kell gondolnod.
SZÓ: Inkább kérdeznék, Szüiartosz... Nos, az Akadémosz ligetben őgyelegve, ahogy a grammatikusokat hallgattam, olyasmiket véltem hallani, hogy az ilyen szavakat, mint "médiatörvény" összetett szónak szokás nevezni. Bizonyára egyetértesz velem Szüiartosz, hogy az ilyen bonyolult dolgok jelentését úgy érthetjük meg a lehető legalaposabban, ha tüzetesen, részenként vizsgáljuk meg azokat. Ezért hát először arra kérnélek, világítsd meg számomra a "média" jelentését!
SZÜ: Könnyűt kérsz, Szókratész, ezt minden athéni polgár tudja, sőt még a fiatalok is, akik a Balkán nyugati részére járnak szórakozni éjszakánként. Média mindaz, ami híreket közöl a polgárok széles tömegeivel.
SZÓ: Jól gondolom-e hát Szüiartosz, hogy bármiféle Athénbe érkező hír eme törvény hatálya alá tartozna, jöjjön az akár kengyelfutók révén, hivatalos levélben vagy Hermész sugallatként?
SZÜ: Bizony jól, Szókratész, magam sem mondhattam volna különbül.
SZÓ: Lássuk tehát tovább! El tudnád-e nekem magyarázni, Szüiartosz, mit kell az alatt a szó alatt értenem, hogy "törvény"?

SZÜ: Gúnyolódsz velem, Szókratész? Ennyire egyértelmű és közismert dolgokról sem volna fogalmad?
SZÓ: Én azt állítom, hogy nincsen. Világítsd meg hát számomra ennek a fogalomnak a tartalmát!
SZÜ: Nos, törvénynek nevezzük azokat az előírásokat, amelyek a polgárok életét szabályozzák annak érdekében, hogy minél jobban érvényesüljön a köz érdeke.
SZÓ: Érdekes gondolat... és meg tudnád mondani Szüiartosz, mi indokolja a törvények létét, miért van rájuk szükség?
SZÜ: Nos Szókratész, erre is könnyű a válasz, még ha még oly szomorú is: az embert az istenek gyarlónak alkották. Mindig csak saját érdekét figyelné mindenki, és így a köz érdekét semmibe véve cselekedne minduntalan. A törvények azonban kordában tartják az ember gyengeségből eredő bűnös hajlamait.
SZÓ: Ez valóban kiváló dolog, Szüiartosz. Azt mondd meg nekem még, hogy vajon a törvény mindenkire egyformán vonatkozik? Nem lehetséges-e, hogy az erős kivonja magát a törvény alól, és önkényével sújtja a gyengéket?

"Ott fönt ilyen médiatörvényt hoztak? Hol az a méregpohár?!"

SZÜ: Látszik, hogy nem értesz a politika magasabb szempontjaihoz, Szókratész! A jó törvény éppen hogy megvédi a gyengét, kiteljesíti annak jogait, és korlátozza az erőset, akinek túl sok hatalom lenne a kezében.
SZÓ: Lássuk, fordítva megállja-e ez a helyét! Mondhatjuk-e tehát azt, hogy az a jó törvény, amelyik korlátozza az önkényt, és védi a kiszolgáltatottat?
SZÜ: Természetesen, Szókratész, látom, kezded érteni már...
SZÓ: Azért engedd meg nekem fiatal barátom hogy tovább kérdezzek! Szeretnék segedelmeddel ebben a tárgyban a lehetséges minél tökéletesebb tudáshoz eljutni. Lássuk tehát tovább... Azt állítottad, hogy az általad "médiatörvény"-nek nevezett szöveg védelemre, a te védelmedre szorul.
SZÜ: Sajnos igen, ez az igazság.
SZÓ: Akkor sajnos valamit biztos nem jól értettem. Hiszen mindabból, amit az imént okulásomra elmondtál, világosan következik, hogy a jó törvény nem szorulhat védelemre, hiszen mindenki jogát védi. Vagy a zsarnokoskodni kész erősekkel szemben kellene megvédened ezt a jogi konstrukciót? Esetleg  - ne adják az istenek! - mindez azt jelentené, hogy amit védeni készülsz, a médiatörvény nem jó törvény?
SZÜ: Dehogyisnem jó! Sőt, minden törvények legjobbika!! Éppen hogy megvédi a gyengéket... hiszen mint saját szemeddel is láthatod írva vagyon, hogy semmilyen személyt, kisebbséget és többséget nem szabad  megsérteni.
SZÓ: Én csak egy szegény, tudatlan filozófus vagyok, Szüiartosz, így hát sok mindent nem értek, ahogy azt szoktam is mesélni. Magyarázd meg hát nekem, hogy lehetséges az, hogy egy hír, amelyik a valóságról szól, bárkit sérteni legyen képes! És ha ez így is volna, ha a hír képes lenne bántást okozni, akkor magyarázd meg nekem a következőt:  hogy lehet egyszerre megfelelni a személyek, a kisebb csoportok és a többség érdekeinek?
SZÜ: Nem teljesen értem a kérdésedet, ó Szókratész.
SZÓ: Biztos én kérdeztem rosszul. Lássuk akkor a te esetedet! Te Szüiartosz vagy, és megvannak a magad céljai és érdekei. Igen ám, de közben a rétoriskola növendéke is vagy. És persze jeles tagja vagy a Phüdész-nek, a narancskereskedők céhének is. Athéniként szemben állsz a lakedaimóniakkal, de tudod, hogy mind hellének vagyunk. És tudod, hogy minden ember Zeusz atya gyermeke. Így gondolod-e te is?
SZÜ: Okvetlenül, Szókratész.
SZÓ: Nos hát, mondd meg nékem hitedre Szüiartosz: ha egy athéni polgár valami olyat mond, amely sérti a narancsos céh érdekeit, vajon a többség érdekét sérti-e?
SZÜ: Természetesen igen.
SZÓ: Akkor most kettőt is kérdeznék. A te "médiatörvényed" szerint vajon ennek az athéninak nem járna-e védelem mint valamely kisebbség képviselőjének? És másrészről: vajon nem lehetséges-e, hogy ez az athéni polgár ugyan a Phüdész érdekei ellen beszél, de ugyanakkor a többség, minden hellén érdekét képviseli??
SZÜ: Ööö...igen, de...
SZÓ: Nos, Szüiartosz, mi a válaszod? Hogy lehet ezeket a kérdéseket megválaszolni, hogy oldhatók fel ezek a dilemmák?
SZÜ: Látod, Szókratész, nem hiába mondtam neked, hogy ez a törvény egy remekmű!!! Az ilyen esetekre is gondolt, aki kiötlötte. A Média Hatóság pont arra való, hogy ilyen estekben döntsön.
SZÓ: Ó, ez valóban nagyszerű! És mondd csak, Szüiartosz, az Athénban elfogadott sorsolásos módszerek közül vajon melyikkel választják ki eme remek testület tagjait?
SZÜ: Annál sokkal felelősségteljesebb és bonyolultabb feladat ez, hogy akár a sors szeszélyére, akár holmi marakodó polgárok hadára bízzuk benne a döntést. A Phüdész átvállalta ennek a hatalmas kihívásnak a terhét.
SZÓ: Értelek, Szüíartosz. És mondd csak, a csodás médiatörvényed hogyan szabályozza eme hatóságot, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal?
SZÜ: De Szókratész, miért kéne őket szabályozni? Hiszen ezek mind kiváló emberek, hozzáértésük legendás.
SZÓ: Ifjú barátom, vajon nem te magad mondtad-é beszélgetésünk elején, hogy a törvények feladata az, hogy szabályozzák és kordában tartsák a minden emberre jellemző gyarlóságokat? És hogy enélkül nem törvény a törvény, vagy csak annak halovány utánzata csupán?
SZÜ: De...de...de... ööö.... izé.....
___________________________
A kézirat itt megszakad. Bár a kutatások még csak az első lépéseknél tartanak, a szakértők egyetérteni látszanak abban, hogy ez a beszélgetés valószínűleg egyike Szókratész utolsó dialógusainak. Több filozófiatörténész még arra is hajlik, hogy azt állítsa: a fentebbi beszélgetés közvetlen kiváltó oka volt annak a pernek, melynek ítéletében Szókratészt istentelenség vádjával a méregpohár kiivására kötelezték.
 

Ki a hülye?

Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye: én vagy te?

(Gyermekmondóka)

Annak idején a forradalom és Napóleon után visszatért Bourbonokról tartotta a rosszmájú francia mondás, hogy  "semmit nem tanultak és semmit nem felejtettek". Az érdemdús francia uralkodócsalád ráadásul a fenti hibának ama minősített esetét követte el, amikor saját hibájából sem volt képes tanulni. Azt meg tudjuk, hogy az ilyenre már szó sincs a bölcs népi mondásokban. Mert ugye az okos máséból, a hülye sajátjából...

Tarlós István, akinek személye révén Budapest végre ismét a Nemzet Fővárosa lett, most egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy hasonlatossá váljon a francia uralkodókhoz. No nem azért, mivel kék vér folyna az ereiben, sokkal inkább azért mert ő maga is kevés tanulási hajlandóságot látszik mutatni.
Már az is érdekes kérdéseket vet fel a hatalom tényleges birtoklásáról, ha egy főpolgármester-helyettes fejében egyáltalán megfordul, hogy hivatali elöljárója távollétében kórház-igazgatókat szólít fel lemondásra (nem kirúgja őket, mert az antihumánus volna, ugyebár...). De a legérdekesebb, hogy az ez után következő fejlemények még többet mondanak: Tarlós ugyanis úgy nyilatkozott, hogy nemcsak hogy nem mozdítja el  beosztottját, de mégcsak  nem is kezdeményez eljárást ellene. (Amiből vagy az következik, hogy a helyettes eleve nem követett el szabálytalanságot [de akkor miért kellett leállítani??], vagy szabálytalan volt ugyan, de valamiért mégis meg kell úsznia a dolgot.) Az pedig, hogy Tarlós hogy "indokolt": "azért nem rúgom, ki, mert nem vagyok hülye", mindennél többet mond. Nagyjából annyit, hogy az állampolgárra semmi nem tartozik, és aki beszopta, hogy itt most más lesz: világos, háttéralkuktól, mutyiktól mentes, átlátható, elvszerű kormányzás, az hülye volt, nem volt képes tanulni a korábbi idők hibáiból.
Akárcsak Tarlós és pártja.

Fiat lux!

“Elkezdtem tárogatózni tanulni, napi fél órát tárogatózom, görög nyelvleckéket veszek, és karácsonyra egy tangóharmonikát kértem”

(Schmitt Pál)

"Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót"

(Kossuth Lajos)

"Kis biciklim előhozzák,/Előhozzák,/Előhozzák,/Úgy járom a mező hosszát."
(az index.hu képe)

Sokszor, sokféle alkalomból éreztem, hogy a ma Magyarországon "konzervatívnak/jobboldalinak" nevezett tábor egy-egy prominens személyiségének megnyilatkozásai nemcsak, hogy zavarba hoznak, hanem egyenesen allergiás tünetekkel járnak: bőrirritációt, viszketést, egyes durvább esetekben még akár kiütéseket is okozhatnak. Mindezidáig azonban nem voltam tisztában ennek a jelenségnek az okával. Most azonban Schmitt Pál – tökéletesen megfelelve a saját maga által kiválasztott "emberek embere"-i hivatásának – végre feltár(ogat)ta a teljes igazságot e tárgyban. Az index tudósításának olvastán végre rádöbbentem a teljes valóságra: a helyzet az, hogy aki ma Magyarországon "konzervatív" politikusként határozza meg önmagát, az előbb-utóbb eljut oda, hogy felismeri saját kiválóságát. A dolog veleje szempontjából mindegy is, hogy komolyan hisz ebben, vagy csak úgy csinál, mintha: ugyanis mindkét esetben az a következtetés adódik, hogy ezt a kiválóságot, a kiemelkedő képességek eme csodás tárházát, amit az illető képvisel közkinccsé és követendő példává KELL tenni. (Hiszen az öntudatos konzervatív tisztában van saját kiválóságával és rendkívüliségével. Vagy azért, mert mondták neki, vagy mert eleve tudja.)
A baj nem is itt van, hanem ott, ha a kiválóság személyes példája annyira erős, hogy azt mindenkinek követnie kell, és ezt lépten-nyomon nagydobra is kell verni. Ez a jelenség pedig akkor válik extra módon irritálóvá, amikor az adott személy nemcsak hogy saját üdvözüléshez vezető útját tekinti kizárólagosnak, hanem ha ezt ráadásul neofitaként, frissen betértként teszi. "Igaz, hogy jómagam 40-50 évig masszívan komancs voltam, de egyszer csak ráébredtem, milyen klassz dolog templomba járni, bocskait hordani, és minden elém tett papírt aláírni." - üzeni nekünk Schmitt Pál. (És korábban Hoffmann Rózsa is ugyanígy coming outolt saját megtérése kapcsán.) És mindennek a legcsúcsa, hogy ha ilyen friss üdvözült mindezek tetejébe azt várja el a lakosság 100%-ától, hogy ők viszont rögvest 0 éves (vagy hogy megmaradjunk az adott szellemiség keretei közt: mínusz 9 hónapos) koruktól ezen az úton járjanak, és ha nem, akkor a szelídség erejével pofozzuk őket oda.
Az pedig már csak hab a tortán, ha valaki mindezt még idióta leckéztetés keretében is vezeti elő: a több mint háromszor fiatalabb diákoknak azzal dicsekszik, hogy ő több nyelvet tud (nyilván némileg több ideje volt tanulni, nem?), meg hogy milyen hangszeren fog majd tanulni játszani...
Aligha tévedünk, hogy ha azt gondoljuk: ennek az avítt, begyöpösödött szemléletnek ennél jobb ellenpropagandája nem nagyon létezhet.
Pali bácsi, köszönjük!

Mesés történetek - 4.: III. Richárd (Színikritika)

Célja az uralkodás, s ő nem tekinti az utat hozzá, csak a célt; ehhez oly vidáman, oly jókedvvel megy, mintha illatos virágokon járna, nem pedig áldozatainak holttestein. Minden összehúzott szemöldöknél, minden szikrázó szemnél, minden fogcsikorgatásnál borzasztóbb e jókedv, e vidámság, e humor; a tenger mosolya ez, mely halkan ringatózva játszik a napsugarakkal, mig rajta összetört hajók romjai tévedeznek."    

(Petőfi Sándor színikritikája a III.Richárdról, a címszereplő jellemzése)

"Alattomos volt és hallgatag, mély képmutató, mozdulataiban alázatos, szívében kevély, külsőleg bizalmas, hol bensőleg gyűlölt, mindig kész megcsókolni azt, kit megölni szándékozott; kíméletlen és kegyetlen, nem mindig rossz akaratból, hanem gyakran becsvágyból, céljának elérése végett; barát és ellenség egyforma volt rá nézve, hol hasznáról volt szó, és nem kímélte életét egy embernek sem, aki útjában állt" 

(Holinshed Cronicle,III.Richárd jellemzése )

[Az English Nation (Angol Nemzet) napilap aláírás nélküli színikritikája  az 1592-es évfolyamból.]

Tegnap este került bemutatásra a Földgömb Színházban* az ifjú és ígéretes drámaszerző, Rázzdárdát Vilmos úr királydrámája, a III. Richárd. Az előadást nézve bebizonyosult, hogy Stratford ifjú szülötte az angol drámaírás egyik legnagyobb ígérete, és rohamléptekkel fejlődik. Új darabja nemzetünk történelmének kevéssé dicső – vagy legyünk őszinték: egyik legszégyenteljesebb – időszakában, a Rózsák háborújának idején játszódik. A darab címszereplője, Richárd király még ebben a csúf időszakból is kitűnik gátlástalan hatalomvágyával: a trón felé vezető útját holttestek szegélyezik, válogatás nélkül eltakarít és lelkiismeret nélküli talpnyalóival eltakaríttat mindenkit, aki közte és az olyannyira vágyott Hatalom közt áll. Ebben a hajszában minden emberi vonást levetkőzik: nem számítanak neki még a legszentebb kapcsolatok sem. Ezt nagyon szépen illusztrálja a darab egyik csúcsjelenete: III. Richárd a köztudomásúlag általa legyilkolt előző király holtteste mellett vall "szerelmet" Lady Annának, az özvegy királynénak, aki ily módon magát az országot jeleníti meg. És az özvegy – holott tudván tudja, hogy férjének gyilkosával áll szemben, végül mégis a kezét nyújtja neki. Richárdnak ezt a gátlástalan törtetését könnyű megmagyarázni: lelki torzulása testének torzulására vezethető vissza. Nagy erejű, míves jambusokban megírt monológja (mellyel ismét remeket alkotott Avon fiatal reménysége) is erről tanúskodik: Richárd számot vet eredendő versenyhátrányával, a rút, sőt torz külsővel és eldönti, hogy nemcsak púpos létére, hanem éppen púpossága ellenére mégiscsak király lesz. Az eredendő torz külső mellé így társul a teljesen tudatosan felvállalt belső, lelki torzulás – ahogy azt a címszereplő nagy erejű monológja is mutatja. A III. Richárd felfogható úgy is, mint annak a története, hogy ez a törekvés hogyan győzi le saját gazdáját — az a tudat, hogy a királyi cím elérésének minden áron meg kell valósulnia egyenesen hozza azt a konklúziót, hogy ennek fejében minden ár meg is engedhető. A tragikus bukás azonban nem abban nyilvánul meg, hogy a célt mégsem sikerül elérnie a trónra törekvőnek. Hiszen ugyan mi állhatna útjába annak, aki válogatás nélkül öl és ölet nemesurat és tisztviselőt, testvért és kiskorú unokaöcsöket? Ember pedig mindig akad, hiszen a fényes jövő elérése fényes ígéreteket is jelent. Igen, az igazi tragédia nem is a trónig vezető útban magában rejlik, bár ahogy említettük, az is elég félelmetes, sőt visszataszító. A ténylegesen nagy probléma a hatalom birtoklásában és annak "hogyan?" kérdésében van. Amikorra az egykori Glosterből III. Richárd válik, elfogy a motiváló erő. A király már nem törekedhet sehová;  az aljas söpredékre, amellyel magát körülvette már nincs szüksége, hiszen minden kétséget kizáróan, egyértelműen ő az ország ura, nincs már kit (és főleg: miért) megölni, kivégezni, kicsinálni. Akire-amire most viszont szüksége volna, azokat épp ő maga számolta fel: eltakarított mindenkit az útból, nincs már tekintély, nincs olyan ember, aki igazi autoritás volna – arctalan, kicserélhető emberek tömege veszi körül. De a véres úton, amely idáig vezetett Richárd kérlelhetetlen következetességgel felszámolta azt is, ami egy birodalmat összetarthatott volna: a tiszteletet, az istenfélelmet és úgy általában minden emberi-erkölcsi meggondolást. Ha került ezek helyébe bármi is, akkor az csak a féktelen önzés és az önérdek keresése lehet — épp a trónra lépett új király, III. Richárd példája nyomán. 
Ezt mutatja meg mindennél ékesebben a királydráma másik csúcspontja és egyben zárójelenete: a vesztett csata után a király a csatatéren állva lóért könyörög, hogy puszta életét mentse. (Hiszen minden, amiért mindent odaadott immár elveszett.) Csakhogy – ahogy láttuk – épp azokat a dolgokat sikerült eltüntetnie a világból, amelyek nyomán ez a felajánlás megtörténhetne: mindenki megtanulta immár a leckét: a saját érdek az első. Richárd megbukott. Rázzdárdát Vilmos csillaga pedig tovább emelkedik.
_________________


Jómagam az egész szerkesztőség nevében beszélve vissza kell utasítsak minden olyan erőltetett és teljesen művi párhuzamot, amely jelenlegi uralkodónk tökéletes és erkölcsös hatalma, valamint a darabban leírt zsarnoki uralom közé egyesek vonni kívánnának. Tisztában vagyunk azzal, hogy Királynőnk mindent látó szemei észlelik ezt, és Őfelsége – akinek hatalom és bölcsesség adatott ítélkezni az irodalom minden alkotása felett – tisztában is van ezzel. De akadhatnak járatlanok, akik nem látnak a dolgok mélyére, őket kötelességünk útba igazítani.

(A főszerkesztő megjegyzése a cikkhez)

*Igen, tudom a Globe csak a századforduló tájékán épült fel, de így szebb volt.... 

Most...

1. Köszönjük, Viktor!

Kérjetek és meghallgattatik!

Valljuk meg, az Európai Parlament eddig nem számított túl izgalmas helynek. Pártvezérek által süllyesztőbe rakott feltörekvő karrieristák, kiöregedett egykori élharcosok, európai hatókörről álmodozó ifjú idealisták valamint népük elől tudatosan vagy ösztönösen ide menekülő gyakorló elmebeteg szélsőségesek morzsolgatták a strasbourgi ülésteremben az eurodiplomaták szürke hétköz- és ünnepnapjait. Erőteljesen táplálva mindezzel az egyébként is egyre virulensebb euroszkepticizmust. A helyzet teljesen reménytelennek látszott, az a  veszély fenyegetett, hogy egész Strasbourgot méteres vastagságban belepi az unalom szürke pora. Ám ebben a válságos helyzetben elérkezett a történelmi Változás: 2011. január 19-én a keleti szél szárnyán megérkezett Orbán Viktor, hogy meggyőzze az EP képviselőit a magyar médiatörvény nagyszerűségéről.  Ma már azonban tudjuk, hogy mindez az EU soros elnöki tisztét nem régen átvett Magyarország ifjú, tetterős miniszterelnökének zseniális húzása volt annak érdekében, hogy új életet leheljen a haldokló intézménybe. És nem is volt hiábavaló ez a törekvés! A kornyadozó ülésterem hirtelen új életre támadt, és ami még döbbenetesebb: egészen úgy kezdett el festeni, mintha ez tényleg egy parlamenti ülés volna: demonstrative tiltakozó képviselők, parázs viták, válaszok és viszontválaszok, minden volt itt.
Dehogy volt itt valaha is szó a sajtó kontrolljáról, blogregisztrációról, milliós bírságokról!!! Sőt, én biztos vagyok benne, hogy Szalai Annamária nem is létezik, csak valami kormányközeli kézműves rakta össze azt a bábut, amit ilyen néven szoktak fényképezni. (Ezt a figura esztétikai jellemzői is igazolják!) Miniszterelnökünk csak addig tartja már fenn ezt az egész rettenetesen ostoba hercehurcát (az a fránya Szijjártó-gyerek majdnem lelőtte a poént, váltig azt hangoztatta, hogy ez nem is igaz, ez tulajdonképpen a legdemokratikusabb folyamat — hogy lehet szóvivő az ilyen, aki nem tudja tartani a száját, és kifecsegi az államtitkokat??!); csak addig vár, amíg további jószolgálatként a nehézkes EU-s bürokráciát is gyorsabbb cselekvésre sikerül bírnia azzal, hogy mihamarabb összeállíttatja velük azokat a pontokat, amelyeket kifogásolnak a "médiatörvényben", amelyik persze nem is létezik.
Utána pedig már nincs más hátra, mint közölni az EU-val, az egész világgal, hogy mindez csak jól sikerült tréfa média(!!)hack volt, hogy mozgásba hozza az öreg kontinens elaggott, túlbürokratizálódott adminisztratív gépezetét. És persze bezsebelni a hálálkodásokat:
– Köszönjük, Viktor!

2. Vörös iszap és Éjszakai Zaj Élet

"Csak szépen, rendezetten tessenek bevonulni a diszkóba!"

Valahol, egy korábban soha nem hallott nevű magyar falu mellett  összeroskad egy veszélyeshulladék-tároló fala, és mérgező iszap áradata önti el a települést és környékét emberi életeket követelve és felmérhetetlen károkat okozva.
Az ország fővárosában, annak is a kellős közepén egy szórakozóhely – más által szervezett – éjszakai rendezvényén a hatalmas tömegben kialakult pánikszerű tolakodás-lökdösődés közepette
Látszatra nincs sok közös a két dologban, de ha jobban megnézzük, jócskán lehet találni olyasmiket, amelyek mindkét esetben nagyon nagy mértékben hozzájárultak ezeknek a tragikus eseményeknek a bekövetkezéséhez. Ilyen az emberi figyelmetlenség, nemtörődömség, az előírások figyelmen kívül hagyása és a felelősség (át)hárítása. Most mégsem ezekről lesz szó, hanem arról, hogy milyen kísértetiesen hasonló és meggyőződésem szerint totálisan elhibázott reakciókat adott a magyar kormány mindkét esetben. (A vörösiszap-katasztrófáról itt olvasható nagyon színvonalas tényfeltáró írás ;-), a West Balkánban történtekről írtak közül pedig a jelen írás szempontjából két legrelevánsabb poszt itt és itt.)
Visszaemlékezve az októberi történésekre: a kormány legelső reakciója nem az okok keresése volt, hanem annak szinte azonnali deklarációja, hogy emberi mulasztásról van szó. Az oligarchák sűrű, cseppet sem pozitív szövegkörnyezetben való emlegetése pedig cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy a felelősöket "természetesen" nem a környezetvédelmi hatóságok jócskán benarancsosodott vezetőiben, fogják megtalálni.
Így is lett: a MAL "állami irányítás alá vonása" a kirendelt kormánybiztos odahelyezésével nyitotta a sort. (Mely kormánybiztos még jónak látta azért is kukoricára térdepeltetni a gonosz oligarchákat, amiért önhatalmúlag kártérítést mertek ajánlani a károsultaknak. Mellesleg: hallott bárki bármit a MAL állami felügyeletének megszüntetéséről??? És ha nem: most, jelen pillanatban mi indokolja egy magáncég ilyen tartós állami "használatát"?) Volt még aztán itt szó garantált állami kártérítésről, Makovecz által tervezett pöpec kis új otthonokról, géppisztolyos rendőrökről (ezekre nyilván szükség is volt, sajnos...) — azaz szinte minden olyasmiről, amit az újdonatúj vezetés saját kifele sugározni óhajtott önképének megfelelt. Erő, rendpártiság, a kisember védelme a gonosz magántőkétől és persze (szinte) korlátlan állami gondoskodás (legalábbis a szavak szintjén. Nem (nagyon esett szó ártalmatlanításról, a probléma jövőbeli kezeléséről, a felelősségek-jogkörök világossá tételéről.
Természetesen a West Balkán élére aligha  fognak kormánybiztost kinevezni – már csak azért sem, mert a hírek szerint a hely (ellentétben a MAL-lal) veszteségesen működött. Ilyen esetekben egy erőskezű adminisztrációtól a bezárás lehetne/lesz az adekvát válasz. De nem is ez a rész az,a mi igazán érdekes. Hanem az, hogy valami titokzatos okból – mert az, hogy a három áldozat közül egy szervezetében találtak kábítószer-nyomokat azért elég kevés, pláne, ha a kétharmados többséget nézzük – megszigorítják a rendőrsági razziákat a szórakozóhelyeken.
Erősek vagyunk, képesek vagyunk olyan válaszokat adni, amelyek ezt az erőt és tettrekészségünket sugározzák — utólag.
(Update 01.22.: az index tudósítása szerint szigorú rendvédelmi szerveink máris érdemi intézkedéseket foganatosítottak, ahogy fentebb meg is jósoltam... azt szeretem ebben az országban, hogy ilyen könnyű vátesznek lenni.)