Ez a mostani helikopteres túra az Orbán-rezsim természetének tökéletes szimbóluma: minden megvan benne, amit a Hatalom magáról gondol, és minden, amit magáról gondoltatni szeretne.
Ha valami történik, a Nagy Vezér ott terem, és lerak két homokzsákot, fiatalokat ment meg a hóviharból, elmúlasztja az ónos esőt, vagy éppen szemmel veri az ukrán-magyar határról a Kijevben kibontakozó fegyveres konfliktust. A népét óvó, érte önfeláldozóan cselekvő vezető képe ez. Ugyanakkor persze más részről szó sincs önfeláldozásról, hiszen egy ennyire karizmatikus népvezér mindezeket a cselekvéseket a kisujjából is kirázza; sőt, szinte még csodálkozunk is rajta, hogy miért volt szüksége helikopterre a repüléshez.
Igazából ezek a cselekvések azonban két szempontból is problémásak. Egyrészt elvesztették azt a hagyományos értelmezési keretüket, hogy nagy baj esetén mindenki — politikai rangtól függetlenül — vállvetve dolgozik a vész megakadályozásáért, ennek helyébe az egyszemélyi csodatétel lépett. (A csoda pedig kötelező erővel mindig be is következik, ami persze hosszú távon katasztrofális következményekkel is járhat, hiszen ha van csoda, minek homokzsákot pakolni??)
A másik gond azonban még súlyosabb. Mindazt, amiről itt szó esik, a pszichológia "pótcselekvés" néven ismeri. Ki lehet állni a gátra szemlélődni, autózni egyet a hóviharban, vagy ellátogatni a katasztrófavédelem központjába (persze lehetőleg már a krízis csúcspontja után), a dolgok előbb-utóbb megoldódnak maguktól, függetlenül attól, hogy ezeknek a cselekvéseknek az ég adta világon semmiféle hatásuk nincs rájuk. De mi a helyzet az emberek által teremtett, vagy éppen átalakított viszonyokkal? Elég könnyű belátni, hogy ezek pusztán a karizmatikus vezető megjelenésével nem kezelhetők, nem fordíthatók nekünk kedvező irányba, legalábbis ténylegesen semmiképp sem. Jogosan lehet élni a gyanúperrel, hogy itt a jól bevált rutin valami helyett kerül színpadra. Egész pontosan annak elleplezésére, hogy nem teszünk semmit. Semmit pedig azért kell tenni, mert valamit nem lehet. Ahhoz ugyanis pontosan azok a dolgok kellenének, amiket kormányunk oly nagy előszeretettel hirdet magáról melldöngetve: erkölcsi alapok, bölcs és előre látó helyzetértékelés, országunk hosszabb távú érdekeit figyelembe vevő, kurázsit sem nélkülöző kiállás.
Mindezeket azonban már sikerült régesrégen eladni (ha megvoltak egyáltalán). A cselekvés látszata jelen pillanatban és ilyen közönség előtt arra kétségkívül elegendő, hogy a bátorság látszatát fenntartsa.
De a tényleges megoldásokat nem hogy nem hozza el, hanem azoktól egyre inkább csak eltávolít minket.
Igazából ezek a cselekvések azonban két szempontból is problémásak. Egyrészt elvesztették azt a hagyományos értelmezési keretüket, hogy nagy baj esetén mindenki — politikai rangtól függetlenül — vállvetve dolgozik a vész megakadályozásáért, ennek helyébe az egyszemélyi csodatétel lépett. (A csoda pedig kötelező erővel mindig be is következik, ami persze hosszú távon katasztrofális következményekkel is járhat, hiszen ha van csoda, minek homokzsákot pakolni??)
A másik gond azonban még súlyosabb. Mindazt, amiről itt szó esik, a pszichológia "pótcselekvés" néven ismeri. Ki lehet állni a gátra szemlélődni, autózni egyet a hóviharban, vagy ellátogatni a katasztrófavédelem központjába (persze lehetőleg már a krízis csúcspontja után), a dolgok előbb-utóbb megoldódnak maguktól, függetlenül attól, hogy ezeknek a cselekvéseknek az ég adta világon semmiféle hatásuk nincs rájuk. De mi a helyzet az emberek által teremtett, vagy éppen átalakított viszonyokkal? Elég könnyű belátni, hogy ezek pusztán a karizmatikus vezető megjelenésével nem kezelhetők, nem fordíthatók nekünk kedvező irányba, legalábbis ténylegesen semmiképp sem. Jogosan lehet élni a gyanúperrel, hogy itt a jól bevált rutin valami helyett kerül színpadra. Egész pontosan annak elleplezésére, hogy nem teszünk semmit. Semmit pedig azért kell tenni, mert valamit nem lehet. Ahhoz ugyanis pontosan azok a dolgok kellenének, amiket kormányunk oly nagy előszeretettel hirdet magáról melldöngetve: erkölcsi alapok, bölcs és előre látó helyzetértékelés, országunk hosszabb távú érdekeit figyelembe vevő, kurázsit sem nélkülöző kiállás.
Mindezeket azonban már sikerült régesrégen eladni (ha megvoltak egyáltalán). A cselekvés látszata jelen pillanatban és ilyen közönség előtt arra kétségkívül elegendő, hogy a bátorság látszatát fenntartsa.
De a tényleges megoldásokat nem hogy nem hozza el, hanem azoktól egyre inkább csak eltávolít minket.
