Újabb "cseppben a tenger"-jellegű ügy ver viharokat a magyar kultúra — amúgy is kiszáradóban lévő — kanálnyi vízében: Zelnik István és a Seuso-kincs esete.
Az indexen megjelent interjú nagyon hamar közismert lett, több nyomtatott és netes hírforrás is foglalkozott a témával. A "külsős" véleményeken kívül nagyon hamar felbukkant a hivatalos válasz-álláspont is. A virtuális adok-kapokot pedig egy elég sommás összegzés zárta le.
Általában is nagyon nehéz két, homlokegyenest ellenkező, szélsőséges álláspont közt igazságot tenni, és különösen az az ilyen estekben, amikor az egyszerű olvasónak nincs lehetősége, hogy a tények teljességével szembesüljön. Ezért, bár nagyon magasztos dolog a tényfeltáró újságírás, de itt és most inkább az ügy körül zajló felhajtás zsurnalisztikai és intellektuális színvonalát vizsgálnám pár gondolat erejéig. Ami a fentebb idézett netes források közül számomra a leginkább zavaró, az az utolsónak idézett, erősen bulváros ízű Népszava-cikk. A kommercializálódó újságírás címadási gyakorlata két, egyébként egy tőről fakadó módszeren alapul: vagy tegyünk fel valamilyen nagyon bombasztikus, szenzációt feszegető kérdést a címben, és aztán a cikkben végülis ne válaszoljunk rá, csak soroljunk pro és kontra "érveket"; vagy pedig fogalmazzunk meg egy nagyon határozott állítást, hogy aztán ennek segítségével azt a látszatot keltsük: a cikk tartalma érvekkel támasztja alá ezt az állítást. A Népszavában megjelent írás egyértelműen ezt a második eljárást követi: pletykákat, féligazságokat, mendemondákat sorol elő "természetesen" adatok, tények nélkül), erőteljesen azt sugallva, hogy ezek után Zelniknek már szinte automatikusan nem lehet igaza.
Pedig azért léteznek bizonyos tények, amelyek — végső soron bármit is gondoljunk Zelnik István főfoglalkozású milliárdosról — mindenképp megkerülhetetlenek. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy az Andrássy úton igenis áll egy múzeum. És persze meg lehet kérdezni, hogy milyen forrásból, hogy fizetik-e rendszeresen az alkalmazottakat, hogy milyen az intézménynek (és "gazdájának") viszonya a nemzetközi múzeumi szakmához. de az kétségtelen tény, hogy múzeumban utazni, kultúrával (ön)promóciót folytatni sokszorta elegánsabb és pláne közéletibb megoldás, mint akár szőlőbirtokba vagy focistadionba visszaforgatni a befolyó lét. És persze egy komoly múzeum esetében mindig szkepszissel kezelendő az általa bemutatott leletanyag is. De túl azon, hogy a feltett kérdések mögött nemcsak fintorgás, hanem tudományos háttér is illene, hogy álljon, talán még ennél is fontosabb, hogy a nagy dérrel-dúrral elővezetett kételkedés ne csak akkor legyen érvényes, amikor a magánszemély támadható vele. A mostani fanyalgó hangoknak ugyanis két éve még nyoma sem volt, amikor a Zelnik Múzeum a Magyar Néprajzi Múzeum vendégeként mutatott be egy válogatást az anyagából.
Összegzésképpen megjegyezném: a fentiek nem valamiféle Zelnik-apológia szerepét kívánnák betölteni. Viszont nagyon fontos volna, hogy kulturális (és más területen zajló) vitáink ténylegesen arról szóljanak, ami tételezett témájuk. (Ha aranymaszkokról, akkor aranymaszkokról.) Mert csak így kerülhetjük el, hogy olyan fontos dolgok, mint a kultúra ne váljanak a hétköznapi acsarkodások áldozatává, és ezzel megőrizzék méltóságukat. No és persze mi magunk is.
Az indexen megjelent interjú nagyon hamar közismert lett, több nyomtatott és netes hírforrás is foglalkozott a témával. A "külsős" véleményeken kívül nagyon hamar felbukkant a hivatalos válasz-álláspont is. A virtuális adok-kapokot pedig egy elég sommás összegzés zárta le.
Általában is nagyon nehéz két, homlokegyenest ellenkező, szélsőséges álláspont közt igazságot tenni, és különösen az az ilyen estekben, amikor az egyszerű olvasónak nincs lehetősége, hogy a tények teljességével szembesüljön. Ezért, bár nagyon magasztos dolog a tényfeltáró újságírás, de itt és most inkább az ügy körül zajló felhajtás zsurnalisztikai és intellektuális színvonalát vizsgálnám pár gondolat erejéig. Ami a fentebb idézett netes források közül számomra a leginkább zavaró, az az utolsónak idézett, erősen bulváros ízű Népszava-cikk. A kommercializálódó újságírás címadási gyakorlata két, egyébként egy tőről fakadó módszeren alapul: vagy tegyünk fel valamilyen nagyon bombasztikus, szenzációt feszegető kérdést a címben, és aztán a cikkben végülis ne válaszoljunk rá, csak soroljunk pro és kontra "érveket"; vagy pedig fogalmazzunk meg egy nagyon határozott állítást, hogy aztán ennek segítségével azt a látszatot keltsük: a cikk tartalma érvekkel támasztja alá ezt az állítást. A Népszavában megjelent írás egyértelműen ezt a második eljárást követi: pletykákat, féligazságokat, mendemondákat sorol elő "természetesen" adatok, tények nélkül), erőteljesen azt sugallva, hogy ezek után Zelniknek már szinte automatikusan nem lehet igaza.
Pedig azért léteznek bizonyos tények, amelyek — végső soron bármit is gondoljunk Zelnik István főfoglalkozású milliárdosról — mindenképp megkerülhetetlenek. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy az Andrássy úton igenis áll egy múzeum. És persze meg lehet kérdezni, hogy milyen forrásból, hogy fizetik-e rendszeresen az alkalmazottakat, hogy milyen az intézménynek (és "gazdájának") viszonya a nemzetközi múzeumi szakmához. de az kétségtelen tény, hogy múzeumban utazni, kultúrával (ön)promóciót folytatni sokszorta elegánsabb és pláne közéletibb megoldás, mint akár szőlőbirtokba vagy focistadionba visszaforgatni a befolyó lét. És persze egy komoly múzeum esetében mindig szkepszissel kezelendő az általa bemutatott leletanyag is. De túl azon, hogy a feltett kérdések mögött nemcsak fintorgás, hanem tudományos háttér is illene, hogy álljon, talán még ennél is fontosabb, hogy a nagy dérrel-dúrral elővezetett kételkedés ne csak akkor legyen érvényes, amikor a magánszemély támadható vele. A mostani fanyalgó hangoknak ugyanis két éve még nyoma sem volt, amikor a Zelnik Múzeum a Magyar Néprajzi Múzeum vendégeként mutatott be egy válogatást az anyagából.
Összegzésképpen megjegyezném: a fentiek nem valamiféle Zelnik-apológia szerepét kívánnák betölteni. Viszont nagyon fontos volna, hogy kulturális (és más területen zajló) vitáink ténylegesen arról szóljanak, ami tételezett témájuk. (Ha aranymaszkokról, akkor aranymaszkokról.) Mert csak így kerülhetjük el, hogy olyan fontos dolgok, mint a kultúra ne váljanak a hétköznapi acsarkodások áldozatává, és ezzel megőrizzék méltóságukat. No és persze mi magunk is.
