A rettenetes igazság a bevándorlókról

"-De tudod, nem is ez az igazán félelmetes...

-Hanem mi?

-Hát például egy medve."

(Nagyon régi vicc)

Vannak itt ezek a tömegek. Vagy mégsem akkora tömegek, ez még egyelőre bizonytalan. Mindenesetre valamiért most az lett az idei nyári divat, hogy éppen velük háborúzunk.
Na de miért is kell — egyébként felettébb különös hirtelenséggel — haragudni a migránsokra? Sok mindent sikerült hamarjában előkotorni, de ezekkel nagyjából két probléma van: egyrészt nem igazak (vagy jó esetben féligazságok), másrészt egyáltalán nem új keletűek, nagyjából egyidősek a migráció jelenségével.
Vannak aztán azok a problémák (pl. a tragikus közegészségügyi helyzet), amelyek nagyjából onnan erednek, hogy a Nyugat/Európa eddig szemérmes vállvonogatás kíséretében félrenézett, maximum "nem az én problémám, oldják meg ők" megjegyzés kíséretében. Most éljük meg azt, hogy ezek a gondok túljutottak a kritikus ponton. Miután helyben nem kezelték őket, a bevándorlók újfent bebizonyítják, hogy a világ kicsi: a probléma egyszerre csak a mi problémánk is lett.
De hát persze lehetne felállítani olyan táborokat, amelyek kicsit jobb körülményeket tudnak garantálni, mint a tököli börtön,  és amelyekre mint miniszterelnökünktől megtudtuk, egyik korábbi ellenségünknek, az EU-nak kötelessége fizetni, mert ez nekünk jár. És neadjisten, ahol lehetne kezelni az egészségügyi (és vele párhuzamosan a más jellegű) problémákat is.
De persze léteznek más válaszok is arra a kérdésre, hogy "vajon miért tiltakoznak (legalábbis újabban) politikusaink kézzel-lábbal a bevándorlók jelenléte ellen?".
Egy pillanatra tessék elképzelni, hogy valakinek annyira fontos a saját és családja létezése, normális körülmények közt való élete, hogy ezért nem csak szavakban hajlandó megnyilvánulni, hanem megelégelve a kilátástalan, vagy éppenséggel életveszélyes szituációt, hajlandó mindent odahagyni, útnak eredni az ismeretlenbe, azaz cselekedni. És most gondoljuk szépen el, hogy egy adott országban (hívjuk mondjuk "Magyarország"-nak) egyszerre csak megjelenik egy csoport, amelynek tagjai saját és hozzátartozóik boldogulását, életkörülményeit olyan prioritásnak tekinti, hogy azért hajlandó szembemenni vallással, politikai ideológiával, mindenféle beléplántált tradícióval. tessék megpróbálni ezeknek turulbanszületésről, szíriuszi duplacsavarú DNS-ről, vörös popsipöttyről, többezer éves magyar világkultúráról, vagy éppen félázsiai származásról (pláne hogy egy jó részük egészázsiai) hablatyolni. Nem, nem fognak tőle párás szemekkel, boldogan tovább éhezni, nyomorogni. Úgy fognak viselkedni, ahogy eddig is tették: cselekednek.
Ebből a szempontból kétségtelenül igaz a kormányoldalnak az a  félelme, hogy a bevándorlók nem ebben a kultúrában nőttek fel, nem ismerik ezt, és bizony nagyon könnyen lehet, hogy nem is lesznek hajlandók tisztelni.
És ez valóban egy nagyon sötét jövőkép.
Már akinek.

Bevándorlásról még egyszer

A jövő elkezdődött 

A tételmondat a következő: "Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját."

Lépjünk túl most a mondat minden egyéb gonoszságán és ostobaságán, valamint hazugságán (pl. csendőrpertu, magyar nyelv az idegeneknek, illetve azok a makrogazdasági tények, hogy a bevándorlók munkahelyeket generálnak stb.), koncentráljunk csak arra, amiről eddig szinte egyáltalán nem esett szó.

Ez pedig a "magyarok munkája" szintagma. Az alapvető probléma ezzel a szószerkezettel, hogy olyasmit jelöl, ami nincs. Ráadásul kétféle módon sincs.

Egyrészt azért nincs, mert önmagában valami olyasmit sugall, hogy létezik olyan munka, amit csak és kizárólagosan specifikusan "A" magyarok tudnak elvégezni. Miután a valóságról próbálunk meg gondolkozni, itt most tekintsünk el olyasmiktől, mint "nemzeti lelkület" vagy éppen "faji felsőbbrendűség" (mint ahogy persze a "magyar" mint tiszta rassz sem létezik). Szóval munkák vannak, amelyek műveléséhez vagy kell szaktudás, vagy nem. Vagy kell hozzájuk nyelvtudás, vagy nem. Ha ez nem így lenne, akkor nem dolgozhatna olyan sok magyar külföldön, mint amennyi dolgozik. Azaz NINCS olyan munka, amit csak egy magyar ("mi a magyar most?"), vagy épp egy nagybrit tudna megcsinálni. 

De nézhetjük ugyanezt másfelől is. A helyzet egész egyszerűen ugyanis az, hogy azért sincs "magyarok munkája", mert NINCS olyan munka, amit bárki (bármelyik magyar) meg tudna csinálni. Ha elkezdünk álláshirdetéseket böngészni (egyelőre legalábbis) nem fogunk olyant találni köztük, amelyik a leendő alkalmazottal szemben (csakis és kizárólag) azt a követelményt támasztja, hogy "magyar" legyen, mert ez bőven elég ahhoz, hogy akár a targoncási, akár a belgyógyászi, akár az építőmérnöki munkakört el tudja látni. Utoljára talán az 50-es években létezett ez a fajta univerzális képesítés, amikor Pelikán elvtársnak elég volt jól válaszolnia a "Szereti a Mi Nagy és Bölcs Vezérünket?" kérdésre, és máris uszodaigazgató, vidámparkvezető vagy a Narancskutató Intézet főnöke lehetett. Ha elfogadjuk, (márpedig egy normális világban el KELL fogadjuk), hogy egy munkakör betöltésének elsődleges feltétele a nemzeti hovatartozástól független hozzáértés, a jártasság, akkor máris beláttuk, hogy a "magyarok munkája" ilyen módon sem létezik.

Mindazonáltal ez nem fogja megakadályozni azt, hogy 300 millióért minden forgalmasabb helyen ne közöljék velünk, hogy valakik nem vehetik el tőlünk, ami nem létezik.

Megélhetési bevándorlás a hosszú úton

Jó. Akkor tegyünk úgy pár pillanatig, mintha ez az egész hajcihő a bevándorlás körül tényleg komoly volna. Nézzük, mire jutunk, ha megpróbáljuk végiggondolni a kérdést.

Adva van a kifejezés teljes szépségében: "megélhetési bevándorlás". Ez valami olyasmit jelentene, hogy valaki azért vándorol be egy adott területre, hogy ott megéljen. Valójában a helyzet ennél drámaibb: azért, hogy éljen. (Nem mennék el most abba az irányba, hogy az útra kelők mekkora százaléka vállalja a megpróbáltatásokat-kockázatokat a puszta létezése érdekében és hányan "szimpla" életnívó-javítás céljából, mert ez a kettő nagyon gyakran összemosódik, így ezt meghagynám a statisztikusoknak.) Mindez abból is szépen látszik, hogy a Földön az effajta népmozgásoknak határozottan iránya(i) van(nak). Pedig az ember azt gondolná, hogy kb. ugyanannyian szeretik a hideg időjárást, mint a meleget, esetleg az utóbbit kicsit többen. Mégis elenyészőnek nevezhető a Norvégiából Etiópiába való bevándorlók száma. Jahogy több munkalehetőség? Jobb szociális körülmények? Magasabb életnívó? Csak hát ezek nem természeti kincsek, vagy adottságok. Elvileg aki tesz értük, annak részesednie is kellene belőlük. Abba a demagógia-zsákutcába sem akarok beleszaladni, hogy egy bevándorló élősködne ezeken a lehetőségeken, neadjisten egy "bennszülött" elől orozná el azokat. 

Felvetnék inkább egy utópia-szerű forgatókönyvet: vizsgáljuk meg három pontban, hogy mi volna szükséges a bevándorlás mint jelenség normális kezeléséhez! 

1/ A "fogadók" oldaláról. Annak a (f)elismerése, hogy nemhogy a multikulturalizmus megbukott volna (ahogy ez elég gyakran szóba kerül a kérdés kapcsán), hanem szégyenletes módon mi magunk buktunk meg azzal, hogy nem tudtunk eléggé multikultik lenni. Vajon az itt élő fekete/ázsiai embernek, a muzulmánnak/buddhistának miért ne járnának azok az életlehetőségbeli vívmányok, amelyekkel mi élünk? Miért ne lenne nekik elég a nyelv- és környezetváltás sokkja, miért kell ezen túl még lenézettnek és megbélyegzettnek lenniük? Eléggé világos, hogy a hátrányos megkülönböztetés elmélyíti a különállás, a be-nem-fogadottság érzetét, ezáltal pedig utat jelent a radikális megnyilvánulások felé.

2/ Maga a "dolog". Akárhonnan is fussunk neki, el fogunk jutni oda, hogy mindazok az előnyök (magasabb életnívó, jobb szociális körülmények, nagyobb létbiztonság, jobb életesélyek), amelyek a bevándorlókat ma arra késztetik, hogy rengeteg komoly kockázatot vállalva útnak induljanak az ismeretlenbe, egyértelműen onnan származnak, hogy Európa (vagy ha úgy tetszik:a világ fejlettebb fele) először megszállta és gazdaságilag kizsákmányolta, majd az így szerzett fölényével visszaélve tartós gazdasági kizsákmányoltságba taszította Földünk kevésbé szerencsés részét. Egy ideális világban ha nem is valamiféle jóvátétel, de legalább egy arányos(abb) részesedés volna a minimális elvárás. Ebből a szempontból nézve a megélhetési bevándorlók nem tesznek mást, csupán megpróbálják "visszafoglalni" azokat az adottságokat, amelyekkel a történelem kegyetlen tréfája folytán sosem rendelkeztek ugyan, de rendelkezniük kéne.
3/ Ahonnan jönnek. A bevándorlás-elvándorlás problematikára evidensen adódó megoldás (ha eltekintünk az áthatolhatatlan falak felhúzásától komfortos világunk határain), hogy fokozatosan megpróbáljuk eltüntetni az útra kelés okait, azaz a fentebb már részletezett különbségeket. Persze már abban is megoszlanak a vélemények, hogy ez elsősorban mondjuk a fejlett jóléti állam alapját jelentő demokratikus berendezkedés exportját jelenti-e, vagy teljesen más területek fejlesztése vezethet a kívánatos eredményre. Az mindenesetre biztos, hogy anyagi mércével mérve semmiképpen sem egy kis léptékű projektről van szó. És az is elég jól látszik, hogy amit eddig erre fordítottak, az feneketlen kútba öntött pohár víznek tűnik. Persze annak, hogy ez szélmalomharcnak látszik, sok oka lehet. Nem biztos, hogy jól, jó területeken fogunk hozzá. De legalább ekkora baj az is, hogy az erre fordított összegek ellenőrizetlenül eltűnnek, ismeretlen zsebekbe vándorolnak. Azaz: a felelős korrupt politikusok a fejlesztésre szánt (helyi mércével mérve) jelentős összegeket saját céljaikra fordítják, eltüntetik. Hoppá! Milyen ismerős képlet! Lehet, hogy ilyesmiért nem is kéne Afrikába/Ázsiába menni? Vajon igazán szívből szeretné-e mindenki, hogy az ilyen visszaélések felderítésére hatékony módszerek, mindenhol működőképes eljárások létezzenek?
Röviden összefoglalva: a "megélhetési bevándorlás" problémájából kiindulva eljutottunk odáig, hogy a kérdés megfelelő kezelése azt kívánná meg mitőlünk, hogy közösségként és egyénenként is szembenézzünk saját kevésbé nyitott mivoltunkkal; jól fűtött, kényelmes "fejlett világunk"-tól, hogy szembenézzen kárhoztatható gyarmati örökségével, és az ebből fakadó gyarmati attitűdöt megpróbálja levetkőzni; míg politikai "elitünk" előtt az a kihívás áll, hogy átértékelje saját mentalitását, komolya(bba)n vegye a köz szolgálatát, azt ne csak másokkal szemben megfogalmazott követelményként ismerje.
Egy világméretű probléma, amelyik komoly végiggondolása komoly, világméretű változásokat igényelne.
Csoda-e ha van, aki inkább a demagógiát választja ehelyett?