Adósságfüggő szükségállapot

http://anzix.blog.hu/2011/03/31/adossagfuggo_szuksegallapot

Szolgálati közlemény:

Tisztelt Olvasóközönség!

ettől a poszttól kezdődően egy remélhetőleg hosszú és sikeres együttműködés veszi kezdetét az Anzix blog kollektívájával. Ebből adódóan egyik-másik bejegyzésünk ott lesz fellelhető és olvasható. Természetesen ott is számítok szíves érdeklődésetekre - érdeklődésükre!

Álamfő a Liszt Ferencen

(szakmai kérdések kezelése a Magyarországban*)

Egy, a diszgráfiával immár titkolhatatlanul hősies, de reménytelen küzdelmet vívó magas közjogi méltóság bejegyez pár kusza írásképű sort egy határszéli csárda vendégkönyvébe. Egy szakemberekből álló bizottság alapos szakmai érvekkel alátámasztva (és mellesleg a hatalomban lévő kormánypárt ideológiai alapvetéseinek tökéletesen megfelelően a "nemzeti értékek" és a "hagyományok őrzése" jegyében) olyan döntést hoz, hogy a budapesti repülőtér nevében maradjon meg a "Ferihegy" földrajzi elnevezés (is). A kormány – amely kikérte az ebben illetékes bizottság döntését  – azonban homlokegyenest ellenkező elhatározásra jut. (Most arról ne is beszéljünk, hogy jó ötlet-e egy magyarul szinte egyáltalán nem beszélő emberről elnevezni egy nemzeti repteret, ráadásul azzal az indokkal, hogy idén 200 éve született — na és mi lesz jövőre?? Hiszen előbb-utóbb mindenkinek eljön a 200 éves jubileuma...)

E két látszólag egyáltalán össze nem függő történés valahol mégis egyazon dologhoz tartozik, pontosabban annak két oldalát mutatja meg. Nevezetesen azt, hogy hogy viszonyul kormányunk a problémák szakértelemmel való kezelésének kérdéséhez. Alapkiindulásként azt a pontot kell tekintenünk, amikor a régi rossz, avítt világban az egyes szakmai kérdésekben — eléggé el nem ítélhető módon — azok az emberek  (vulgo: szakértők) döntöttek, akik magas szinten értetettek az adott szakterülethez. Ezek az emberek eléggé el nem ítélhető módon abban az ideológiailag fejletlen állapotban leledzettek, hogy azt képzelték: a szakkérdés attól szakkérdés, hogy csakis szakmai érvek alapján lehet benne dönteni. Ennek a teljesen félresiklott és hamis gyakorlatnak vet most véget a fülkeforradalmi  kormány. Az üzenet persze teljesen világos: a politika szempontjai mindenek előtt valóak, még akár az egzakt szempontok által meghatározott tudományos álláspontot is felülírhatják. És miután a tudósok fafejű, akadékoskodó népség, akik sosem szűnnek meg holmi "tudományos igazság"-ról karattyolni, ezért ezt a kérdéskört ideje volt végleg rendezni: a kormány ex cathedra kinyilatkoztatta, hogy ezekben a kérdésekben (is) ő maga  legfelsőbb fórum. Már persze, ha az ügyhöz "kiemelt közérdek" fűződik. Aminek meglétét pedig – mint a Magyarország legmagasabb fóruma – nyilvánvalóan a kormány hivatott megállapítani. De persze van más baj is ezzel a tudós-népséggel: a szakkérdésekkel való foglalkozás során rákaptak az olyan felesleges és teljességgel luxusnak számító tevékenységekre, mint a gondolkozás. (Amelynek, mondanom sem kell, olyan lehetséges kártékony kihatásai is akadhatnak, mint a kormányétól eltérő véleményekre jutás.) Ezt megelőzendő, preventív jelleggel a legcélszerűbb eltántorítani az ún. "értelmiséget" a gondolkozástól, vagy legalábbis a gondolkozását a konkrét egzisztenciális problémák felé ("miből fogok ezentúl megélni?") terelni.
De hogy mi köze van mindehhez Schmitt Pál álamfőnek? Látszólag semmi, valójában azonban nagyon is sok: ő testesíti meg azt a végállomást, ahova a fent vázolt folyamat vezet: amikor már csak a lojalitás, a kormányközeliség és a bólogató-üzemmód minél tökéletesebb végrehajtása számít, akkor fel fognak tűnni az Álamfőhöz hasonló alakok az élet minden területén, és miután nem lesz kontroll, ők válnak normává. 

*Blogunk igyekszik haladni a korral, sőt ahol lehet, kissé elébe is megy a jövőnek: most például a készülő Alkotmány szellemében a régi, elavult "Magyar Köztársaság" megnevezés helyett a hagyományos, az új, a hagyományok alapján álló új megnevezést, a "Magyarország"-ot próbáljuk meg népszerűsíteni a magunk szerény módján.

"Három"

(Az MSzP-ről)

Mottó 1.: "A lord hazatér klubjából, és lelkesen e szavakkal fordul inasához:

— Jean, ma egy nagyszerű új játékot tanultam! Ketten játsszák, mindketten mondanak egy számot. Aki a nagyobbat mondja, az nyer.  Próbáljuk ki, mondjon egy számot!

— Négy!

— Három! ... Maga nyert, Jean."
(Nagyon régi és fa Jean-vicc)


Mottó 2.: "Az ötöst szádra ne vedd!"
(Monty Python: Gyalog-galopp)

a cafepress.com képe

Őszintén szólva engem annak idején már az is irritált, (a)hogy az MSzP kitalálta magának Gyurcsány Ferencet, mint egyfajta "vörös" Orbán Viktort. Ellenérzésem legfőbb oka — magával a stílussal szemben viseltetett alapvető ellenérzéseimen túl — az volt, hogy úgy véltem: egy pártnak, ha markánsan meg szeretné különböztetni magát a vetélytársaktól, nemcsak a napi politika deklarációiban kell(ene) megmutatnia különállását, hanem az sem ártana, ha minden tekintetben saját, önálló arculata volna. Így pl. a nagyhangú vezér karaktere ugyan megfelelhet egy erősen populista beütésű "jobboldali" pártnak, de mindenképpen alkalmatlan egy magát görcsösen modern demokratikus baloldaliként beállítani akaró politikai erőnek. Akkor néhány pillanatra úgy tűnt, hogy nincs igazam: mint ahogy a géppisztolyt is lehet jó és rossz célra használni, ezért önmagában dőreség volna "ártalmas"-nak bélyegezni; ugyanúgy Gyurcsány is mintha másra kezdte volna használni a "nagyhangúsággal a határozottság és céltudatosság benyomását kelteni" fegyverét. A modern, nyugatorientált demokrácia, a polgárosodás eszményei egészen vállalható célkitűzésnek tűntek. Csakhogy, mint annyiszor, a fegyver most is meghatározta viselője viselkedését. A vállalható célok idővel eltűntek, elkoptak, és maradt a nagyhangú tahó figurája, aki azonban még ebben a szocialista pártban is stílusidegen volt.
És mint már annyiszor, a történelem most is ismételni látszik önmagát: úgy tűnik az a tény, hogy a Fidesz hatalomra került, és akkora többséggel, ahogy ez megtörtént, mintha utólag is hitelesítené az MSzP számára a 2002 és 2010 közötti ellenzéki politizálást. Ők  maguk is erre az útra lépnek. Bárhogy is mond "négy"-et a Fidesz: tesz olyan lépéseket, amelyek semmilyen módon nem egyeztethetők össze semmilyen civilizált normával, az MSzP erre lépten-nyomon csak "hármat" képes válaszolni. Azaz mindazt, amit  8 év alatt megtanulni vélt: nagy hangon az emberek, (vagy bizonyos társadalmi csoportok) jogfosztásáról, megszorításokról, pénzbehajtásról lehet csak hallani tőlük. És szemmel láthatóan nekik hiányzik legkevésbé az, hogy mást is tudjanak mondani. Hogy annak idején nem sikerült eljutniuk oda, ahova Gyurcsánnyal talán eljuthattak volna, így most nem tudnak logikus, kiérlelt józan alapokon állva "öt"-öt mondani. Pedig volna rá lehetőség bőven. Annál jobban csak igény.

Gyönyörű képességünk, a Rend

a wssz.hu képe

Aligha van még egy olyan fogalom a második Orbán-kormány retorikájában, amelyik annyira kiemelt és közben sokoldalú értelmezésű szerepet kapott, mint a "Rend". Kezdve onnan, hogy "két héten belül rend lesz", egész odáig, hogy "felszaporodott a bűn". Ez utóbbi megnyilvánulásból (bár közvetetten az előbbiből is) már az is látszik, hogy a Rend a bűn, a törvénytelenség ellentétpárjaként jelenik meg ebben az értelmezésben, nem pedig egyfajta rendezettségként, világosan meghatározott struktúraként. Akárhány olyan eseményt vizsgálunk meg, amelyik a Fidesz-kormány hivatalba lépése óta történt és nagyobb közérdeklődést váltott ki, a hatalom reakcióját minden esetben ugyanúgy írhatjuk le: annak kommunikálása, hogy nagyobb szigorra/RENDre van szükség, és azt az esemény kapcsán létrehozandó eseti/vizsgáló/rendkívüli bizottság majd ki is dolgozza, hogy miképpen. Ez a séma, akár a vörösiszap-katasztrófára, akár a West Balkán-tragédiára, akár a hajléktalanok "eltüntetésére" gondolunk. Ezt a szinte feltételes reflexként működő reakciót nem nehéz visszavezetni egyfajta frusztrációra: "Mi vagyunk hatalmon, és a dolgok ennek ellenére nem alakulnak a lehető legjobban, 100%-osan úgy, ahogy mi szeretnénk???!? Majd mi megmutatjuk, ki a legény a gáton, kinek van 2/3-a, és csinálunk olyan REND-et, hogy mindenki arról koldul!!" És az, hogy nem sikerül belátni, hogy egy ilyenfajta "rendteremtés" éppenséggel hogy nem  erőt és nem bármiféle koncepciót sugároz, hanem éppen a kapkodás jele, és maximum a stukkert átmenetileg birtokló prosztó habitusát idézi csak fel, még mindig csak a kisebbik baj. Kormányunk nem a "rendetlenség" kiváltó okait akarja megszüntetni, az ahhoz vezető folyamatokat megváltoztatni, hanem a meglévő helyzetet akarja szigorú keretek közé zárni. Más szóval a működés rendje helyett a temető rendjét óhajtja. Illetve óhajtaná.
A dolog azonban még siralmasabban áll. A helyzet az, hogy minden jel szerint nem is annyira ez a merev, mindenhova korlátokat állító rend, hanem sokkal inkább a rend látszata az, ami igazán cél a hatalom gyakorlói számára. Az "igazi" rendnek — lett légyen az bármiféle is — ugyanis van egy nagyon kellemetlen vonása. Nevezetesen az, hogy univerzális, mindenkire egyformán vonatkozik. Ugyanúgy vonatkozik a városát megmagyarázhatatlan kiadásokkal adósságokba hajszoló (ex)polgármesterre, mint a dupla költségtérítést hónapokig "tévedésből" felvevő képviselőkre, akik maximális büntetésként a frakció etikai bizottsága elé való állítást kapták. Amely frakció vezetője radarblokkolót használ felső kategóriás bérautójában. Így aztán a Rend megmarad azon keretek között, hogy nagyon gyakran el kell mondani: itt bizony rend van (mert most éppen mi lophatunk), és ezt nagy határozottsággal demonstrálni is muszáj.
Mert miért pont a rend lenne a kivétel az alól az aranyszabály alól, hogy ha valamit nagyon sokszor hangoztatunk, akkor az valósággá is válik, ha máshol nem is, a Zemberek tudatában?? A "Rend" pedig így teszi élhetetlenné sokak, nagyon sokak mindennapi életét, és válik épp a káosz eszközévé.

Titkos üzenet avagy mi, büszke mártírjelöltek

(forrás: brothersoft.com)

Miközben az index alapos, bár túlzásoktól sem mentes, arab helyzettel foglalkozó  vélemény-cikkét olvasom,  az MSN-ablakban eme poszt múzsája arról számol be nekem, hogy Kadhafi néhány "bizalmi" emberének családtagjait nemes egyszerűséggel védőőrizetbe vonta, kevésbé irodalmiasan szólva: elraboltatta — aligha kétséges, hogy zsarolási szándékkal: így vélvén sakkban tartani azokat, akiknek a támogatása számára elengedhetetlennek tűnik rendszere fennmaradásához.

Innen mindezek hallatán-olvastán kétfelé vezetnek a gondolataim: egyrészt azon gondolkozom el, hogy ennek a szinte mindenki számára meglepetés erejével ható, hatalmas tömegeket megmozgató lázongás-felkelés-forradalom(?) sorozatnak mi is lehetne a végső, számunkra is érvényes erejű üzenete. És bár lehet sok okosságot írni-mondani arról, hogy ez nem is "úgy" forradalom, ahogy azt mi itt Európában megszoktuk és elképzeljük, meg hogy mindezek mögött igazándiból a hadseregek állnak, de akármennyire is igaz mindez, azért az mégiscsak tagadhatatlan, hogy a diktátorok bukásához, a helyzet radikális, és szinte az egész arab világot érintő változásához mégiscsak elsősorban a tömegek kellettek. Vagy ha úgy tetszik: a "tömegemberek" az egyszerű, szürke hétköznapi átlag. És pont ez a megrázó, ez az a vonás, amelyik számomra a legmarkánsabb üzenetet hordozza: ezek a (nagyrészt) fiatalok egy nagyon kompakt, kerek, ráadásul szakrális eszmerendszer nevében állíttattak szembe a nyugattal, a materiális világgal, a romlottsággal, és annak ideológiai-társadalmi megnyilvánulásával, a jóléti demokráciával. És egyszercsak mégis eljött az a pillanat, amikor elég lett a Hit nyújtotta erkölcsi fölényből, annak tudatából, hogy "mi járunk az (egyetlen) igaz úton". És ehelyett választották a "dekadenciát". De egyszerűbben úgy is  mondhatnánk: azt az emberibb, szabadabb életet, amelyik ott volt a szemük előtt, és akárhogy is próbálták elhitetni velük ezt, nem voltak hajlandók negatívumként tekinteni rá. Vajon mindezek fényében tartósan, hosszú távon milyen sikerre számíthat az az ideológia, amelyik (mégha akármennyire is hasonlít számos vonásában hozzá) mégsem vallási alapú, csak valamiféle homályos "magyar útról", "gazdasági szabadságról" és az ezekből  levezethető/endő jogos büszkeségről szól?

katalóguskép a fidesz.hu (!) -ról

És akkor most a másik gondolatról: a diktátorok egyszerre kétségbeesett és beteges ragaszkodásáról az általuk bitorolt hatalomhoz. Kadhafi lépten-nyomon a végóráit élő Ceauşescut juttatja az eszembe (mínusz emberrablás, bár ez sem biztos, csak lehet, hogy a román verzió nem kapott nyilvánosságot). A nép, amelyik változatlanul és határtalanul szereti vezérét, a külföldi (amerikai/magyar) összeesküvés az ország ellen, amelyikkel mindenáron le kell számolni. És persze hogy ez a  leszámolás mindenáron meg is fog történni. És még perszébb, hogy mindezt a diktátor véresen komolyan gondolja. A szó legszorosabb értelmében. De persze ez így csak gondolatpárhuzam volna. Ami ijesztően aktuálissá teszi az az, hogy úgy tűnik, hogy effajta hajlandóság általános azok körében, akik a hatalomhoz az átlagosnál jobban (vulgo: patologikusan) ragaszkodnak. Mostanság pl. arról lehet olvasni-hallani, hogy a Fidesz amiatt kéri számon a szocialistákat, amiért annak idején, 2006-ban nem tanúsítottak kellő erélyt az utcai megmozdulások "kezelése" kapcsán. Azaz nem adtak utasítást éles lőszer használatára a rendfenntartó erőknek. Amivel kapcsolatban nemcsak az a gond, hogy másik kezükkel épp most készítik elő az ún. semmisségi törvényt, meg hogy annak idején épp ŐK vonulásztak fehér szalaggal a túlzott rendőri erőszak elleni tiltakozásul (miközben a jobbos sajtóban nem létező halálos áldozatok keresgélése folyt). Hanem az, hogy most így utólag nyilván csak valami olyasmi lehet igazán ütős érv "Gyurcsány és bandája" ellen, ami tényleg nagyon komoly mulasztás volt, amikor "azok" kormányoztak. Úgy tűnik, a tömegbe lövetés elmaradása ilyesmi a Fidesz szerint.
Nem árt, ha az ember felkészült arra, hogy mire is számíthat, ha majd itt is elég lesz az ócska dumákból, és ennek a tömeg megpróbál majd hangot adni.

A nap képe fontos bejelentésekhez

"Orbán és Társa csomagolástechnika"