Más szemében a gerendát, avagy Hülyeúrék póznát állítanak

Mindenkinek megvan

Közeledik a karácsony. Ez az utcaképeken nemcsak abból látszik, hogy ismét van giccses ünnepi díszkivilágítás, hanem abból is, hogy a Jobbik újfent jónak látta közhírré tenni, hogy nem ismeri a karácsonyi üdvözlőlap fogalmát. Ezért inkább a közterekre állított idomtalan fapóznákkal kíván "kellemes karácsonyi ünnepeket" mindazoknak, akiket kedves ismerőseinek gondol. Miután azt már ezeken a helyeken elég részletesen kifejtettem, hogy hasznos dolog-e közterületre vallási jelképeket állítani, illetve hogy milyen ellentmondások és feloldhatatlan feszültségek vannak kódolva ezekbe az installációkba, itt most csak nagyon röviden megerősíteném a következőket:
A kettőskereszt semmilyen módon nem karácsonyi jelkép. Megtalálható viszont a magyar címerben és a Jobbik logójában. (Utóbbiban nyilván célzatos utalásként az előbbire.) Ezzel vallási ünnepet köszönteni, ráadásképpen "áldott és békés" jelzőkkel felcicomázva a feliratot, nemcsak a szeretet ünnepének és tágabb értelemben eszméjének lejáratása, hanem olyan fajta végletekig menő képmutatás, amelyik arról is árulkodik, hogy a póznaállítóknak saját céljaik érdekében semmi sem drága, sőt stílszerűen szólva: semmi sem szent.
Érdekelne továbbá, hogy a nemzeti jelképek ügyében mindig oly érzékenyen reagáló Jobbik mit szól ahhoz, hogy a magyar címer egy integráns részét egyes erők saját népszerűséghajhászó céljaik szolgálatában deszakralizálva puszta eszközként használják fel.
Jutnak eszembe mindenféle mondás Jupiterről meg ökörről, de azt hiszem ezúttal sokkal stílusosabb a magyar mondás: más szemében a szálkát, a magáéban a kettős keresztet sem látja meg.

Update:  a mellékelt képet (lásd jobbra) egy XI. kerületi buszmegállóban lőttem. Ennek dupla, zárható üvegablaka az önkormányzat afféle kulturális hirdetőtáblájaként üzemel: nyugdíjasműsorok, kerületi kulturális rendezvények, fontosabb tudnivalók plakátjai jelennek meg ott. És most ez. Egy formailag ellenzéki párt rendezvénye. Van kérdés?

Mi harminc?

"Lám csak, azért voltak nekünk élményeink"

(Cseh Tamás: Krakkói vonat)

Emberek útra kelnek, akár több száz kilométer távolságból is. Közülük délelőtt egyesek egy órát rohangásznak fel és alá, hogy amikor találkoznak egy bőrgolyóval, akkor úgy rúgjanak bele, hogy azzal a társaság egyik részéből fergeteges derültséget, a másikból pedig letargikus legyintéseket váltsanak ki. Később — délután — másokkal kiegészülve azzal töltik az időt, hogy történeteket hallgatnak az elmúlt fél évtizedről  — jobbára arról, hogy semmi sem történt. Ki érti ezt?

***

Stigmák

A Karáth-Rozmán rangadót hiába magyaráznád annak, aki nem élt benne: nemcsak, hogy átérezni, még megérteni sem lenne képes. Mint ahogy azt sem, hogy akkor miért is kell már egy nappal előbb, pénteken leutazni Szombathelyre (pedig ugye: akklimatizáció, lelki ráhangolódás stb.).  Ráadásul úgy, hogy a kelenföldi pénztárosnő közli: helyjegy ugyan már nincs az IC-re, de nyugodtan vegyek felszállót, és akkor majd a kalauz megbüntet egy ezresre. WTF?? hivatalos, MÁV által kiállított jegyet veszek, aztán még a tetejébe a bünti is?? Akkor inkább választom a gyorsot, az legalább szintén nosztalgia: egy darab múlt az Intercity előtti időkből.

Másnap reggel aztán hosszú séta befelé a kapualjból, aztán már ott is vagyunk a tornaöltözőben. A szokott vissza(nem)fojtottan erotikus hangulatot csak némileg erodálja, hogy meglehetősen csekély létszámban, tízen vagyunk jelen. Viszont a testvéries-5-5-ös elosztás legalább összejön. Később befut még egy létszámon felüli gépesített Fritz, valamint BéRita mint fanatikus szurkoló és tiszteletbeli cheerleader. A félelmetesen jó csapatösszeállításnak köszönhetően (a kapuban Csapos, a piros duplapárduc, hátul Gergácz Pé Csaba és jómagam, elöl pedig a félelmetes Kolbász - Manó páros ostromolja az ellenfél kapuját) hamar egyértelművé válik a Karáth-csapat fölénye. Ez aztán akkorára nő, hogy a pálya is felborul. Később aztán megtudom, hogy igazából én borultam fel, nem teljesen saját jószántamból. (Lásd: ábra)

Mindegy, a földcsuszamlás-szerű győzelmet semmi nem gátolhatja meg, hab a tortán, hogy 34 év után Manó is meglövi első gólját, szóval teljes az öröm.
Délután ofői a kissé átalakult osztályteremben. Kiderül, hogy senkivel nem történt semmi az elmúlt öt évben, de ennek az elmesélése több mint egy órával tovább tart a  tervezettnél.
És aztán a a vacsora: elvileg ez volna a laza kötetlen csevegésre adatott hely, de mire igazán belejöhetnénk a létszám már a harmadára csökkent, és egyre fogy... Hiába, hogy megöregedtek a többiek, nem bírják az éjszakázást!
Szóval, marad a sok jó élmény mellett (ismerős és ismeretlenné vált arcok, nagy poénok, többek szerint egész jól nézek ki – a koromhoz képest, persze stb.) azért egy kis kielégületlenség-érzés is. (Rossz, aki rosszra gondol!)
És akkor újra a nagy kérdés: miért? Hogy együtt nosztalgiázhassunk? Hogy megmutassuk: kinőttük a régi gyerekes formánkat, és most már komoly felnőttek vagyunk? Vagy épp ellenkezőleg azt, hogy semmit sem változtunk? Hogy irigykedjünk a másikra, mert neki jobban sikerült, és több olyasmit tud felmutatni, ami a közvélekedés szerint a siker fokmérője? Vagy hogy ezek birtokában domboríthassunk a többiek előtt? Én személy szerint szeretném hinni, hogy nem erről van szó.
Eljövünk közelről és messziről, hogy elmondjuk (még ha nem is mindig sikerül) mi hogyan próbáljuk legyőzni a legyőzhetetlen problémákat, és meghallgassuk: a többiek hogyan próbálták meg ugyanezt. Hogy gyerekeink képeit mutogassuk, és vadidegen gyerekek képein ámuldozzunk. Hogy megnyugodjunk: talán nem is csináltuk olyan nagyon rosszul.
Hogy lássuk: élünk.

( Külön köszönet Nagy "Zsozsó" Zsoltnak a fényképért, és az annak létrejöttéhez nélkülözhetetlen segítségéért :) )

Cegléd után

egy baja

Bevezető
Tisztelt Honfitársunk!

Ugye Önnel is előfordult már, hogy vérrel-verejtékkel megszerzett vagyontárgyait, vagy bevételét, pénzét egyszerre csak  elragadta Öntől egy gonosz erő? Ennek képviselői bűnszervezetben tevékenykednek: teljesen váratlanul ott-teremve — egyedül vagy csoportosan, pimasz, pökhendi mosollyal arcukon, erőfölényükkel visszaélve teszik földönfutóvá az egyszerű hétköznapi kisembert. Aligha túlzás azt állítani, hogy ezt a keserves tapasztalatot mindannyian átéltük, megszenvedtük már. Mégis tehetetlennek érezzük magunkat, sőt még eme közellenségeink, a biztos állampolgári létet veszélyeztető banditák nevét is csak suttogva merjük kiejteni: ők a hatalmon lévő politikusok.
Nem vagyunk előítéletek rabjai: elfogadjuk, hogy vannak lehetnek rendes, tisztességes hatalmon lévő politikusok. Sőt egyik vidéki alapszervezetünkben egy tagtársunk határozottan állítja, hogy anyósának sógornője ismer valakit, aki hallott róla, hogy van egy  közönséges állampolgár, aki hatalmon lévő politikus boltjában vásárol.

Kik vagyunk?
Mozgalmunk, a Köztársasági Védrohamcsapat egyértelműen és teljesen civil szerveződés: közös céljaik érdekében egyszerű hétköznapi állampolgárok fognak össze, hogy betöltsék azt az űrt, amelyet a politikában öntevékenyen és agilisan fellépő szervezetek (pl. a Munkásőrség) kapkodva végigvitt megszüntetése okozott. Bár nem állítjuk, hogy nincs olyan politikai erő, amelynek céljaival rokonszenveznénk, illetve, hogy erőfeszítéseinket ne kezelnék bizonyos politikai szervezetek szimpátiával. Úgy gondoljuk, hogy vagyunk annyira felnőttek, hogy önmagunk döntsük el, mi az, ami a mi érdekeinket szolgálja, és mi az, ami ezek ellen való. És mint a Nemzet döntő többsége képviselőinek, Isten adta jogunk, hogy nemcsak hangot adjunk sérelmeinknek, hanem tegyünk is az ellen, ha valaki keresztezi útjainkat. Mindazon eszközökkel, amelyeket mi, a Nemzet stb. (lásd előbb!) erre megfelelőnek ítélünk.

Maszk mögött

Újabb "cseppben a tenger"-jellegű ügy ver viharokat a magyar kultúra — amúgy is kiszáradóban lévő — kanálnyi vízében: Zelnik István és a Seuso-kincs esete.
Az indexen megjelent interjú nagyon hamar közismert lett, több nyomtatott és netes hírforrás is foglalkozott a témával. A "külsős" véleményeken kívül  nagyon hamar felbukkant a hivatalos válasz-álláspont is. A virtuális adok-kapokot pedig egy elég sommás összegzés zárta le.
Általában is nagyon nehéz két, homlokegyenest ellenkező, szélsőséges álláspont közt igazságot tenni, és különösen az az ilyen estekben, amikor az egyszerű olvasónak nincs lehetősége, hogy a tények teljességével szembesüljön. Ezért, bár nagyon magasztos dolog a tényfeltáró újságírás, de itt és most inkább az ügy körül zajló felhajtás zsurnalisztikai és intellektuális színvonalát vizsgálnám pár gondolat erejéig. Ami a fentebb idézett netes források közül számomra a leginkább zavaró, az az utolsónak idézett, erősen bulváros ízű Népszava-cikk. A kommercializálódó újságírás címadási gyakorlata két, egyébként egy tőről fakadó módszeren alapul: vagy tegyünk fel valamilyen nagyon bombasztikus, szenzációt feszegető kérdést a címben, és aztán a cikkben végülis ne válaszoljunk rá, csak soroljunk pro és kontra "érveket"; vagy pedig fogalmazzunk meg egy nagyon határozott állítást, hogy aztán ennek segítségével azt a látszatot keltsük: a cikk tartalma érvekkel támasztja alá ezt az állítást. A Népszavában megjelent írás egyértelműen ezt a második eljárást követi: pletykákat, féligazságokat, mendemondákat sorol elő "természetesen" adatok, tények nélkül), erőteljesen azt sugallva, hogy ezek után Zelniknek már szinte automatikusan nem lehet igaza.
Pedig azért léteznek bizonyos tények, amelyek — végső soron bármit is gondoljunk Zelnik István főfoglalkozású milliárdosról — mindenképp megkerülhetetlenek. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy az Andrássy úton igenis áll egy múzeum. És persze meg lehet kérdezni, hogy milyen forrásból, hogy fizetik-e rendszeresen az alkalmazottakat, hogy milyen az intézménynek (és "gazdájának") viszonya a nemzetközi múzeumi szakmához. de az kétségtelen tény, hogy múzeumban utazni, kultúrával (ön)promóciót folytatni sokszorta elegánsabb és pláne közéletibb megoldás, mint akár szőlőbirtokba vagy focistadionba visszaforgatni a befolyó lét. És persze egy komoly múzeum esetében mindig szkepszissel kezelendő az általa bemutatott leletanyag is. De túl azon, hogy a feltett kérdések mögött nemcsak fintorgás, hanem tudományos háttér is illene, hogy álljon, talán még ennél is fontosabb, hogy a nagy dérrel-dúrral elővezetett kételkedés ne csak akkor legyen érvényes, amikor a magánszemély  támadható vele. A mostani fanyalgó hangoknak ugyanis két éve még nyoma sem volt, amikor a Zelnik Múzeum a Magyar Néprajzi Múzeum vendégeként mutatott be egy válogatást az anyagából.
Összegzésképpen megjegyezném: a fentiek nem valamiféle Zelnik-apológia szerepét kívánnák betölteni. Viszont nagyon fontos volna, hogy kulturális (és más területen zajló) vitáink ténylegesen arról szóljanak, ami tételezett témájuk. (Ha aranymaszkokról, akkor aranymaszkokról.) Mert csak így kerülhetjük el, hogy olyan fontos dolgok, mint a kultúra ne váljanak a hétköznapi acsarkodások áldozatává, és ezzel megőrizzék méltóságukat. No és persze mi magunk is.

Be pride — Bp. Pride '12

„A külsejét látom, megnézem belsejét;”

(Petőfi: János vitéz)

Nem annyira jól sikerült comingout

Alapvetések 

A 2011-es Pride traumatikus tapasztalatai megerősítették bennem azt a latensen különben is meglévő elképzelést, hogy homofób nácinak nem jó lenni – nemcsak azért, mert kellemetlen, ha az ember szemébe feszt könnygázt fújnak és rohamrendőrök verik laposra, hanem azért is, mivel az egyetlen képviselhető "üzenet" az, hogy különféle – tetszőlegesen kiválasztott – embercsoportok Dunába lövését követeljük, ami azért legalábbis kissé zsenánt.

No de akkor mi is az, amit már kívülről is ennyire kell utálni-gyűlölni? Hogy fest a Pride belülről, a menetből?

Klausztrofóbia
A Ligetben még viszonylag könnyű bejutni a piknik színhelyére: gyakorlatilag nincs ellenőrzés, a külső kordonnál, ami egy "Rendőrség" feliratú műanyag szalagból és egy szem szervből áll, semmilyen ellenőrzés nincs, belül viszont már egy nagy csomó sárgamellényes rendező köszön ránk barátságosan, és ezzel véget is ért a beléptetési procedúra. Kisebb-nagyobb baráti társaságokba verődve álldogál a menet leendő tagsága, első pillantásra úgy tűnik, hogy nem vagyunk túl sokan. Amikor azonban a szervezők indulásra szólítanak fel, a kisebb helyre összeálló résztvevők már tekintélyesebb csoportot alkotnak, amikor pedig énekelve-dobolva megindulunk, kifejezetten egy jó hangulatú, erős "tömegben " érzem magam, még akkor is, ha megpróbálok kívül maradni a jellegzetes lélektani hatásokon. Kicsit rossz érzéssel tölt el, hogy nem az Andrássyn, hanem az azzal párhuzamos Városligeti fasoron indulunk meg, és csak a Bajza utcánál érünk ki a sugárútra. Hallani mindenfélét párhuzamos szélsőjobbos rendezvényről a Hősök terén, de a kitérőn kívül ennek nem sok nyoma látszik. Messzire – két-három sarok távolságban – lezárt utcák és szinte lépésenként biztosító rendőrök: ezek határozzák meg az összképet. A legközelebb a Bajcsy–Andrássy éles sarkán kerülünk a nemzeti érzelműekhez, de itt is csak az látszik, hogy vannak páran – kell is a hatalmas árpádsávos zászló lobogtatásához. És még egyszer kerülünk látótávolságba: az Alkotmány utca kétharmadánál megáll a menet, és nem is megy tovább: mint kiderült, ez a vége az útnak – a Kossuth téren feltűnik a jól ismert piros-fehér csíkos abrosz. Összességében azonban egy percig sem volt szó fenyegetettségről, még a tavalyi horrorhelyszín, az Oktogon is békésen kihalt volt. A Pride a hermetikus elzártság biztonságában zajlott.

Merengés egy mondatról

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,

(Vörösmarty Mihály: A Merengőhöz)

___________________________________

"Nekem az a tapasztalatom, hogy legyen bárki, bármilyen okos, a nyelvnél nem lehet okosabb. Az okos ember is tévedhet, legfeljebb még okosabb lesz, ha belátja tévedését, de a nyelv nem téved."

(Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről)

Van ugyebár ez a mondat, vagy inkább szószerkezet-bokor: "a romkocsmák félhomályában merengő állástalan diplomások". Próbáljuk meg kicsit hangulatilag és szintaktikailag elemezni!
Ami a mondatszerűség beállítottságát illeti, elég egyértelműen negaítv viszonyulást hordoz, bár önmagában az egyes alkotórészek sokkal inkább semleges érzelmi töltésűek. 

Miért van az, hogy ez a mondattöredék mégis egyértelműen (vagy legalábbis a beszélő szándékai szerint) negatív kicsengésű, a pillanatnyi helyzet árnyoldalait van hivatva ábrázolni? Erre a választ akkor kaphatjuk meg, ha megvizsgáljuk, hogy az egyes elemek miért, hogyan hordoznak negatív kicsengést a Hatalom Legfőbb Birtokosa számára.  A "romkocsma" annak az alternatív szórakozásnak-kultúrának a szimbólumaként jelenik meg, amelyet a jelenlegi kurzus nem tud uralni-befolyásolni, ezért ebből fakadó beteges félelmét megvetéssel próbálja palástolni. Emlékezzünk csak rá, hogy hány ilyen jellegű helyet ért retorzió (természetesen mind alapos okkal!) a West Balkántól a ZP-ig, vagy hány került érdekes helyzetbe, mint pl. a Trafó. De persze még boncolgathatjuk tovább is az összetett szót: a kocsma számtalan negatív konnotációt hordozhat: részeg, rossz borokat ivó, gyanús alakok, füst, lepukkant környezet stb. Arról már nem is beszélve, hogy ez a kocsma még ráadásul rom(os) is, ami az (újjá)építés, a teremtés kormánya számára teljességgel tűrhetetlen és deviáns állapot. Persze van ennek egy mélyebben húzódó, társadalompolitikai üzenete is: a romkocsma végképp nem felel meg annak a felsőközép elit világképének, amelyet a hatalom birtoklása érdekében a fidesz minden létező módon igyekszik kiszolgálni.

Cape Fear

A rettegés foka (a retek és fóka)

 

Porlik, mint a szikla

eſ chomuv uogmuc

A mai magyar valóság (vagy az, amit annak hiszünk) hajlamos úgy alakulni-formálódni, hogy ami még tegnap abszurditásában nagy erejű metaforának látszik, amely izzó felkiáltójelként áll a nemzet idiotizmusba süllyedését zuhanását taglaló mondat végén, az mára már a leghétköznapibb valóság részévé válik. Ja, és meg is magyarázzák, hogy ez miért a lehető leghazafiasabb cselekedet. Rosszabb esetben elvárják, hogy te magad magyarázd meg.

A kötelező leckéket most talán nem mondjuk fel arról, hogy kell-e kultusszal övezni a napnál világosabban nyilas elkötelezettségű írókat csak azért, mert a témáik között Erdély is szerepel, nem csekély súllyal. Na és persze olyan hangsúllyal, amelyik — kísérteties ódonságának hála — épp a legújabb nemzeti kurzussal cseng össze. Meg arról, hogy ha román barátaink határzárral és fokozott vámvizsgálattal reagálnak mindarra a felhajtásra, amit egy emberi végakarat politikai játszmává silányítása eredményezett, akkor arra az-e az adekvát válasz, hogy az ország harmadik embere félelmetes magyar hamvakról delirál.

Próbáljunk meg inkább lehajtott fejjel elmélkedni kicsit az ügyön és mindazon, amit ebből sajátos magyar világlátásunkkal ki tudtunk hozni! Az, hogy a történet folytatásának krónikása az a Bayer Zsolt lett, aki nem csekély erőfeszítéssel elmekórtani esetté küzdötte le magát, tulajdonképpen már nem is meglepő. Kicsit már több homlokráncolásra ad okot, hogy történetben főszerepet vállalt Szőcs Géza is — bár kötődéseit és a Hatalom Embereként való megnyilvánulásait ismerve ez sem olyan csodálatos.
Az elkeserítően meglepő az inkább, hogy Szőcs Géza valamikor költő volt, a szellem embere, sőt beosztása szerint még most is a kultúrát volna hivatott képviselni. Az egy és oszthatatlan emberi kultúrát, amelynek egyik legfontosabb alapértéke és -témája az emberi méltóság. (Amely emberi méltóságot nem mellesleg a nácik és itthoni mutációik, a nyilasok nem haboztak lépten-nyomon megkérdőjelezni, felosztani-kiosztani és ezáltal sárba tiporni.) És amely emberi méltóság egyik sarkalatos pontja — az élőkén túl — a halottak méltósága. Hiszen a halott nemcsak hogy nem tartozik az élők törvényei alá (sőt őrá törvényeket hozni egyenesen a hübrisz kategóriájába esik), hanem nem is része azok céljainak, játszmáinak, kicsinyes érdekeik által vezérelt cselekvéseiknek. Nem új dolog ez, tudja — mert tudnia kell — minden, irodalommal foglalkozó embernek, az Antigoné megírása óta. Szóval ilyet egy halottal nem teszünk. Nem dugjuk aktatáskába, levesporos zacskóba, tamponos zacskóba, hogy átcsempésszük a határon, mint annak idején a dollárt, a tranzisztoros rádiót vagy a nejlonharisnyát. (Mellékszál, de azért elég fontos, hogy ebben a játszmában nemcsak a csempészés kényszerét előállító rendszer, hanem a dollárt alsógatyájába szuszakoló csempész is megválik emberi méltóságától, mivoltától.)
Külön érdemleges kérdés, hogy hogyan és miként kell beállni abba a sorba, amelynek tagjai elemei azt hangoztatják, hogy most valami olyan helyzet állt elő, amikor mégis csak kell halott emberek hamvait határokon át- és visszacsempészni, sőt ez egyenesen hazafias kötelesség. És ha sikerült, akkor gyermeki (azaz infantilis) örömmel tapsikolhatunk: "Lám, mégis rászedtük a szőröstalpú oláhot, Nyírő ott is volt, meg nem is, ahol szerintünk lennie kellett, szóval mégiscsak mi vagyunk a kultúrnemzet, bibibííí."
Ne legyenek illúzióink: itt és most a hivatalos hatalom már nemcsak asszisztál ahhoz, hogy az emberi méltóság jóvátehetetlen károkat szenvedjen, hanem maga gyártja a műsort ahhoz, hogy a valamiféle lidérces-borgőzös elképzelés szellemében kreált nemzeti ideál előbbre valóságát, sőt kizárólagosságát bizonyíthassa.
És itt és most ez egy olyan ország, ahol erre vevők vagyunk.

Születésnapodra

"Mondd, — távozzon tőlem a félelem"

(József Attila)

Apa, már nem is emlékszem, mióta faggatlak és kutatlak. De akárhány kérdést tettem is fel, nagyon kevésre kaptam megnyugtató válaszokat. És a válaszok csak újabb és újabb kérdéseket szültek. 

És bár a kérdéseim mindig személyesen neked szóltak, aligha kétséges, hogy sokkal általánosabb, emberibb dolgokra kerestem velük a válaszokat. Kérdeztelek volna szabadság és kötelesség viszonyáról. Arról: uralhatja-e vajon a kötelesség a szeretetet, vagy épp a szeretet a kötelességet? Átváltozhatnak-e egymásba? Nincsenek — soha nem is voltak — illúzióim: tudom, hogy senki (te sem!) adhat egyértelmű válaszokat ezekre a kérdésekre.
Amit persze igazán szeretnék egyszer megtudni, az az, hogy mit gondolsz arról: neked magadnak mennyire sikerültek ezek a dolgok. Vajon szabadnak érezted-e magadat? És nem sokallottad az árat, amit ezért a szabadságért fizettél? Ott, akkor és úgy voltál-e szabad, ahogy azt szeretted volna; vagy a szabadságod határait kényszerek jelölték ki? És ha volt kényszer, lehetett-e boldogság?
Fázik a kezem a kövön. A térdem sajog a sok guggolástól. Távozóban még visszanézek: mint mindig, most is szívszorító érzés látni a saját nevemet, alatta két "idegen" évszámmal.
Kióvakodom a temetőből.

( Németh István [1938. 04.19. — 2002. 07.02.] emlékére)

Tanulságok pajafuttában

ad1 — Újólag bebizonyosodott, hogy csak egyvalakire igaz, hogy "ha hivatalt ad, észt ( + tekintélyt, jellemet és belátást) is ad hozzá". Félreértések elkerülése érdekében szögezzük le: ez egy valaki nem Orbán Viktor.

ad2 — Egy-egy adott poszt pillanatnyi betöltője nem azonos magával a pozícióval. A személyt bírálni saját tulajdonságai és cselekedetei miatt lehet és kell. A bírálat alapja pedig az, hogy a konkrét személy mennyire felel meg a poszt által megkövetelt kritériumoknak. Tehát pl. van egy köztársasági elnök, akit mint makulátlan előéletű, doktori címmel rendelkező személyt helyeztek pozíciójába. Ha a fentiek bármelyikéről kiderül, hogy hamis vélekedés volt, akkor értelemszerűen a legnagyobb felelősség az elnököt terheli, mert magáról hamis látszatot tartott fenn, vagy legalábbis asszisztált annak fennmaradásához. Mindez pártfüggetlen.

ad3 — Messzebb mutató tanulság: az "ortodoxia" talán nem is csak valamiféle szeszély, amit gonosz tengerentúli és -inneni imperialisták ötlöttek ki szivarozás közben, tömpe ujjaikkal kövér hasuk felett malmozva. Hanem tán mégis elképzelhető, hogy ez az izé tényleg olyan, hosszú politikusi és választópolgári generációk tapasztalata alapján kialakult szabályrendszer, amelytől ugyan meg lehet próbálni eltérni, és síppal, dobbal, nádi hegedűvel unortodoxiát hirdetni; ám valahogy előbb-utóbb mindig az fog kiderülni, hogy a dolgok mégis csak úgy működnek, mint amitől mi el akartunk szakadni. Csakhogy addigra ezért a tanulságért már sokkal nagyobb árat fizettünk, mint ha nem a saját kárunkon akartuk volna megtanulni.
ad4 — Ez tulajdonképpen az előbbi tanulság párja: ki lehet alakítani olyan struktúrákat, amelyek erősen központosítottak, és formálisan vagy informálisan minden nagyon kevés, vagy akár csak egy ember döntésén múlik bennük. Tartósan azonban nem lehet azt elhitetni, hogy csak a jó döntések származnak a Mágikus Vezértől, a rosszak meg valahonnan kívülről jönnek. Egyrészt azért nem, mert ez épp a Vezér mindenhatóságát erodálná; másrészt (mint a mellékelt ábra is mutatja) nagyon gyakran nem is tudható előre, hogy ami eleinte remek megoldásnak kínálkozik ("snájdig, diplomatikus, rugalmas a gerince és szépen ír alá") nem fordul-e önmaga paródiájába vagy épp katasztrófába. És ha igen, akkor az a Minden Döntések Urát is megkérdőjelezheti. Vajon okozott-e akkora földindulást a német elnök lemondása Merkelnek, mint amekkorát idehaza a Schmitt-ügy csinált? (Igaz, Christian Wulffot nem is védte olyan vehemensen a kormánypárt és annak pénzen vett sajtója, mint ahogy az idehaza történt Schmitt-tel.)
Igaz, ami igaz, mindezek a tanulságok nagyon messzire vezetnek, valószínűleg nem is vetnek fel végső kérdéseket, de talán mégiscsak alkalmasak arra, hogy elgondolkoztassanak. Ha másokat nem is, az "egyszerű embereket" biztosan. És végül is ők a legfontosabbak. Nem csak négy évente.

S mitt gondol vajon ő?

A Hírcsárda képe

Adott egy ország. Van annak egy ún. "köztársasági" elnöke. Olyan, amilyen, hogy milyen is, már nagyon sokan — köztük jómagam is — megírták nagyon sokféle szempontból. A legújabb Schmitt-dömping nagyrészt azt tárgyalja, hogy miért szégyenteljes, ami történt, és hogy miért nem szabadott volna annak és úgy történnie, ami és ahogy történt. Igazuk van.
De van valami, amit sokkal kevésbé kérdezünk meg, pedig legalább ennyire izgalmas: ez az ember, ezzel a múlttal hogy és miért került oda, ahol nem szabadna lennie (nemcsak most, hanem úgy egyáltalán sem)?
Van ugyebár egyrészt a fentebb mondott ország. És van másrészről az a helyzet, hogy ebben a sajtószabadság-deficittel, és tényfeltáróújságírás-hiánnyal küszködő országban egy hetilap nyomába jut annak a ténynek, hogy ez a bizonyos elnök szellemi terméket lopott.
Vajon hihető-e, hogy ezen ország kormányfője, akinek nemcsak egy hetilapnyi infrastruktúra áll rendelkezésére, hanem — a rossz nyelvek szerint — két hét alatt rendet tevő közhivatalnoka által meglehetősen szürkezónába tartozó kapcsolatok; kétbetűs, titkosszolgálati módszerekkel dolgozó Zrt-k; komplett választói listák stb.; szóval: hihető-e, hogy ez az ember ne tudott volna már erről (és még ki tudja mi mindenről?) abban a pillanatban, amikor elhatározta, hogy kétharmados többséggel köztársasági elnököt csinál a lopott kisdoktori tulajdonosából??
És ha — mint erősen valószínű — tudott róla, akkor vajon milyen gondolatok vezették?
"Ezeknek ez is jó lesz"? "Minél inkább sáros a pali/Pali, annál inkább kordában tudom tartani"? "Úgyse derül ki"? "Ha ki is derül, majd elkenem, oszt jónapot"? "Ide még ő is jó lesz"?
Bármit, illetve a fentiek bármilyen tetszőleges kombinációját, az egészen szépen rámutat arra, hogy mit gondol ma a miniszterelnök a nemzetéről, amelynek nevével oly előszeretettel és oly sokat öblöget ő és egész kormánya. Mélységes megvetés azok irányába, akik számára egyszerre a hatalom eszközei és tárgyai; és mindeközben folyamatos sulykolása annak, hogy ez így van, így kell lennie és így is marad. Mert csak abban az esetben ragasztható egyszerre bohócorr egy egész nemzetre és gazemberezhető le minden tagja a köztársasági elnökön keresztül, ha ez így van.
És ha hagyjuk.

Gróf Balázs rajza

 ___________________________________

Update (utópia): Valahol, egy normális országban a következő történt volna. Orbán Viktor miniszterelnök közleményben köszöni meg maga, kormánya és népe nevében a HVG című hetilapnak, hogy erre a tűrhetetlen anomáliára felhívta a figyelmet. Ezután kezdeményezi az egyébként is kötelező vizsgálatok lebonyolítását, illetve informálisan sugallja Schmitt Pálnak, hogy kedvező volna, ha lemondana. Ezzel nemcsak erkölcsi elkötelezettségét és szabálytisztelő mivoltát demonstrálja, hanem egyben csattanós választ ad azoknak is, akik arról fecsegnek, hogy Magyarországon a sajtó nem szabad.

Ez a hajó (is) már elment.

A rabbi igaza

A Betyársereg tagjai (safranyn képe a gepnarancs.hu-ról)

  

"Ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack."

(Landeszmann György, 1992. dcember 8.)

Valahol mélységesen ironikus, amikor azok igazolnak egy állítást, akik annak kimondóját legnagyobb ellenségüknek tartják.

Amerikai színésznő

(sör, Lee meg lény)

Lost in space avagy január 21-e tanulságai

Követeljük, hogy történjen csoda, MOST!!!

Előre bocsájtom: nem fogok újat mondani. Inkább csak összeszedem mindazt, amit tudni érdemes(?). Először is többen leírták: kormánypárti tüntetések a diktatúrákat jellemzik (akár Észak-Koreára, akár a fénykorát élő Szovjetunióra gondolunk csak).
Ugyancsak sokan, sokfélét írtak már a veszélyben lévő szuverenitás fogalmáról, illetve annak mai értelmezési lehetőségeiről. Az hogy manapság  a bankokkal (vulgo: "a zsidókkal") szembeni szuverenitásért mennek ki emberek tízezrei tüntetni, zsebükben a banki hitelből vett mobillal, és az abból vett laposképernyős tévén nézik majd, milyen szép látványt nyújtottak együtt, az kínosan vicces. Mint ahogy az is annak nevezhető, ahogy a szuverenitást sikerült elválasztani az anyagi támogatástól. Pedig ahhoz, hogy ezek összetartozó mivolta tudatosuljon, elég volna csak arra a nagyon egyszerű analógiára gondolni, hogy ha a  t. békemenetelő településének fideszes polgármestere a központi fejlesztési pénzekből teszem azt háromszoros életnagyságú Gyurcsány-szobrot emeltet a főtéren, akkor arra hogy reagál a pártközpont. Na ugye.

A Nagy (halál)Ugrás

"És ha szakad a védőháló

"...és akkor most rugaszkodjunk el felfelé!"

A halálugrás végén a túlvilági TV-n majd

Rólad szólnak a hírek

Veled van tele a sajtó"

(Tankcsapda: Mennyország Tourist)

Azok, akik kicsit alaposabban ismerik a történelmet, tudják, hogy annak folyamán időről időre előkerül "a Nagy Ugrás" (továbbiakban: NU) ötlete. Ez nagyjából valami olyasmit szokott jelenteni, hogy egy országot társadalmi, technikai vagy gazdasági (stb.) téren úgy teszünk hatékonyabbá, korszerűbbé, hogy eközben az ehhez a folyamathoz szükséges szerves fejlődést  felemésztő idő egy jelentős részét meg sikerül takarítani.

Érdemes észrevenni, hogy az ilyen NU-kat sohasem alulról, hanem mindig felülről kezdeményezik: ambiciózus uralkodók-államférfiak igyekeznek országukat felzárkóztatni, modernizálni, az általuk vélt fejlődési trend élvonalába állítani. A NU konkrét megvalósítása azonban már rendkívül sokféle lehet. A két meghatározó alaptípusnak nagyjából az mondható, amikor (1) a NU-t végrehajtó állam a meghaladandó, túlszárnyalandó rendszer keretein belül kíván jobb lenni versenytársainál; (2) amikor a NU során egyúttal túllép az adott kereteken, gyökeresen új berendezkedést, szabályrendszert akar meghonosítani, mert ezt hatékonyabbnak, de legalábbis fejlődésre alkalmasabbnak ítéli meg a meglévőknél. Természetesen nincs birtokunkban a Bölcsek Köve, hogy a mindenkori történelmi folyamatokat teljes biztonsággal megítéljük, de azért erősen úgy tűnik, hogy a fentebb vázolt két NU-modell közül az (1)-es sorszámú a sikeresebb. Bár ezek között is jócskán akad sikertelen vagy félsikerű (Mátyás vagy Nagy Péter felzárkózási kísérlete a Nyugathoz), de itt azért jócskán találunk pozitív kimenetelű példákat (a skandináv országok felzárkózása a Nyugathoz, vagy Japán és Dél-Korea robbanásszerű fejlődése a második világháború után). A (2)-es  esetben természetesen annak felmérése is problémásabb, hogy mennyire sikerült a NU: hiszen ha mi a versenyt egy másik pályán futjuk, akkor nehéz megmondani, hogy gyorsabbak voltunk-e, vagy hogy egyáltalán hol van a cél. (Lásd még: "almát hasonlítani a körtével.") Azok, akik ezt a NU-verziót választják, általában bölcs előrelátással erre rá is szoktak játszani. Pl. akár összességében, akár egyes kirívó eseteit (Kína, Kuba, Észak-Korea, Kambodzsa) különválasztva szemléljük az ún. "szocialista tábor" teljesítményét, biztosak lehetünk abban, hogy nem a kapitalista vesenykultúra és termelékenység vagy éppenséggel a szolgáltatások és termékek bősége vagy korszerűsége terén akartak versenyre kelni a kapitalizmussal. Meg kell jegyezni továbbá, hogy ennek a változatnak az esetében nagyon kevés (szám szerint nulla) sikeres NU-kísérletről számolhatunk be. És akkor az olyan "járulékos tényezőket" mint a népirtások vagy éhínségek még nem is említettük.